Steven Wilson „személyesen” Bécsben (2013)

Primoz Utoljára módosítva: 24. január 2019

JERNEJ ČEMAS

Helyszín: Bécs / Gasometer / Ausztria
Dátum: 2013. 11. 02.

Steven Wilson ma sokak számára a Porcupine Tree énekes-gitárosaként ismert név. Sokan viszont úgy tartják számon, mint aki a hetvenes évek progresszív rockjának örökségét átviszi a 21. századba. Vagyis annak az igazi progresszív rocknak, amely nem egy szemléletet megváltoztatott a zeneszerzésről. A Porcupine Tree-nek elég nagy a renoméja, amely elvileg még nagyobb is lehetne, de Steven Wilson a szólókarrier mellett döntett, amelynek keretében idén kiadta harmadik szólólemezét, a The Raven That Refused to Sing-et, és a jelenlegi világturnén ezt népszerűsíti. Tavasszal lezajlott az első európai turné, most pedig már a második zajlik, amely Bécsben, pontosabban a legfeljebb 3000 látogatót befogadó Gasometerben is megállt.

Amikor beléptünk a terembe, minden készen állt. Wilsonék szőnyegeit felporszívózták, a vásznon pedig egy vetítés pörgött, amelyen egy utcai gitáros hangolta a hangszerét, a hangfalakból pedig a Bass Communion, Wilson egyik mellékprojektjének ambient zenéje szólt. Az utcai zenész pontban nyolckor végzett a hangolással, majd belekezdett a Porcupine Tree Trains című számába, a színpadra ekkor lépett fel Steven Wilson, aki ezzel a dallal nyitotta meg aznapi műsorát. Sajnos a Trains csak akusztikusan hangzott el, pedig arra számítottunk, hogy később csatlakozik a zenekar többi tagja is, és megkapja azt az epikus felhangot.

A kellemes akusztikus bevezető után színpadra lépett a Wilsont a turnén kísérő zenekar, és az aktuális albumról a Luminollal folytatták. Eleinte nem hallatszott minden apró részletében tisztán, de hamarosan ezt a hibát is kiküszöbölték. Steven Wilson ezúttal a karizmatikus dobos, Marco Minnemann nélkül lépett fel, aki az utolsó lemezen még egyszer megmutatta sokoldalúságát. Minnemann helyén Chad Wackerman ült a dobok mögött, aki többek között Frank Zappával, Steve Vaijel és más elismert zenészekkel is játszott. Wilson ugyanis más, mint jazzdobossal nem is tudta volna megtartani a koncertjét, amely sok tudást és tapasztalatot követel a dobostól. Már a Luminolnál kiderült, hogy Wilson mellett kizárólag profi zenészek állnak. Eleinte Nick Beggs basszusgitáros tűnt ki, aki érdekes basszusvonalakkal szolgált, utána viszont a többiek is megkapták a magukét. Természetesen a legtöbb figyelmet maga Steven kapta, aki fel-alá járkált a színpadon, és diktálta a többi tagnak, mikor kapcsolódjanak be egy-egy számrészbe. Időnként Wilson már túlságosan egocentrikus volt (néhány mozdulata túl nárcisztikusnak hatott), de a maga módján ez logikus, hiszen Wilson a lemezek producere, és a koncerteken is mindent kézben kell tartani. Steven az éneklés és a gitározás mellett időnként a mellotron billentyűk mögé is leült, ahol csak az alapot adta, a nehezebb billentyűs munkát végig Adam Holzman végezte.

Nehéz megmondani, ki tűnt ki jobban a tudásával. Mindenesetre sokak szeme a gitárvirtuóz Guthrie Govanra szegeződött, aki manapság az egyik legelismertebb gitáros, ami számos gitáros magazinból is látszik. A The Holy Drinkerrel, a Drive Home-mal és sok más számmal Govan megmutatta, hogy olyan gitáros, aki valóban a maximumot tudja kihozni a gitárjából és az erősítőjéből. Még lenyűgözőbb volt, hogy Govan kiválóan kommunikál a zenekar többi tagjával. Sok szólót Adam Holzman billentyűssel és Theo Travis fuvolistával együtt játszottak el. Időnként úgy tűnt, hogy Govan a gitárjával ugyanarra a hangfrekvenciára talált rá, mint Travis klarinétja, így maga a dallam egy újabb dimenziót és epikusabb felhangot kapott. A Holy Drinkernél többek között Nick Beggs basszusgitáros tűnt ki, aki chapman sticket vett a kezébe, a basszusgitárt pedig Steven fogta meg. Ettől a szám még dinamikusabb lett, hiszen egy újabb kiemelkedő hangszer szólalt meg benne.

A koncert első felében eleinte az aktuális album számain volt a hangsúly, de jött egy cím nélküli meglepetés. Egy új számról volt szó, amelyről Wilson megjegyezte, hogy minden alkalommal más címet kap, ezúttal A Death in the Shadow lett a neve. Az újdonságról elhangzott, hogy rajta lesz a már készülő új lemezen. A 15 perces szám tele volt meglepetésekkel és szokatlan fordulatokkal. Eleinte úgy tűnt, hogy Wilson a Porcupine Tree korai pszichedelikus korszakát vette mintának, a hangulat is eléggé morbid volt, a szám további részében viszont kiderült, hogy a Porcupine Tree utolsó, metálosabb lemezei is példaként szolgáltak. A szám második felében ugyanis erős torzított gitárok és gyorsabb tempójú dob szólalt meg. Röviden: az új számmal kiderült, hogy Wilsonnak a sok eddig kiadott lemez ellenére is frissek az ötletei. És itt hangsúlyozni kell, hogy Wilson ötletei még mindig progresszíven szólnak.

