Szerző: Peter Podbrežnik
Az interjú dátuma: 2007. 12. 04.
A skót billentyűs, Jim Gilmour a 80-as évek elejétől, vagyis a „Silent Knight” (1980) című harmadik albumtól kezdve tagja a kanadai art rock-nagyságoknak, a Sagának, leszámítva egy rövidebb szünetet a 80-as évek második felében. A Crichton testvérek mellett ő a Saga három legfontosabb tagjának egyike, időnként pedig szólóban is kipróbálja magát, és különféle mellékprojektekben is részt vesz. A Rockline csapatának adott beszélgetésben néhány gondolatát osztotta meg az együttes jövőjéről Michael Sadler énekes távozása után, a turnéról, a friss lemezről és arról, hogy olykor kimenekül a kanadai vadonba.
Rockline: Mennyire vagy elégedett ezzel a turnéval, amelyen egyebek mellett a zenekar 30. évfordulóját is ünneplitek?
Jim Gilmour: A turné eddig tényleg nagyon sikeres volt. Szinte minden este teltház volt. Az elmúlt négy-öt évben a fellépéseinkre megint egyre többen jönnek el. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az utóbbi években újra olyan zenét csinálunk, amilyet a rajongóink szeretnének, és amilyet várnak tőlünk.
Rockline: Most jött ki az új lemezetek, a „10,000 Days”. Mi volt a legnagyobb különbség a zenecsinálásban a mostani album és az elődje, a „Trust” között? Jim Gilmour: A legnagyobb különbség az volt, hogy ezúttal gyakorlatilag nem volt időnk új lemezt felvenni, mert a kiadónk elég későn jelentkezett ezzel kapcsolatban. Emiatt elég sietnünk kellett a készítésével. Mivel mindannyian aktívan írunk zenét, bőven volt miből válogatni. A los angelesi stúdióban két hét alatt megírtuk az aranzsmánk nagy részét, néhány elkészült dolgot pedig az interneten keresztül küldtünk át egymásnak. Mindössze 14 napig tartott, hogy felvegyem az összes billentyűs szólamot. A „Trust”-nál ezzel szemben több időnk volt zenét írni.
Rockline: Tehát a „10,000 Days” készítését nagy rohanás jellemezte?
Jim Gilmour: Igen, ez a projekt nagy sietségben született. De nagy lendülettel dolgoztunk rajta, és végül sokan jobban fogadták, mint az elődjét. A kiadónk még azt is javasolta, hogy vegyünk fel még egy-két albumot ilyen hajtásban, nyomás alatt, mert a végeredmény olyan sikeres lett. Én viszont tudtam velük, hogy ezzel nem értek egyet.
Rockline: Hogyan látod az énekesetekkel, Michael Sadlerrel kapcsolatos helyzetet, aki 30 év után elhagyja a zenekart?
Jim Gilmour: Persze, szomorúak voltunk, hogy elmegy, de számunkra ez semmiképp sem a világ vége. Azt tervezzük, hogy folytatjuk a zenei küldetésünket. Egyelőre nem töprengünk túl azon, hogyan tovább. Ha lezárjuk ezt a turnét, karácsonyra kiveszünk egy kis pihenőt, aztán a jövő év elején, valószínűleg már januárban nekilátunk a helyettes keresésének, illetve felfedjük a jövőbeli terveinket.
Rockline: Ha végigmegyünk a diszkográfiátokon, mely albumok és dalok tartoznak a kedvenceid közé, melyek jelentik neked a legtöbbet?
Jim Gilmour: Általában azokat szereti az ember a legjobban, amiken legutóbb dolgozott. Ha az új lemezünkről kellene kedvencet választanom, az a „Corkentellis” című instrumentális lenne. Az albumok közül a „Worlds Apart”-ot emelném ki a legfontosabbként. Hat hónapot töltöttünk az elkészítésével, és ez hallatszik is rajta. Néhány legjobb munkánk megtalálható rajta. Nagyon szeretem a „Generation 13”-at is. Persze van néhány olyan lemez is, amelyekkel nem sokat törődöm.
Rockline: Valószínűleg a „Pleasure & The Pain”-re és a „Steel Umbrellas”-ra gondolsz, amelyeken nagy stíluslengések voltak, és eltértek a ti felismerhető hangzásotoktól. Ezt a kettőt még a leghűségesebb rajongóitok sem imádják.
