Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 4/5
A „The Electric Light Orchestra” a legendás brit art rockerek, az Electric Light Orchestra első albuma volt. Amerikában „No Answer” címmel jelent meg, ami egy telefonos félreértés következménye: amikor a kiadójuk az amerikai piacra megkérdezte tőlük az album címét, nem értették meg a teljesen egyszerű információt sem, hogy „a zenekar erre a kérdésre nem válaszol”. A „The Electric Light Orchestra” Roy Wood és Jeff Lynne többéves vízióinak megvalósulása volt: két kiváló zenészé és multi-instrumentalistáé, akik már a 60-as évek végén olyan zenekarról álmodoztak, amely a (késői) Beatles örökségét követő dallamos rockzenét ötvözné a klasszikus zenére jellemző, rétegzett zenekari hangszerelésekkel. Az első lemez egy triló köré épült: Roy Wood énekelt, gitározott, basszusgitározott, klarinétozott, csellózott és még sok minden mást csinált, Jeff Lynne éneket, gitárt, basszusgitárt és billentyűket vállalt, a dobok mögött pedig Bev Bevan ült. A három zenész már korábban is együtt dolgozott a legendás pszichedelikus The Move-ban, és az Electric Light Orchestra néven való újjászületés a magasra tett művészi ambícióik megvalósításának kezdetét jelentette. Az album felvételei közben csatlakozott hozzájuk Bill Hunt kürtös és Steve Woolam hegedűs. Rick Price, az eredeti basszusgitáros rosszul járt: Wood az album megjelenéséig az összes eredeti sávját felülírta a saját basszusmeneteivel.
A „The Electric Light Orchestra” minden bizonnyal a zenekar történetének legprogresszívebb rockos irányultságú lemeze volt, amely a vonósokra, fúvósokra és billentyűkre írt számos szimfonikus hangszerelés mellett egy sor avantgárd, helyenként igencsak homályos zenei elemmel is büszkélkedhetett. Ezzel teljesen egyedi darab lett a teljes diszkográfiájukban, különösen a későbbi arena/pop rockos kiadványaikhoz és ahhoz az elegáns, perfekcionista produkcióhoz képest, amely azután vált a zenekar védjegyévé, hogy Lynne átvette a gyeplőt. A prog rockos kísérletezésből nem volt hiány: sötét zenekari vonósaranzsok, homályos gitár- és billentyűs futamok jellemzik a lemezt, amely megjelenésekor biztosan elvarázsolt mindenkit, aki esküdött az eklektikus progra, egy csipetnyi King Crimson-, Gentle Giant- vagy Van Der Graaf Generator-os homállyal. Másfelől az ELO már itt megmutatta, mekkora érzéke van a rendkívül ízléses szimfonikus rockdallamok megalkotásához, és azt is, hogy Wood és Lynne különös megszállottsággal viseltetik a (késői) Beatles öröksége iránt. Tőlük főleg a vokálok színében és a szélesebb közönség számára is befogadható dallamok megformálásában merítettek ihletet, ezek az albumon gyakran követik a vonós- és fúvós-avantgárd homályos pillanatait. Lynne szerénytelenül, többször is hangsúlyozta, hogy az ELO zeneileg ott folytatta, ahol a Beatles abbahagyta, és az ilyen összehasonlítások nagyon hízelegtek neki. A „bogarakkal” való rokonság az egész pályájuk során egyszerre volt áldás és átok, mert a kritikusaik gyakran beleköttek, negatív értelemben is.
A lemezt egy ELO-klasszikus nyitja, a „10538 Overture”. Eredetileg The Move-kislemeznek szánták, később azonban ez lett az első alkotás, amelyet Wood és Lynne az ELO név alatt adott ki, miután Wood elkezdett a stúdióban játszani a csellóval, és azzal annyira elbűvölte Lynne-t, hogy úgy döntöttek, vonósaranzsokat is hozzáadnak. Ezt a kiváló szimfo rock szerzeményt egy hatalmas, újszerű gitárriff jellemzi, amelyhez később csatlakozik a vonósok (cselló, hegedű és kürt) sötét hangzása és a beatles-es ének. A vonós zenekari hangszerelés szépen gazdagítja a fő dallamot, és a szokásos rockkeretek fölé emeli. Az énekdallamokban Wood és Lynne gyakran váltogatják egymást, Woodot kissé excentrikusabb hangszínéről lehet felismerni. Ez volt egyben az első daluk és kislemezük, amely felkerült a brit toplistára, abban az évben a tíz legsikeresebb kislemez közé. Ezt követi a jóval homályosabb, barokkosan fűszerezett „Look At Me Now”, amelyen a vonósok sötét futamai és Wood kissé idegesítő énekdallamai dominálnak. Jó néhány ritmikai és vokális kikacsintás van benne a Beatles-klasszikus „Eleanor Rigby” felé. Az egész egy idő után valamilyen pszichedelikus horrorfilm zenéjére kezd hasonlítani. A „Nellie Takes Her Bow” Wood és Lynne receptje szerint folytatja a szimfo rock excentrikusságot. Ezúttal valamivel finomabb módon, mert a különc szövegen kívül Lynne zongorájának gyengéd futamait és szolid vonósaranzsokat tartalmaz. Az első átmenet után azonban teljesen avantgárd, már-már kaotikus irányba fordul, amelyet keleties színezetű rész követ rengeteg energikus hegedűfutammal és kiváló ütőhangszer-használattal.
