Szerző: Rok Klemše
Előadó: Death Angel
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: year_month
Játékidő: 47:25
Értékelés: 4/5
Aaaah, Death Angel. A Bay Area-i thrasherek a kilencvenes évek elején feloszlottak – abban az évtizedben a thrash metal zenekarok háromnegyede úgyis halálra volt ítélve –, majd az előző évtized elején a metál egyik legnagyobb „come back” húzását vitték végbe. A mára már kultikus Thrash of the Titans eseményen, amely feltámasztotta az Exodust, a Heathent és a Forbiddent (Evil), újra felpezsdült a thrash energia, forrni kezdett a vér, és a Death Angel is felébredt stúdiós tetszhalottságából: három évvel később egy nagyon szolid lemezzel, a The Art of Dying-gal jelentkezett.
Közel egy évtizede, hogy a zenekar újra aktív, így a Death Angel második korszaka már jócskán hosszabb az elsőnél, amelyben a filippínó származású amerikaiak a fantasztikus The Ultra-Violence debüttel írták be magukat az örökkévalóságba – ez a lemez még ma is a Bay Area thrash egyik legfényesebb pillanata. A Death Angel a debütalbum megjelenésekor még csak épp belépett a pubertásba (!), mára viszont az érettség ellenére helyenként még őrültebb és még feltüzeltebb. A mostani Death Angel tomboló energiájának élő bizonyítéka a valószínűleg legjobb „post reunion” lemez, a Relentless Retribution (2010), amely végleg a thrash metal krémjébe emelte a bandát, az új stúdióbestiával, a The Dream Calls For Blood-dal pedig a Death Angel pontosan oda került, ahová való. A csúcsra!
Bár a thrash-revival gyakorlatilag halott, a Death Angel – abból ítélve, mit kínál az új album – az utolsó csepp vérig harcolni fog, amit remekül illusztrál maga a lemezcím. Ez tulajdonképpen a zenekar mottója, amely az áldozathozatalt, a kiontott liternyi verejtéket és vért, a lemondást és a koncertezéssel megtett több száz meg száz kilométert jelképezi – ezek emelték a Death Angelt a jelenlegi egyik legjobb „live act” közé. Ha nem is a legjobb lemezük, a Death Angel számára biztosan a legszemélyesebb, és a The Dream Calls For Blood elsősorban DÜHÖS lemez, talán a pályafutásuk legagresszívebb munkája. Ilyenek a témák is, amelyeket a San Francisco-i srácok tökéletes zenei fenevaddá komponáltak: gyilkosan éles riffekkel harap, gránátzáporral töri a csontokat, és a lelkesen okádott szövegekkel – önzésről, tönkrement kapcsolatokról, reménytelenségről, posztapokalipszisről és lelki zavarokról – tépi a húst.
A sötétség, a nyersesség és az agresszió egyébként is az album meghatározó témája, amely már a Left For Dead-del rendkívül intenzív kezdést biztosít. Kiütés az első menetben! A zenekar brutalitása időnként egyenesen megdöbbentő: ha a Relentless Retribution azt sejtette, hogy a Death Angel olyan, mint a robbanás előtti bomba, akkor a The Dream Calls For Blood a robbanás előtti pillanat, amikor az összes felgyülemlett energia egy percre látszólag megdermed az időben, aztán a tűz, a pusztítás és a káosz dühében elsöpör mindent maga előtt. Az elképesztő Rob Cavestany gitárriffjei repeszgránátként mindent lerombolnak, ami az útjukba kerül, és Rob a lemez legfényesebb pontja. Az albumon ugyanis a legutóbbi idők egyik legjobb gitárjátéka hallható! Cavestany riffelése egyszerűen gyilkos, ilyen minőségű teljesítményt rég nem hallottunk, mert Rob a harmonikus szerkezetek, a gyorsujjú húzások húsvágói, a dallamos közjátékok, a vad húrtépés, a megdöbbentő „crunch”, a pszichotikus riffek és a szólók teljesen új világát nyitja meg, amelyek egyszerűen „facemelting”. Igazi csoda, hogy Aguilar, Sisson és Carroll egyáltalán tudja követni a megzabolázhatatlan Cavestanyt, de átkozottul jól sikerült nekik! Míg Aguilar szilárdan és tévedhetetlenül tartja a ritmusalapot Rob kilengései alatt, Damien Sisson és Will Carroll a zenekar igazi gerince. Utóbbi nem hiába kapta a Beastman becenevet: a dobjátéka valóban szörnyű, a srác pedig tudja, hogyan kell érdekes és változatos dobolást csinálni, amely briliánsan köti össze a riffek közötti tereket. A basszus is fenséges, Sisson teljesítménye is az utóbbi évek egyik legjobb thrash-basszusszerepe.
Hasonlóan dinamikus és változatos Mark Osegueda énektámadása is. A hangja ezúttal sokkal mozgalmasabb, mint a múltban, amikor főleg a folyamatos üvöltéssel esett túlzásba, ami hosszú távon egyhangúvá és unalmassá válhatott. Nos, az üvöltésből az új lemezen is bőven van, és könnyen lehetett volna kevesebb is, de Mark szerencsére többféle énekhanggal mozgatja meg a dallamvonalakat. Sikolyainak vérszomját így fokozza az „arayás” kiáltás (a Son of the Morning intrója), a magas hangú támadások, a kegyetlen, brutális kitörések, és nagy örömömre újra a gyönyörű tiszta ének, amely közel áll Mark debütlemezes teljesítményéhez. Különösen jól működnek az Execution/Don’t Save Me, a Caster of Shame és a záró csúcspont, a Territorial Instinct/Bloodlust, ahol éppen a tisztán énekelt dallamvonalak az urak.
A Death Angel ezúttal a biztonsági játékot választotta – a The Dream Calls For Blood-on ugyanazzal a producerrel (Jason Suecof) dolgoztak, sőt ugyanaz a borítótervező, mint a Relentless Retribution esetében, de hé, minek változtatni valamin, ami ennyire jól működik!? Az új album első hallgatásra tényleg kissé ismétlődő lehet (szüntelen gyors riffroham, romboló ritmusszekció és vadállati ének), de az újabb hallgatások számos erényét tárják fel ennek a lemeznek, és ezekből nem kevés van. Bár nem mászik a fülbe olyan gyorsan, mint a Relentless Retribution, főleg a dallam nyilvánvaló csökkenése miatt, az albumnak számos rétege van, amelyek felfedezése gazdagon megtérül. A Death Angel az új lemezen nem találja fel újra magát, a thrasht meg pláne nem, de játsszon nekem a rádió év végéig Nickelbacket, ha a The Dream Calls For Blood nem az év albumának egyik legerősebb várományosa és az utóbbi évek egyik legjobb thrash-lemeze.
A Death Angel a The Dream Calls For Blood-ot Ljubljanában is bemutatja, 2013. december 1-jén a ljubljanai Channel Zeróban!
Felállás
Rob Cavestany – gitár, ének
Mark Osegueda – ének
Ted Aguilar – gitár
Damien Sisson – basszusgitár
Will Carroll – dobok
Produkció
Jason Suecof
Számlista
1. Left For Dead
2. Son of the Morning
3. Fallen
4. The Dream Calls For Blood
5. Succubus
6. Execution – Don’t Save Me
7. Caster of Shame
8. Detonate
9. Empty
10. Territorial Instinct/Bloodlust