Jim Gilmour: Igen, ilyen volt például a „Pleasure & The Pain”, amivel már egyáltalán nem törődöm. A „Steel Umbrellas”-on van néhány fényes pillanat, de érződik rajta, hogy nem albumnak készült, hanem egy tévésorozat filmzenéjének. Ez a fő oka, hogy a dalok stílusában olyan más. Utána az egészet albumként kellett kiadnunk, úgyhogy végül nem sok választásunk maradt.
Rockline: Hogyan emlékszel vissza a 80-as évek második felére, amikor egy időre kiléptél a zenekarból? Tudom, hogy akkor a Saga egykori dobosával, Steve Negusszal kiadtatok egy közös projektet, a Gilmour-Negus Projectet.
Jim Gilmour: Igen, Steve és én akkor kiadtuk ezt az albumot a Virgin kiadónál. Ehhez az egyetlen közös lemezünkhöz turnéztunk is. Az album nem forgatta fel a világot (nevet). Mindenesetre érdekes, más élmény volt. Mint mindig, amikor szólóalbumot csinálok, azt vettem fel rá, amit csak akartam. Amikor szólóprojekteken dolgozom, nincs körülöttem senki, aki mindenféle saját kívánságokkal ugrálna körbe. Például hogy hová kerüljön egy gitárszóló. A szóló alkotásokban viszont természetesen a billentyűsök élveznek elsőbbséget.
Rockline: Hogy áll most a szólókarriered? Vannak új terveid ezen a téren?
Jim Gilmour: Valójában itt nem karrierről van szó, inkább egy mellékprojektről. Eddig két szólóalbumot adtam ki. Legutóbb egy mellékprojekten dolgozom egy másik zenekarnak. Ezen főleg elektromos zongorán fogok játszani. Egyébként a projektben basszusgitárosként Tony Levin is közreműködik, úgyhogy elég ütős dolog lesz. Ezalatt biztosan felveszek valami szólóalkotást is.
Rockline: Elárulnád, ki hatott rád a legjobban a billentyűs játékodban?
Jim Gilmour: A legnagyobb hatással az UK-s Eddie Jobson volt rám. Ő volt a fő oka, hogy belekezdtem a billentyűzésbe. Nagyon tisztelem Keith Emersont is. De Eddie Jobson, aki nagyjából velem egyidős, volt az, aki miatt akkoriban megvettem az első Yamaha CNC szintetizátoromat. Billentyűsön csak 20 évesen kezdtem játszani, zongorán pedig 17 évesen, úgyhogy rengeteget kellett gyakorolnom, ha közelíteni akartam ehhez a színvonalhoz.
Rockline: Készültök ma estére valami különlegessel, tekintve, hogy ez a turné utolsó állomása és az utolsó európai fellépésetek Michaellel? Lesz valami meglepetés a számlistán?
Jim Gilmour: Többnyire azt játsszuk, amit az egész turnén, de szerintem becsempészünk néhány meglepetést is. Igyekszünk, hogy az egész ne váljon valami szomorú dologgá, mert nincs benne semmi drámai. Az élet megy tovább. Michael most más életformát talált magának, mi pedig továbbra is jó barátok maradunk. Köztünk nincsenek negatív érzések.
Rockline: A Sagának ez új kezdetet jelent, vagy a korábbiak folytatását?
Jim Gilmour: Szerintem most megpróbálunk valami kicsit mást csinálni. Nem tudjuk egyszerűen másolni magunkat. Hogy hogyan tovább, azt tényleg néhány hónap múlva fogjuk látni.
Rockline: Tehát a turné végén pihentek egyet?
Jim Gilmour: Igen, legalábbis nekem muszáj, mert a kezem már tényleg megdagadt (nevet). Jövőre valószínűleg színházi zenét is fel fogok venni. Kiveszünk egy kis szünetet, de nem túl hosszút.
Rockline: Mit csinálsz a legszívesebben, amikor nem zenélsz, vagy amikor hazatérsz a turnéról? Vannak különleges hobbijaid?
Jim Gilmour: A kedvenc dolgom a világon egy kirándulás a kanadai vadonba. Ilyenkor két-három hetet töltök a bozótban, kenuban, horgászva vagy sátorban táborozva.
Rockline: Mik a legnagyobb különbségek az európai, a kanadai és az amerikai közönség között?
Jim Gilmour: Kétségtelenül vannak különbségek. Európában a közönségünk érezhetően több érzelmet mutat. De az egyes európai országok között is észrevehetők eltérések. A legtöbb német városban valóságos eufóriával találkoztunk a közönség részéről. Szombaton megyünk az idei utolsó fellépésünkre Puerto Ricóba. A latin temperamentumuktól különösen nagy, hullámzó érzelmi kitörést várhatunk.
