Szerző: Rok Klemše
Előadó: Alice In Chains
Kiadó: Capitol Records
Megjelenés: year_month
Hossz: 67:16
Értékelés: 4.5/5
Manapság nagyon kevés és kiváltságos az a zenekar, amely valóban igazolta a halottaiból való visszatérését, és amelynek csodás „come-back”-je nem pusztán egy gyenge nosztalgiázás lett a múlt század nyolcvanas vagy kilencvenes éveibe. Nem, az Alice In Chains nem sörhasú, középkorú válságban vergődő férfiak bandája, akik még egyszer, utoljára újra akarják élni ifjúkori boldogságukat, mielőtt felnőttpelenkát adnak rájuk, és egy szomszédos BBQ-partin, egyik kezükben Bud Light sörrel, a másikban zsíros hamburgerrel döntöttek a visszatérés mellett. „Hé, mi lenne, ha a régi szép idők kedvéért leporolnánk a gitárokat, és megpróbálnánk még egyszer?” – ezt a mondatot a legendás amerikai zenekar nem ismeri. A hatalmas „come-back” lemezzel, a Black Gives Way To Blue-val lerázták magukról a drogoktól és Layne Staley halálától átitatott múltbeli démonokat, és katartikusan a jövőbe tekintettek, ami elvezette őket az új stúdióalbumig, a The Devil Put Dinosaurs Here-ig.
Cantrell és csapata ezen újra a sötét és melankolikus témákat érinti, ezúttal talán a legsötétebbet közülük: a vallást. Hogy a vallás a nép ópiuma, azt már réges-rég megállapította Marx, az Alice In Chains pedig ezt a tételt megfontoltan és merészen megerősíti, elsősorban a kreacionizmus amerikai tévútját véve célba. Innen a első pillantásra furcsa és értelmetlen cím is; de a látszólag üres maszk mögött valami mélyebb és baljóslatúbb rejtőzik: az az elképzelés, hogy az ördög tette a dinoszauruszokat a földre, vallásos emberektől származik, akik azt állítják, hogy maga a Sátán rejtette el a dinoszauruszcsontokat a Föld mélyén, azzal a céllal, hogy összezavarja az emberiséget, és eltérítse a hívőket a meggyőződésüktől. Az új album egyik meghatározó témája így a könnyen vezethető emberekkel való játék, vagy ha úgy tetszik, az agymosás. Szövegileg az Alice In Chains megint mélyen és megrázóan sötét, helyenként szinte morbidan perverz, de mindenekelőtt kegyetlenül őszinte és realista.
Az Alice In Chains az egy órán túl terjedő albumon megőrzi felismerhető hangzását, csak most még baljóslatúbb és érzékibb. Nehezen találtok érzelmesebb produkciót ilyen sötét köntösben, mint az Alice In Chainsé! Mindez Jerry Cantrell és William DuVall egyedülálló vokális harmóniáinak köszönhető (utóbbi egyre inkább bizonyítja, hogy Staley óriási cipőit kiválóan és magabiztosan tölti ki), a félelmetes gitárvonalaknak, valamint az epikus, ünnepélyes refréneknek, amelyek hidegségükkel egy kegyetlen nyílvesszőt lőnek egyenesen a szívbe. Ha a Black Gives Way To Blue klausztrofób és dühös lemez volt, az utódja hasonló irányban halad tovább, csak még reménytelenebbül szól, még sötétebb, és komor atmoszférájával a lényegét tekintve még támadóbb album. A zenekarnak ez ismét sikerült: a kilátástalanság erős érzetével, elsősorban a „trademark” vokális harmóniákkal, amelyeket DuVall és Cantrell hibátlanul és gyönyörűen építenek fel, a szinte doomos/sludge gitárfutamokkal és a síró vonalakkal, amelyek melankolikusan ágyazódnak a többnyire lassútól közepes tempójú dalokba. A nyitó, katatón doomot hozó, zúzós gitárokkal operáló Hollow-tól a „Black Sabbath-os” Stone-on át (kiváló, mély basszusvonalakkal), a hátborzongató címadó eposzig, amelynek fantasztikus, felejthetetlen refrénje: „The Devil Put Dinosaurs Here/Jesus don’t like a queer/The Devil put dinosaurs here/No problem with faith just fear” – egészen a záró, sötét, mégis szinte ünnepélyes Choke-ig, amely atmoszferikus refrénjével a lehető legjobb módon zárja le a lemezt, az Alice In Chains a rettegés és a kétségbeesés légkörébe burkol minket, amely az első sludge-riffől kezdve fogja a torkunkat.
