Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Trieszt (Trieste) / Teatro Miela (kikötőmunkások otthona) / Olaszország
A koncert dátuma: 2013. november 5.
Látogatók száma: 350
A The Quireboys (nevüket az eredeti The Choirboysból fejlesztették tovább) – a hírhedt londoni hatos, amelynek magvas rock ‘n’ roll vonalvezetése 1990-ben az „A Bit Of What You Fancy” című debütalbum sikerével alaposan megrengette a brit szigetek talaját – ma a hard rock bolygó egyik legjobban őrzött titkának számít. A rutinos banda a színpadon rendkívül meggyőző: fellépéseiket mindig vastagon átitatja a hihetetlenül organikus hangsűrűség, amelyet zajos, koszos gitárfrázisok teremtenek, a blues és a boogie rock ‘n’ roll forrásaiból merítve. Ezeket a billentyűk „Hammond-szerű” hangjainak melege támasztja alá, és legtöbbször csípős „honky tonk” zongoratémák járják át. A kacér ritmusfigurák mélyítik a The Quireboys zenéjének esztétikai szexepilét, a hatos egyedi karizmájának fő hordozója mégis Jonathan Gray énekhangja, akit egyszerűen „Spike” néven ismerünk. Spike a The Quireboys első és legfontosabb védjegye. Nélküle a The Quireboys biztosan nem szerepelne már az aktív rockzenekarok térképén. Ahogy Szlovénia közelében sem lenne hard rock koncert, ha nyugati szomszédunk trieszti végén nem élne az immár neves Max, az igazi rockikon, aki határtalan lelkesedésével évek óta gondoskodik róla, hogy a rock lángja csökkenő intenzitás nélkül égjen a határainkon túl is – ez persze számunkra édes ürügy arra, hogy gyakran ellátogassunk Triesztbe.
Így indult az este is. Trieszt szellemében. A Bonafide – az előzenekar, amelynek az egész turnén a The Quireboyst kellett volna kísérnie – lemondta a részvételt. Így a Teatro Mielában, a kikötőmunkások otthonában, ahol addigra irigylésre méltóan sokan gyűltek össze, a helyiek, a trieszti Gonzales melegített be. Ha szlovén megfelelőt keresnénk nekik, viszonylag a Deck Janiels állna hozzájuk a legközelebb, de ez az összehasonlítás nem állja meg a helyét, mert a mi szlovén rock ‘n’ roll suhancainkhoz képest a Gonzales mögött sokkal több gyakorlat és tapasztalat áll, koncertszínpadon és stúdióban egyaránt. Az ötös azonnal levett a lábamról. Főleg azzal, ahogyan mesterien kihasználta a színpadot, tekintve a zajos, nyerítő rock ‘n’ roll változatot, amelyre saját szerzői kifejezésmódját építi. Ez egybevág a kötelező, és a Gonzales esetében tetszetős színpadi öltözék megválasztásával, amely ravaszul ötvözi a suhancosságot és a piperkőcséget. Kiváló összeszokottság, kiváló színpadi kommunikáció a tagok között. Felturbózott hang, ami a hangképben kissé „áttört” – egészen elöl a gitárok időnként egy kicsit „megbicsaklottak”, de ez nem rontotta el a Gonzales fellépésének összképét. Az angol nyelvet is nagyon magabiztosan használták, az énekes pedig tornamutatványszerű tamburinozással ütötte el az időt, ami a The Cult örökölt jelképe. Képzeljetek el tehát egy égető rock ‘n’ roll keveréket, egyrészt a punk, másrészt a blues forrásainak elektromos szításával. A csapat két gitárja gyakran szándékosan tercekbe is kanyarodik, az inspiráció forrása pedig persze ismert. Thin Lizzy.
Pontban fél tizenegykor a The Quireboys lépett színpadra. A nyitány fantasztikus fejleményekkel indult. Már az első meglepetés is ott volt: a „Well Oiled” (2004) albumról a Black Mariah, majd a roham az új Too Much Of A Good Thing című számmal, amely rögtön jelezte, hogy az új „Beautiful Curse” album mindenben megőrizte a zenekar felismerhető zenei karakterét, aztán a stúdiós debütalbumról a Misled – sorra azonnal megmutatták, hogy a teremben sok hithű The Quireboys-rajongó van, akik nem felejtették el a zenekart, és semmi esetre sem fukarkodtak a támogatással Spike-kal szemben, amikor átverekedte magát a versszakokon.