Rockline: A mai este teltházas. Úgy tűnik, Németországban az emberek szeretik a Sagát.
Jim Gilmour: Igen, itt sok időt töltöttünk, néhány évszakot pedig itt is éltünk. Mégsem találom a választ, miért szeretik itt jobban a zenénket, mint mondjuk az Egyesült Államokban.
Rockline: Hogyan határoznád meg a zenéteket? A legtöbben a progresszív rock zenekarok közé soroltak titeket. Gyakran az art rockhoz is.
Jim Gilmour: Igen, ezek azok a címkék, amiket az emberek ragasztanak ránk, amikor meg akarják határozni a zenénket. Szerintem a zenénk valami egészen különleges. Észrevehetően különbözik a legtöbb progresszív rock zenekarétól is. Egyszerre tartalmazhat sok progresszív rock elemet, másrészt tudunk szerelmes balladákat is írni, amelyek általában jobban tetszenek a lányoknak. Ha akarnánk, ír zenét is fel tudnánk venni, mivel én skót vagyok, Jim és Ian pedig ír. Játszottunk kocsmákban is, én néha jazzt is játszom. Úgyhogy sokféle elemet tudunk kínálni, amelyeket az emberek addig még nem hallottak a zenénkben.
Rockline: Fogtok még a jövőben olyan konceptalbumot felvenni, mint a „Generation 13”?
Jim Gilmour: Talán. Én általában szeretem a konceptes megközelítést. Meglátjuk, merre visznek minket a jövő zenei ötletei. Általában nem döntjük el előre, hogy valami konceptjellegű lesz, hanem teljesen természetes folyamat, és a zenecsinálás közben alakul így.
Rockline: De az ellopott Einstein-agyról szóló sci-fi történetnek, amely különleges fejezetekként, időközönként feltűnt néhány albumotokon, most már végleg vége?
Jim Gilmour: Igen, ezt nem lehet a végtelenségig folytatni. Már túl olcsó lenne (nevet).
Rockline: Hogyan zajlik általában a zenétek felvétele?
Jim Gilmour: Általában kollektív megközelítés ez. Az utóbbi néhány albumon azért a legtöbb ötletet Jim, Ian és én hoztuk. Példaként a dalaink megkomponálására említeném az „On The Air”-t a „Network” albumról, ami az én különféle ötleteimből álló gyűjteményemből született. Ezekből az ötletekből Jim végül kiválasztotta a legjobbat, aztán közösen kibővítettük és megfelelően kidolgoztuk. Néhány dolog elég spontán születik, máskor viszont keményen meg kell dolgozni azért, hogy kijöjjön valami érdekes szekció. Ha megemlítem még az új lemezünk instrumentális számát, a „Corknetellis”-t, el kell mondanom, hogy a megalkotásakor személy szerint sok központi motívumot én adtam hozzá. A nyáron Berlinben számítógépen dolgoztuk ki az egyes részeket. Soha nem ragaszkodunk egy bizonyos formulához, a készítéshez mindig másképp fogunk hozzá.
Rockline: Mi tart titeket ennyi év után is talpon?
Jim Gilmour: Elsősorban a közönségünk. Amikor vége a turnénak, általában elég fáradtak vagyunk, de az az érzés, amikor a színpadon állsz, és ekkora támogatás van mögötted a közönség részéről, hihetetlen.
Rockline: Van még valami üzeneted az olvasóinknak?
Jim Gilmour: Szívesen üdvözölnék minden szlovén hallgatónkat. Egy napon szeretnénk nálatok is fellépni.
Rockline: Az csodálatos lenne. Sajnos nálunk még mindig gond az olyan zenekarok koncertjeinek megszervezése, amelyek zenéjét nem játsszák naponta a rádióban vagy a tévében. Kis ország vagyunk, kicsi a piacunk. Lassan ezen a téren is fejlődünk, de még hosszú út vár ránk, mire elérjük a nyugati világra jellemző koncertszintet. Reméljük, hogy a jövőben összejönnek a megfelelő emberek, akik el tudják hozni a Sagát Szlovéniába is.
Jim Gilmour: Ennek nagyon örülnénk.
Rockline: Nagyon köszönjük az interjút, Jim. Sikeres fellépést kívánunk!
az interjút készítette: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Képgaléria