Az újdonság idejére leereszkedett a függöny, amelyen különféle vetítések futottak, a zenekar pedig a „háttérben” játszott. A közönség a The Watchmakert kapta, amely az elején nyugodt hangulatú, később viszont kellemesen kibontakozik, és ebben természetesen Adam Holzman zongorája emelkedett ki. Holzman az egész koncerten kiváló alapot adott különféle billentyűkkel, például mellotronnal, hammonddal és minimoogal. Holzman végig úgy tűnt, mintha teljesen a saját világában járna. Mintha még mindig hatna rá az a tabletta, amit valamikor a hetvenes években vett be. A vetítésekkel ellátott függöny plusz hangulatot adott a koncertnek, olykor kifejezetten morbidat és melankolikusat, főleg amikor az első két album számai szóltak, amelyeket jóval fárasztóbb hallgatni, mint az aktuális lemezt. Ez valószínűleg a több atonalitásból és a King Crimson-stílusú különc dallamokból fakad.

A koncert szórakoztató részét Wilson közönséghez intézett felvezetői jelentették, amelyek tele voltak szarkazmussal és cinizmussal is. Az első felvezetőben Wilson elmondta, hogy semmilyen zenei végzettsége nincs, még kottát sem tud olvasni, de a fejében tele van ötletekkel, amelyeket elmond a többi tagnak, ők pedig a hangszereikkel próbálják értelmezni azokat. Példaként említette az elveszett cukorkát, amely éjjel eltévedt az erdőben, Guthrie Govan gitáros pedig a gitárdallamával próbálta leírni az elveszett cukorkát. A második felvezetőben felhívta a figyelmet, hogy a mellotron billentyűs idén ünnepelte fennállásának 50. évét. A zenészek szerinte azért használták a mellotront, hogy klasszikus hangszerek hangját meg tudják szólaltatni anélkül, hogy egy egész londoni zenekart fel kellene bérelniük, pedig a mellotron hangja minden volt, csak nem jó. Az Adam Holzmannal tartott zenei lecke vitathatatlanul tanulságos és szórakoztató volt.

Egyfelől a koncert csúcspontját a Grace For Drowning albumról játszott Raider II érte el, amely nagyon hosszú, de nagyon érdekesen felépített szám. A melankólia pedig a The Raven That Refused to Sing címadó számnál érte el a csúcsot, amelyhez az animált klip vetítése is társult.

Két óra után Wilsonnak még nem volt elég. A közönségen látszott a fáradtság, a zenekarban pedig Theo Travis tűnt a legfáradtabbnak, aki végig a harántfuvola, a szaxofon és a klarinét között váltogatott. Mégis kellett még egy kis erőt mutatni a Remainder the Black Dog kedvéért, szintén a Grace For Drowning albumról.

Wilson végül bejelentette, hogy befejezik a koncertet, és ne várjunk tőle semmilyen slágert, mert soha nem írt ilyet (pedig a Porcupine Tree diszkográfiájában akad néhány potenciális rádiós sláger). Wilson más lezárást választott, ami kétségtelenül meglepetés volt: elhangzott még egy újdonság Happy Returns címmel. Wilson megjegyezte róla, hogy talán ebből lesz a sláger… Egy párhuzamos dimenzióban. Végül valahogy mégis kiderült, hogy a számban megvan minden, ami a slágerhez kell: fülbemászó dallam, szép dallamos ének és érzelmes szöveg. Mintha valami olyasmit akart volna adni, mint a Trains, amellyel a koncertet nyitotta.

Kicsit nehéz volt elképzelni, hogy Steven Wilson két új számot is eljátszik, annak ellenére, hogy az utolsó album óta még egy év sem telt el. Itt aztán megjelent a fő vitatéma. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy Wilson még egy ideig nem szándékozik feléleszteni a Porcupine Tree-t, másrészt viszont a két új számmal a hasonlóságok alapján jócskán közelített a PT-hez.

Steven Wilson nem okozott csalódást. A legprofibb fényben mutatkozott meg, kivételes zenészekkel, akiket nem lát az ember mindennap. Bár a figyelem sokszor magára Wilsonra irányult, a többi tag sem szorult háttérbe. A társaság összehangolt volt, semmilyen kisiklást nem lehetett észrevenni. Ahogy a Porcupine Tree-ről, úgy a „szóló” fellépéseiről is elmondható ugyanez. Csúcszenészeket lehetett látni kiváló színpadi produkcióval. Erről a koncertről igazán terjedelmes elemzést is lehetne írni, de azzal sem érnénk el a lényeget. A lényeg az, hogy Steven Wilson koncertjét – akárcsak a Porcupine Tree-ét – egyszerűen át kell élni.

szerző: Primož Novak
fotók: Jernej Čemas

Setlista: