Citadel

Szerző: Primož Novak

Előadó: Ne Obliviscaris
Kiadó: Season Of Mist
Megjelenés: year_month
Játékidő: 48:11
Értékelés: 4/5

Az ausztrál Ne Obliviscaris 2012-ben a Portal of I című debütalbumával kellemesen meglepett minket. A zenekar hosszú, komplex dalaival tűnt ki, ami manapság már nem számít különlegességnek, mióta feltűnt az Opeth, amely új dimenziókat nyitott a progresszív (death) metalban. A Ne Obliviscaris esetében azt mondhatnánk, hogy hasonló receptet követtek, csak szerencsére más megközelítéssel, így nem csengenek úgy, mint a mai extrém progresszív bandák másolata. A hosszú death/black metal dalokba a zenekar egy további hangszert is bevont, mégpedig a hegedűt, amely már az elsőlemezen is igencsak kiemelkedő volt.

A Citadel, a Ne Obliviscaris második nagylemeze, az elsőnél jóval rövidebb. Kevesebb mint 50 perc alatt 6 dal követi egymást, ebből igazi számként csak hármat lehet elkönyvelni, a másik három ugyanis instrumentális, ahol főleg a hegedűszólózás emelkedik ki, ami a zongorával és az akusztikus gitárral együtt építi az album atmoszféráját. De a lényeget a hosszú dalok adják.

Az első hosszú szám, a Tryptich Lux, amely a Painters of the Tempest szvit második része, jó 16 percében megmutatja, hogy a zenekar nem lazított a debütalbumhoz képest. A banda zenéje mindazt tartalmazza, ami az első lemezen is megvolt. Lehet ez brutalitás, amely agresszív death/black metal fogásokban, hörgő vokálban és gyors dobolásban nyilvánul meg, a másik oldalon viszont a zenekar nyugodt részeket kínál, amelyek egyrészt természetesen az Opethre emlékeztetnek, másrészt egy-egy post-rock/shoegaze csapatra is. Igaz, a hegedű eléggé kiemelkedik, de a két gitáros is sok érzékről tesz tanúbizonyságot a dallamok, harmóniák és szólók terén. A Painters of the Tempest szvit a Reveries from the Stained Glass Womb című instrumentális darabbal zárul, amely akusztikus gitárral és hegedűvel hoz megnyugvást egy hosszú, komplex és epikus szám után. Kicsit kevésbé nyűgöz le a Pyrrhic, amely a várakozásoknak megfelelően az agresszív rész után nyugodt, post-rockos muzsikává alakul át, ami ugyan megteremti a hangulatot, de úgy tűnik, a zenekar néha kicsit feleslegesen húzza el a számokat. A Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes viszont ismét lenyűgöz. A tizenkét percnél hosszabb dalban rengeteg érdekes fordulatot hallhatunk, főleg az akusztikus gitáros rész emelkedik ki, amely a hegedű kiváló futamainak alapjául szolgál. Egyúttal a ritmusszekció képességei is megmutatkoznak, amely könnyedebben is tud játszani. Itt még meg kell említeni a kiváló hegedűs, Tim Charles egy további tehetségét: ő a dallamos vokálokat is énekli, ami jó egyensúlyt teremt a hangok között. A zenekar az albumot a Devour Me, Colossus: Contortions című második résszel zárja, amely ismét egy rövid instrumentális szám minimalista zongorával és morbid hegedűvel, ez adja az albumnak azt a záró sötétséget.

A Ne Obliviscaris másodszorra is elsősorban azt erősíti meg, hogy nem tér el az eredeti koncepciótól. A hallgatót hosszú, komplex dalok várják, jókora adag extremitással és epikussággal. A végén mégis úgy tűnik, hogy az egész túl rövid, pedig az album a legtöbb feltételnek megfelel, amit egy extrém progresszív metal kiadvánnyal szemben támasztani lehet. A Ne Obliviscaristól még sokat lehet várni, de rájuk is vár még bőven munka, ha olyan színvonalon akarnak maradni, amellyel felismerhetők maradnak a modern, haladó szellemiséggel és extremitással jellemezhető színtéren.   

Felállás

Produkció

Tim Charles, Troy McCosker (produkció), Jens Bogren (keverés)

Számlista