Az ambiciózus avantgárd-szimfonikus instrumentális szám, a „The Battle Of Marston Moor (July 2nd 1644)”, amelyben Wood az ütőhangszereket is megszólaltatta, számos barokk és pasztorális hangszeléssel tűnik ki, hasonlóval, mint amilyenekkel később a barokkos hajlamú prog folk zenekaroknál találkozhattunk, például a Gryphonnál. A drámai vonósfutamok és a basszusmenetek komor hangulatot teremtenek. Sikeresen felidézik annak a történelmi csatának a légkörét, amelyben Cromwell parlamenti csapatai megnyerték első győzelmüket a royalisták ellen. Következik a remek instrumentális „First Movement (Jumping Biz)”, amely jóval romantikusabb alkotás, rengeteg ízléses pasztorális akusztikusgitár- és vonósfutammal, valamint Bevan rendkívül dinamikus dobjátékával. A szórakoztató angol excentrikusság a kiváló „Mr. Radio”-val folytatódik, amelyet eredetileg második kislemeznek szántak, de végül sosem jelent meg ebben a formában. Ez a szám már előrevetítette az ELO Wood távozása után bekövetkező, kifinomultabb irányát. A szellemes szimfonikus hangszerelések, amelyek összefonódnak a gitáron játszott fő dallammal és Lynne énekével, kimondottan élvezetesek. Lynne itt egy meglehetősen szánalmas férfi történetét meséli el, akit elhagyott a felesége. Veszteségét úgy kompenzálta, hogy a rádió lett a legjobb és egyetlen társa.
Ezután az egész album legnagyobb avantgárd homálya jön, a „Manhattan Rumble (49th Street Massacre)”, hátborzongató, sötét vonós-, fúvós- és zongorahangulattal, menetelő ritmussal. Ez olyan szerzemény, amelyet Frank Zappa sem szégyellt volna valamelyik groteszk filmje alapjául. A kaotikus, sötét hangulat a meneteléses ritmussal együtt a „Queen Of The Hours” bevezetőjében is folytatódik, amely aztán Lynne szarkasztikus énekének betörésével meglepően dallamos és viszonylag befogadható alkotássá fordul, számos drámai szimfonikus futammal. Ha a King Crimson és a Beatles valaha együtt dolgozott volna, valószínűleg valami ehhez hasonló jött volna ki belőle. Zárásként egy szép, pasztorális ballada, a „Whisper In The Night” következik, amelyet akár Wood afféle búcsúdalaként is lehet értelmezni, hiszen az album megjelenése után összeszedte a holmiját és távozott, mivel elege lett Lynne szeszélyeiből. Sajátos, kissé „szenvedő”, excentrikus énekét szép zenekari hangszerelések és Lynne kiegészítő vokális harmóniái kísérik. A sötét, avantgárd szimfo rock alkotások halmaza után az album mégis gyengéden zárul.
A „The Electric Light Orchestra” annak ellenére nagyon jó bemutatkozás, hogy nem olyan könnyen befogadható, mint a későbbi albumaik többsége, és egészen különleges helyet foglal el az ELO zenei hagyatékában. A progresszív rock rajongóinak valószínűleg a kedvencük is ez volt, míg a későbbi arena/pop rockos kiadványok hívei aligha találnak rá túl sok dicsérő szót. A műfajok iránt semleges hallgató és a sokszínű zene szerelmese nem fogja túlzottan agyalni ezen, és egyformán tudja majd értékelni az album mindkét oldalát: az avantgárdot és a dallamos rockot. A „The Electric Light Orchestra” továbbra is a legkísérletezőbb ELO-lemez, és teljesen egyedi abban, hogy Wood (avantgárdabb) és Lynne (beatlesesebb, dallamosabb rockos) ötletei egyenlő arányban jelennek meg rajta. Ennek a megközelítésnek azonban vége szakadt, rögtön Wood távozása és saját zenekara, a Wizzard megalapítása után. Az ELO jövőjét övező nézeteltérések annyira elmérgesedtek, hogy Wood még a második album megjelenése előtt kénytelen volt elhagyni a zenekart, Lynne pedig attól kezdve az ELO abszolút ura lett: ő írta az összes szerzeményüket, és gyakran döntött a tagok sorsáról is. Jóindulatú, de önkényes uralma ellenére ez az irány helyesnek bizonyult, később pedig kimondottan sikeresnek is, amikor a zenekar a stadionkoncertek egyik fő attrakciójává vált. Lynne még évekig készítette az ELO-albumokat progresszív rockos hatások alatt (mindig tartotta magát az eredeti szimfonikus agendájukhoz, amitől különlegesek voltak), amíg a kereskedelmi siker át nem sodorta szinte teljesen pop rockos, sőt diszkós vizekre, ami egyben a hanyatlásuk kezdetét is jelentette.
Felállás
Jeff Lynne – ének, gitár, basszusgitár, zongora, ütőhangszerek
Roy Wood – ének, basszusgitár, klarinét, cselló, oboa, slide-gitár, ütőhangszerek
Bev Bevan – dobok, ütőhangszerek
Bill Hunt – francia kürt
Steve Woolam – hegedű
Produkció
Roy Wood, Jeff Lynne
Számlista
1. 10538 Overture (5:30)
2. Look at Me Now (3:16)
3. Nellie Takes Her Bow (5:58)
4. The Battle of Marston Moor (July 2nd, 1644) (6:02)
5. First Movement (Jumpin’ Biz)(2:58)
6. Mr.Radio (5:02)
7. Manhattan Rumble (49th Street Massacre) (4:21)
8. Queen of the Hours (3:21)
9. Whisper in the Night (4:48)
Az album hossza: 39:56
