Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1987
Játékidő: 42:42
Értékelés: 4/5
A »The Eternal Idol« a Black Sabbath legjobban elfeledett albumai közé tartozik, ami egyébként a nagyszerű énekessel, Tony Martinnal készült legtöbb lemezükre igaz. Pedig Martin nem egyszer kihúzta a bajból a legendás gitárost, Tony Iommit és társait, amikor a nyolcvanas évek közepén, majd a kilencvenes évek elején alkotói és egzisztenciális válságba keveredtek. A »Seventh Star« (1986) körüli balul sikerült turné után – aminek a híres énekes, Glenn Hughes (ex-Trapeze, Deep Purple) szánalmas távozása volt az oka – Iommi az amerikai Ray Gillen énekes, Dave Spitz basszusgitáros, Eric Singer dobos és Geoff Nicholls billentyűs köré akarta felépíteni az új Black Sabbathot. Gillen, akivel néhány demót is felvettek az új stúdióprojekthez, a »The Eternal Idol«-hoz, valamint Spitz nem sokáig húzta a bandában.
Helyükre Tony Martin érkezett, aki énekstílusával kissé egykori tagot, a legendás Ronnie James Diót idézte, és kiváló választásnak bizonyult, valamint a „vén motoros”, Bob Daisley (ex-Widowmaker, Rainbow, Ozzy Osbourne, Uriah Heep, Gary Moore), aki néhány új szám megírásában is segített Iomminak. Ennek ellenére Iommi megbocsáthatatlan húzást követett el: a lemez füzetében a basszusmenetek érdemét Spitznek tulajdonította, aki akkor már rég nem volt a zenekar tagja. Ez lehet a fő oka annak, hogy Daisley – hivatalosan a Gary Moore iránti kötelezettségei miatt – nem akart az új Black Sabbath tagja maradni, amikor elérkezett a „The Eternal Idol”-turné ideje. Eric Singer is „lelépett” még az album megjelenése előtt, így néhány dobtémát a régi cimborával, Bev Bevannel (ELO) vettek fel, aki aztán a turnéra is visszatért koncertdobosként.
Bár Iommi bandája már a felvételek közben szétesőben volt, a »The Eternal Idol« végül jóval jobban sikerült, mint amire a körülmények alapján számítani lehetett, hiszen a Gillennel rögzített anyagot újra fel kellett venni. Tony Martin vokális karizmájával és tekintélyével, ami remekül illett a misztikus és titokzatos szövegekhez, olyan első osztályú énekpátoszt és beleéléssel teli teljesítményt hozott, amilyet a Dio-éra vége óta nélkülöztek, és ő érdemelte a legtöbb elismerést azért, hogy a »The Eternal Idol« visszatalálta a Black Sabbathot a helyes útra. Martin üdítő energiát hozott, amelyre az új Black Sabbathnak égetően szüksége volt, ráadásul szívvel-lélekkel benne volt a dologban.
Külön dicséretet érdemel Nicholls is, akinek szintetizátorai még jobban előtérbe kerültek, mint a »Seventh Star«-on, és egyes dalokra még erősebben rányomták a misztika és az eposzi hangulat bélyegét. Ez már a nyitó, energiát szabadító »The Shining«-on hallatszik, amelyhez a Black Sabbath promóciós videót is forgatott, és amelyet részben az azonos című borzongató Stephen King-regény ihletett, no meg az azonos című, Jack Nicholson főszereplésével készült film. A titokzatos bevezető, ahol Iommi összetéveszthetetlen gitárfutamainak és a misztikus billentyűs függönyöknek a kombinációja ejt rabul, ütős résszé vált át megalkuvás nélküli passzázsokkal, majd az epikus refrénben csúcsosodik ki. Ez utóbbi még mélyebbé teszi a titokzatos, sötét, ugyanakkor monumentális atmoszférát, amely a legjobb Martin-éra Black Sabbath-dalok többségét jellemezte.
Az »Ancient Warrior« újabb kiváló és elfeledett szerzemény, a pentatonikus skáláknak köszönhetően enyhén keleties hangulattal: a billentyűs függönyök remek hátteret adnak a hagyományosan égető gitárfutamoknak és Martin szenvedélyes, tekintélyt parancsoló éneklésének. A »Hard Life to Love« ma is tetszhet a Rainbow és a Whitesnake minden rajongójának; kissé piszkosabb, keményrockosabb felfogású dal, ami a Black Sabbath esetében meglepően fiatalosan hat, miközben Singer vágtázó dobjai nagyszerű támaszt nyújtanak Martin szenvedélyes énekének. A »The Eternal Idol« egyik legszínesebb pillanata kétségtelenül a robbanásszerű »Glory Ride«, a Martin-éra Black Sabbath egyik csúcspontja, ahol Iomminak és társainak hangszeres és vokális erényeik maximális latbavetésével sikerült epikus, lelkesítő refrént alkotniuk, amitől ma is megnyalja a száját a klasszikus heavy metal minden rajongója. Emellett itt van Iommi egyik legjobb „The Eternal Idol”-szólója is, amelyek – szokás szerint – külön fejezetet érdemelnek.
A »Born to Lose« gyorsabb tempóba vált, ehhez igazodik Martin kissé ingerültebb éneke is, miközben Iommi gitárvariációi ezt a szolid, de nem túl izgalmas hard rock dalt szinte teljesen más irányba viszik el. Nicholls bevezetője a »Nightmare«-ben valamilyen horrorfilm intrójára emlékeztet, aztán lassabb ritmusú, klasszikus hard rock dal bontakozik ki, ami kiválóan illik Martin szívből jövő énekéhez. A rövid, misztikus-trubadúros hangvételű instrumentális szám, a »Scarlet Pimpernel« Iommi akusztikus gitárjára és szintetizátor-függönyökre épül, és kissé a „aranykor” (a hetvenes évek első fele) hasonló hangszeres vállalkozásait idézi.
Az energiabomba »Lost Forever« felgyorsított ritmusú, és azon »The Eternal Idol«-dalok egyike, amelyek kulcsszerepet játszottak a Black Sabbath-hangzás „megfiatalításában”. A címadó és egyben záró szám emlékeztet az albumon a legjobban a klasszikus „doom & gloom” Black Sabbathra, hiszen fatalista, komor hangulat járja át, gördülő ritmusokkal, miközben Martin kivételes érzékkel vált át a finom és a felhevült énekmegszólalás között, és ezzel közvetíti az apokaliptikus szöveget. Nem épp vidám lezárása ez a lemeznek, de a Black Sabbathtól nem is várunk mást.
A »The Eternal Idol« a Black Sabbath számára újabb jelentős hangzásbeli újjászületést, egyben a következő evolúciós szakasz kezdetét jelentette, mindkét Tonyval a főszerepben. Ugyanakkor ez nyitotta meg a Black Sabbath-albumok gyakran elfeledett trilógiáját (»The Eternal Idol«, »Headless Cross és »Tyr«) a nyolcvanas évek második feléből és a kilencvenes évek elejéről, ahol minden újabb lemez az elődjére épített rá. Martin a következő Black Sabbath-lemezeken szerzőként és szövegíróként is kezdett érvényesülni, bár a bandában betöltött helye állandóan veszélyben volt, hiszen Iommi a következő években egyre jobban vágyott arra, hogy Diót visszacsábítsa a zenekarba, amit 1991-ben (átmenetileg) meg is valósított. Aztán Martinnak kellett ismét beugrania a hálátlan „Dio-helyettes” szerepébe, és szerény természete miatt ezzel nem sokat törődött.
Felállás
Tony Martin – ének
Tony Iommi – gitár
Bob Daisley – basszusgitár
Eric Singer – dob
Geoff Nicholls – billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Bev Bevan – ütőhangszerek
Produkció
Jeff Glixman, Vic Coppersmith-Heaven és Chris Tsangarides
Számlista
1 The Shining (6:00)
2. Ancient Warrior (5:28)
3. Hard Life to Love (5:00)
4. Glory Ride (4:49)
5. Born to Lose (3:43)
6. „Nightmare (5:19)
7. Scarlet Pimpernel (Instrumental) (2:05)
8. Lost Forever (4:03)
9. Eternal Idol (6:33)