Spike kicsit több időt szánt a konferálásra az új Homewreckers And Heartbreakers előtt. Gyorsan kiderült az is, hogy a cipői ezen az estén derekasan elnehezedtek a bevitt alkoholszármazékok jókora adagjától. Spike gyakorlatilag a The Quireboys fellépésének felét letette az asztalra. A maradék ötös statikus figuráit bájos hajlékonysággal, kacér pillantásokkal és a mikrofonállvány színpadias pörgetésével törte fel, ami energikus fellépéseinek ismert állandója. Bár Spike, aki a fellépései alatt mindig egy pohár vörösborral is „társalog”, végig gondosan vigyázott arra a pohárra, hogy el ne törjön, a balszerencse épp a koncert záró részében csapott le: az „ízletes vörös” üvegszegénye határozott földetérésnél atomjaira hullott. Spike elnöknek! Az ő show-jának igényei a színpad felét foglalják el, a többi öt tag pedig a maradék felén „tülekedik”. Vagyis a többiekre fejenként a színpad tizede jut! Hihetetlen viszont, hogy az alkohol mintha meg sem érintené Spike-ot. A fickó valószínűleg megfelelő napi adag nélkül fel sem lépne. Minden pillanatban tudja ugyanis, mi történik körülötte a színpadon. Mit csinálnak a haverok, és hol van a zenekar főtechnikusa, hogy Spike odaadhassa neki a poharat, amikor nincs rá szüksége. Spike így határtalanul szórakoztató színpadi szobor marad, mondhatni a The Quireboys-történet központi oszlopa, akinek a konferálás közben szimpatikusan megbicsaklik a nyelve, mindezekkel az ostoba megjegyzésekkel együtt pedig kivételes energiával, hajlékonysággal és a szenvedélyektől zúgó, színekben gazdag énekhang fantasztikumával ragad magával.
A The Quireboys kiváló hangzást nyújtott. Rendkívüli kompaktságot, rendkívüli hitelességet, rendkívüli kémiát, ami a színpadi megtörhetetlenség érzésében kapcsolja össze őket, felturbózott és egyedülálló rock ‘n’ roll attrakcióvá. Invazív. Fertőző. Azonnal megvesznek a meggyőző erejükkel. Az új „Beautiful Curse” album dalai pedig kiválóan illeszkednek a zenekar múltjának ismert számaihoz. Ezt erősítette meg a ráadás is az új balladával, a Mother Mary című számmal, amelynél ismét Spike vonta magára a teljes figyelmet, aki erre a számra külön a „reszelős torokhang” legnagyobb adagjával adagolta az énekét. Ez Angry Anderson (Rose Tattoo), Nicky Moore (Samson), egy pillanatra pedig még Dan McCafferty (Nazareth) szimpatikus keverékét hozta. Nem maradt el a Hey You, a hivatalos rész végén pedig felharsant a várt, és a The Quireboys életművében nagy jelentőségű 7 O’Clock. A szikrázás intenzitása egy pillanatra sem lankadt a fellépés alatt.
Rock ‘n’ roll önteltséggel teli bomba másfél órányi abszolút varázslatban, amilyet csak nagy karizmájú zenekar tud teremteni. A terem is alaposan megtelt a fellépés előtt, a közönség pedig a végére lelkesedésében a kezén hordozta a zenekart. A The Quireboys, helyesebben maga Spike, lelkére kötötte a közönségnek, hogy a koncert után csatlakozzanak hozzájuk „kint” egy-két pohárra. Spike csípősen már a koncert alatt is többször célzott rá, hogy az italt a koncert után Keith Weir billentyűs fizeti.
Röviden: a The Quireboys fellépése egyedülálló adrenalin-hullámvasút, igazi rock ‘n’ roll keserűség, első osztályú fantáziával megtömve a boogie és a blues erotikájának stílusában, tömör „macho terpesszel” adagolva. Amikor kiváló zenészek viszik színpadra az anyagot, más forgatókönyv egyszerűen nem lehetséges. Koncertragyogás házhoz szállítva. Újabb koncertmesék. Triesztben persze.
Setlist
THE QUIREBOYS:
1. Black Mariah
2. Too Much of a Good Thing
3. Misled
4. There She Goes Again
5. Homewreckers and Heartbreakers
6. This Is Rock ‘N’ Roll
7. Mona Lisa Smiled
8. Diamonds and Dirty Stones
9. 27 Years
10. I Don’t Love You Anymore
11. Tramps and Thieves
12. Hey You
13. Beautiful Curse
14. I Love This Dirty Town
15. Chain Smokin’
16. 7 O’Clock
—ráadás—
17. For Crying Out Loud
18. Mother Mary
19. Sweet Mary An
GONZALES:
1. Checkmate
2. Like Your Love Climbs
3. Weird Addiction
4. Liars
5. Xtatic Failure
6. Don’t Believe A Word (eredeti: Thin Lizzy)
7. Spellbound
8. Kind Of Future
9. Wrathchild (eredeti: Iron Maiden)
10. No Lose
11. Growing Pains
12. Fallen
13. Waves Of Lust
Képgaléria
