The Girl Who Was Death

0 9

Előadó: Devil Doll
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 1989

Az 1980-as évek végén egy olasz fickó úgy döntött, hogy a horror, a barokk és a progresszív zene iránti szerelmét egy furcsa új összetevővé gyúrja össze, Devil Doll néven. Már a megjelenés után (sőt, a felvételek alatt is) pletykák kezdtek keringeni az első album körül a férfiról, aki a Mr. Doctor nevet vette fel. A stúdiózenészek azt mondták, hogy soha nem is látták, csak a producerrel, Jurij Tonival tartották a kapcsolatot. Jurij Toni maga sosem nyilatkozott a Devil Doll frontemberének kilétéről. Így aztán először az kezdett terjedni, hogy Mr. Doctor tulajdonképpen maga Jurij Toni. Később azt rebesgették, hogy az olasz Mellow Records kiadó tulajdonosáról és lemezgyűjtőről van szó (több tízezer CD-t és lemezt mondhat magáénak), Mauro Moroniról, de ezt ő maga cáfolta. Azt viszont elárulta, hogy ismeri Mr. Doctort, és jó barátok. Később, amikor néhány médiumban nem hivatalos fotók jelentek meg magáról a doktorról, egyes megszállottak azt kezdték magyarázni, hogy ezt az arcot látták már a huszadik század eleji horrorfilmekben. Így született meg az az elmélet, hogy valamiféle vámpírról van szó. Nem tudom, szándékos volt-e vagy sem, de a férfi körül valóságos kultusz alakult ki, és néhány naiv lélek kifejezetten elégedetten töpreng azon, hogy ki vagy mi is valójában Mr. Doctor. Hiába mondja Mauro Moroni, hogy egy teljesen normális emberről van szó, aki szereti a progresszív zenét, és az sem segít, ha kiderül, hogy Mr. Doctor tulajdonképpen az egyik legnagyobb olasz gyerekruha-kereskedés tulajdonosa, és körülbelül annyira természetfeletti, mint egy zsák krumpli. Az emberek egyszerűen szeretnek legendákat gyártani, a Devil Doll nyomasztó, hátborzongató zenéje pedig tökéletesen alkalmas erre.

Első felvételéhez Mr. Doctor nem valamelyik horrorfilm témáját választotta, hanem úgy döntött, hogy a történet a kultikus The Prisoner tévésorozatra épül (az egyik epizód címe éppen The Girl Who Was Death volt), amelyben egy nyugdíjba vonulni vágyó volt titkosügynököt egy szigetre dobnak, ahol állandó megfigyelés alatt áll, és gyakorlatilag lehetetlen megszökni. A történetben persze bőven van őrültség és abszurditás, nem csupán egyszerű szökési kísérletekről van szó. Tele van fura fordulatokkal és karakterekkel, amelyek időnként meglehetősen pszichedelikussá és szürreálissá teszik a sorozatot. A sorozat főszereplője, Patrick McGoohan a kiadványfüzet köszönetnyilvánításában is szerepel, úgyhogy a Devil Doll vezére nyilván igencsak odavolt a The Prisonerért.

Az olasz „különc” láthatóan megkedvelte Szlovéniát, hiszen első albumát (és a következőket is) a ljubljanai Tivoli stúdióban vette fel. Hőstetteihez a doktor úr összetoborozta az olasz és a szlovén zenei krémet. A szlovénok közül itt van többek között a Šank Rock tagja, Davor Klarič és Bor Zuljan, valamint a Siddharta mostani tagja, Jani Hace. A rockzenészek mellett számos klasszikus zenei előadót is bevont. Az album játéka persze irigylésre méltó színvonalú.