Ennek az érzésnek ellenére a sötétben van egy fény, amely úgy ég, mint a nap Platón barlanghasonlatában – Cantrell riffjei katartikusak, egyes refrének atmoszférája hatalmas és ünnepélyes, az énekhangok pedig olyan erős átéléssel szólnak, hogy minden versszakból érezni a kiváló szövegek lelkes vallomását. A hossz és a viszonylagos lassúság miatt a lemez végighallgatása derekas falat, amely kimerítve hagyhat, de a srácok néhány dallal, amelyek ráfeszítenek a gázra, felpörgetik a lüktetést. A Lab Monkey így kétségtelenül az egyik leghatásosabb refrénnel büszkélkedik, amelyhez az Alice In Chains őrült, dementált, skizofrén hangulattal jut el, a lemez egyik legjobb dalát, a Phantom Limb-et pedig elsősorban Cantrell kivételes, perverz „doom” riffelése emeli ki.
Hiba nélkül azért a The Devil Put Dinosaurs Here sem megy. A lemez hossza miatt kissé elhúzódik és vontatottá válik, főleg a némileg gyengébb középrész miatt, amely a remek kezdés után elveszíti a kondícióját, és csak valahol a Phantom Limb-nél tér magához. A másik, talán még nagyobb kritika az (megint) kihasználatlan DuVall. Hiszen ő többszörösen bizonyította, hogy a hangja érett, és felnőtt Staley örökségének nagyságához, de úgy tűnik, Cantrell nem hagyja, hogy teli tüdőből lélegezzen. DuVall így többnyire a háttérben marad, és főénekesként csak az album utolsó negyedében villan, ahol elsősorban a Hung On A Hook-on bizonyítja, hogy valódi Alice In Chains-fából faragták.
A Black Gives Way To Blue után felmerült a kérdés, nem volt-e ez a „come-back” csupán egyszeri, szerencsés pillanat, de a zenekar bizonyítja, hogy a ritka kivételek közé tartozik, amelynek a központi figura halála után, aki egyben a rockzene egyik legnagyobb alakja volt, sikerül új, hatalmas újjászületést elérnie. A The Devil Put Dinosaurs Here-en Cantrell előtérbe helyezte az emberi butaságot, naivitást és azt a szükségletet, hogy valaki vezesse az embert, legyenek azok politikai vagy vallási személyiségek. Egyúttal az új album erős, reneszánsz figyelmeztetés arra, hogy az ember, az esze és a szabad akarata legyen a világegyetem középpontja. Az Alice In Chainsnek ismét sikerült kivételes üzenetet átültetnie a zenébe, olyat, amilyet kevesen tudnak úgy megkomponálni, mint ők. A legendás seattle-iek bizonyítják, hogy nem csupán nosztalgikus, a „grunge” olvasztótégelyéből származó bűz (amelyet az AiC egyébként már akkor is mindenben felülmúlt), hanem olyan zenekar, amely a kilencvenes években letörölhetetlen nyomot hagyott, ennek tudatában van, de az újjászületésével bizonyítja, hogy még sok mondanivalója van. A The Devil Put Dinosaurs Here az év végén kétségtelenül az év legjobb albumainak listáin foglalja majd el a legmagasabb helyeket, az Alice In Chains pedig megmutatta vele, hogy olyanok, mint a legjobb érlelt bor.
Felállás
Jerry Cantrell – ének, gitár
William DuVall – ének, gitár
Sean Kinney – dob
Mike Inez – basszusgitár, kísérőének
Produkció
Nick Raskulinecz és az Alice In Chains
Számlista
1. Hollow
2. Pretty Done
3. Stone
4. Voices
5. The Devil Put Dinosaurs Here
6. Lab Monkey
7. Low Ceiling
8. Breath On a Window
9. Scalpel
10. Phantom Limb
11. Hung On a Hook
12. Choke
