Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Rosetta
Kiadó: Translation Loss Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 116:54
Értékelés: 5/5
Nem is probléma: a kora ifjúkori haverokkal összeállsz egy bandába, belemartok a születőben lévő poszt-HC, a drone, az avantgárd és az űrbéli ambient friss almájába, amelyet a mindig éhes zenebolondok lelkes csordái közt már a Neurosis és az Isis elvetett, átveszed a formát, aztán viccesen átváltozol az „űrhajósoknak szóló metál” csapatává, a világ ősi forrásaitól való eltávolodás viszont minden igyekezeted és az eltelt évek ellenére sem megy igazán. A Rosetta, a philadelphiai amerikai kvartett, amely ezt az avantgárd vonalat műveli, a puszta léte első napja óta próbálja lemosni magáról a post-metal bélyeget, ennek a meglehetősen fáradságos, szélmalomharc-jellegű folyamatnak pedig egyik állomása az első stúdiómunka, a 2005-ben megjelent The Galilean Satellites is, a nevükhöz híven pedig e sokszínű univerzum fő gravitációs központjai körül keringenek a mai napig.
https://www.youtube.com/watch?v=P4kAL4OJH9M
Nyúljunk hát bele ebbe a valóban kivételes és gazdag debütbe, amellyel az űrbéli eposz elindult. A The Galilean Satellites már a formájában is rendkívüli, hiszen a még teljesen friss banda ugyanazon cím alatt két párhuzamos történetet fon össze – az eruptív metál szilárd tömbjeiről és a tökéletes ambient lágyabb kontúrjairól szólót –, mégpedig két egyórás CD-n. Valóságos élmény ez, amely szinte az egész arzenált felvonultatja, amit a banda 2003-as megalakulása óta felhalmozott, és két fizikailag különálló hordozón ömlik a fülbe, amelyek különbözőségükben négy ember lelkét, és egyetlen nagy, érzelmekkel teli metálvilágot tükröznek. A Rosetta úgy dönt, a csillagok után nyúl, ahogyan csak a zenetörténet epikus hősei merték megálmodni és beteljesíteni – hosszabb közös együttélés után. Az út a Départe nyolc perces kozmikus sugárzásával indul, ami a zenei tökély erősen radioaktív izotópjaival végzett katartikus bombázás szféráiba lő ki titeket. A CD-n ez áll: „These songs are about a space man”, és a sorok közt őszintén tükröződik a csillagászat iránti teljes rajongás, az út a világűr végtelenjében pedig úgyis lassan zajlik. David Grossman zsíros, álmodozó basszusának ritmusa rátapad a zenekar produceri varázslójának, Matthew Weed gitárosnak a bőven reverbbel teli torzítására. A fenomenális összképet kiegészíti a dobok bőréhez és a cintányérok acéljához való, valóban kivételes, szinte jazzes szervesség-érzék, amit Bruce McMurtrie Jr. dobos áraszt, az i-re a pontot pedig ehhez a valóban kolosszális élményhez a karizmatikus énekes, Michael Armine teszi fel, aki a hangszálait a hangzás vastag rétegeinek érzéki festésére használja. „Across the forever night, / take me to see her, / the monolith, / that knows the tales, / dwelling inside man, / telling of the names,/ dwelling inside me” – énekli a nyitódal, hogy a pályán haladva először a Jupiter hatodik holdjához közelítsünk, a fenséges Europához. „Finally I’m coming home / The satellites they guide me, / around your moon, / they take me in, / and I’m shouting out. / They take me in, / and onto your shores. / They take me there, / and I’m crying out. / Crying out to satellites to take me. / Cry and I’ll be saved – no way out.”
https://www.youtube.com/watch?v=YkzDCNivHh4
A kozmikus hideg érintései és az elektronika sípolása feszíti ki az Absent üres vásznát a sötét éjszakai égbolton, a Rosetta pedig biztos kézzel írja a történet új sorait egy emberről, aki elégedetlen a körülötte lévő világgal, és az emberektől távol keresi a nyugalma helyét, ezzel viszont sok mindent hátra is hagy, nélkülük pedig érezhetően ürességben, belső értelem nélkül marad. A Rosetta ezt úgy mondja el, ahogy az a progresszív zenészeknél teljesen természetes, ők maguk viszont a meglehetősen matematikai szerkezetbe ősi nyerseséget és a kísérletezésre fogékony metál művészi vonalát lehelik. Ebben a fényben a történet koncepcióját tekintve ugyanúgy teljes, mint zeneileg hibátlan, a Rosetta pedig komolyabb eltérések nélkül folytatja sajátos intellektualizálását. „Europa, / set my sails, / on your oceans of ice tonight” – ez az Itinérant belső fordulópontja, hogy a vándor megtalálja az irányt a réges-rég elveszett hazája felé. Az Au Pays Natal keserű, sztatikus melankóliával és csalódottsággal zárja az utazás első felét. Az ideális leszállópálya elveszett, vele együtt pedig a szebb, csodás új világ álma is, messze az evilági gondoktól. „Look to the sky for Mary. / Bleed up to the light. / Shell of a man forgotten, / his human form at last, / shell of man, / forgotten human form. / Your dream died today …” – a beletörődésre és a remény feladására szólít a kényszerű reneszánsz műtárgyai révén. Az első rész tele van robbanásokkal és az érzéki brutalitás légkörös mennydörgésével, amelyben a látszólag kaotikus szaggatottság és a teljes nyugalom, béke tökéletes egyensúlya rejtőzik. A látszólag tökéletes egésznek azonban még van hová fejlődnie.
Az utazás második felének érzékibb kezdete olyan, mintha átlépnénk egy határvonalat, és a fizikaiból valaha romolhatatlan kemény testünket lágyabb formába öntenénk, hogy teljesen a metafizikának szenteljük magunkat. A test lebeg, az idő pedig drone-os módon, kolosszális lassúsággal pereg. A Daneb az első ködfolt, amely üdvözöl minket a teljesen instrumentális, otthonról messzire vezető úton, a titokzatos univerzum jeges ölén. Az ihlet, amelyet a Rosetta a csillagászatban talált, otthoni galaxisunkból és a bolygók közötti táncból a magasan szálló csillagok szférájába tevődik át, a számok címei pedig tulajdonképpen e gázgömbök és az általunk alig ismert égbolt távoli fényeinek valódi nevei. A Daneb után a Capella pulzál, az éjszakai égbolt hatodik legfényesebb csillaga, az Arcturus és a Vega után pedig a harmadik legfényesebb az északi égi féltekén. Aztán a Rosetta az Sas csillagképhez és a Beta Aquilae csillaghoz repít minket, hogy eljussunk a vörös törpéhez, amely sátáni vészjóslással mutatja meg körvonalait a Ross 128 című számban. A kevéssé ismert, főleg ilyen hidegen idegen és kiüresedett égbolton át tartó rendkívüli repülés galaxisunk középpontjának szívében ér véget. A Sol tulajdonképpen sajátos zenei főhajtás életünk fényforrása előtt, itt és most. A napviharok kitörései és a nyugtalan felszín lángnyelvei a sztatikával kiválóan olvadnak egésszé. A világ elől való kudarcba fulladt menekülés után, amely sorsul jutott neki, ennek az első zenei utazásnak a szökevénye elégett a hozzánk legközelebbi csillag izzó felszíne felé vezető úton. És most jön a kinyilatkoztatás: bár a két lemez annyira különböző, van egy közös pontjuk. A Rosetta azért szolgálta fel nektek egyszerre mindkét lemezt, hogy egyidejűleg hallgassátok őket, a hangspektrum egyik és másik felének hihetetlen elfedése pedig a párhuzamos lejátszásra és a hang kiegészítő fúziójára szolgál. Zseniális!
Már maga a koncepció olyan, hogy könnyedén kihúzza a talajt a lábatok alól, és tökéletes extázisba ringat, amitől nem tehettek mást, mint hogy elismeritek: a Rosetta jóval több, mint egy a mesterségesen születő műfaj végtelen sorából. A Rosetta a zászlóvivő és az elit ebben a zenei világban, igazi többletként pedig a valóban inspirált művészetet és a gondolatokat, érzelmeket habzó intellektualizmust érdemes kiemelni. A The Galilean Satellites annyi egyedi és valóban zamatos kivételességet rejt, hogy a hallottak után még sokáig nehezen tértek majd magatokhoz, vagy másképp mondva: ha van bennetek egy csepp kíváncsi lélek, amely szereti a metált, akkor ezt az eklektikus ragyogásból álló adagot már a szó definíciója szerint is kötelező beszereznetek! A Rosetta sokszoros hallgatói orgazmusokkal fizeti vissza a befektetett erőfeszítést, amelyek után pontosan tudni fogjátok, milyen érzés, amikor tágra nyílik a harmadik szem!
Felállás
Michael Armine – hangmanipuláció, ének
David Grossman – basszusgitár
Bruce McMurtrie Jr. – dobok
J. Matthew Weed – elektromos gitár
Produkció
Matt Weed
Számlista
CD 1:
1. Départe
2. Europa
3. Absent
4. Itinérant
5. Au Pays Natal
CD 2:
1. Deneb
2. Capella
3. Beta Aquilae
4. Ross 128
5. Sol