A lemez már az elején megmutatja a formáció szándékát. A nyitány tulajdonképpen teljesen klasszikus, de csak később, amikor megszólal Mr. Doctor, és feltűnik néhány hard rock rész, derül ki, hogy a klasszikus zene, az avantgárd, a progresszív rock és a hard rock furcsa keverékéről lesz szó. Az énekes nem ok nélkül az ezer hang embere, hiszen szinte minden második részben teljesen másként szól. Hol egy kislány, hol egy démon, hol meg valami kabaréénekes. Teljesen megértem, hogy a stílusa egyeseknek az agyára megy. Nekem személy szerint érdekes, de ha több Devil Doll-albumot meghallgatsz, a trükkök kezdenek ismétlődni, és már nem annyira ütnek. Hangját remekül kiegészíti az operaénekes Paolo Zizich, valamint a Marjan Bunič vezényelte kórus. A nagyjából negyven percnyi sűrű zene után, ahol folyamatosan jönnek a fordulatok, tempó- és stílusváltások, hosszú szünet következik. Ezek a szünetek a Devil Dollnál már-már védjegynek számítanak, hiszen több albumon is használták őket. A több mint húszperces csend után az album a The Prisoner témájának új feldolgozásával zárul. Ez egy rockosabb változat, amely jóval energikusabb az eredetinél.

Nem egészen értem, miért rajonganak ennyire a metalzene szerelmesei ezért a zenekarért. Igaz, van néhány keményebb, hard rockos pillanat, de metalnak nyoma sincs. Többnyire a szimfonikus rock (néha már-már klasszikus zene) és az avantgárd előadásmód keverékéről van szó. Talán azért népszerűek a Devil Doll a metalosok között, mert a szövegei már-már közhelyesen hátborzongatók: mindenféle traumáról, fóbiáról, beteg ötletről és általában mindenről, ami sötét, szólnak. Ezek ugyan többnyire metalos közhelyek, de Mr. Docor nyilván a különféle régi horrorfilmek és pszichológiai thrillerek rajongója is volt, mert a szövegei a metalosoknál is sötétebbek, időnként már szinte betegesek. Mintha az lett volna a célja, hogy mindenáron sokkolja az embereket.

Minden Devil Doll-albumon van legalább egy pár kivételes pillanat, de szerintem ha az első album, amit ettől a zenekartól meghallgattok, nem varázsol el teljesen, nincs értelme tovább mélyedni a muzsikájukban. Az összes lemez többé-kevésbé ugyanarra az elvre épül. Van néhány csendes rész zongorával és a doktor világűrből jövő énekhangjával, van néhány szinte klasszikus, bachos orgonaközjáték, közben itt-ott hard rockos betétek, ahol a gitár több teret kap, máskor az albumok szinte klasszikusan szólnak tipikus klasszikus hangszerekkel (hegedű, harsona…) és operai énekkel. Tulajdonképpen minden albumon az imént felsorolt dolgok keverékéről van szó. Lehet, hogy óriási kedvenceddé válik, és meg akarod majd szerezni az összes lemezét ennek a különcnek, Mr. Doctornak. Nekem személy szerint elég érdekesnek tűnnek a Devil Doll, hogy végigkutassam a teljes diszkográfiájukat; a zenéjük elég kísérletező, eredeti és újszerű ahhoz, hogy a szó igazi értelmében progresszívnek nevezhessük. Csakhogy ez a frissesség hamar elillan, amikor meghallgatod a második, a harmadik, a negyedik albumot. Csak az első volt igazán eredeti, később a doktor úr többé-kevésbé csak ismételte önmagát. Mindezek ellenére ez az első album azon igazi progresszív pillanatok közé tartozik, amelyeket érdemes meghallgatni.

Felállás

Mr. Doctor – az ezer hang embere, orgona
Edoardo Beato – zongora
Albert Dorigo – gitár
Sasha Olenjuk – első hegedű
Katia Giubbilei – második hegedű
Bor Zuljan – gitár
Davor Klarič – billentyűk
Jani Hace – basszusgitár
Lučko Kodermac – dob

vendégek:
Paolo Zizich – kísérő ének
Mojca Slobko – hárfa
The Devil Chorus (az ördögi kórus) – karmester Marjan Bunič

Produkció

Jurij Toni

Számlista

1. The Girl who was….Death (38:48 + 26:20 csend + 1:56)

Az album hossza: 66:06

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik