Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 53:18
Pontszám: 4.5/5
A heavy metal legendás ősatyái, a Black Sabbath (csaknem) klasszikus felállásban, új stúdióalbummal, a sötét hírnevükhöz illően »13« címmel támadtak fel halottaikból, pedig úgy tűnt, örökre a idő előtti sírjukban maradnak, ahová híres-hírhedt (eredeti) énekesük, Ozzy Osbourne számtalan szeszélye majdnem betemette őket. Ozzy az elmúlt évtizedben inkább a egyre kétesebb szólókarrierjének, valamint egy az agysejteket arcátlanul sértegető valóságshow-nak szentelte magát, amely a metálvilág legdiszfunkcionálisabb családjáról szólt. Persze a késésért nem egyedül Ozzy a hibás, a zenekar többi tagja is rengeteg nehézséggel küzdött az elmúlt tíz évben, ami cseppet sem meglepő, hiszen olyan csapatról van szó, akiről a többség még ma is úgy hiszi, hogy valami már-már baljós átok ül rajta.
A heavy metal úttörői a »13« első csíráit, amely mellesleg az első stúdióalbumuk Ozzyval a »Never Say Die!« (1978) óta, az első Geezer Butlerrel a felállásban a »Cross Purposes« (1994) óta, és egyben az első Black Sabbath-stúdiómunka a »Forbidden« (1995) után, már nem sokkal a »Reunion« (1998) koncertalbum után elkezdték kidolgozni; ezt még az eredeti felállásban, Bill Ward dobossal vették fel. Ward, aki régóta közismert kiszámíthatatlanságáról, a közelmúltban a szerződés aláírása körüli ostoba bürokratikus bonyodalmak miatt úgy döntött, nem vesz részt a klasszikus felállás újraegyesítésében, így a vendégdobos szerepében az amerikai Brad Wilk (Rage Against the Machine, Audioslave) váltotta, ami – ahogy várható volt – sok régi rajongót felbosszantott, akik a klasszikus tagság teljes stúdióbeli visszatérésére vágytak.
A másik három metálpátriárka, élükön a gitáristennel, Tony Iommival, az egyetlen taggal, aki a zenekar minden inkarnációjában játszott, az elmúlt pár évben szorgalmasan csiszolta az új stúdióanyagot, a produceri székben pedig a legendás Rick Rubin ült (Metallica, AC/DC, The Mars Volta és még egy halom más). Rubin gondoskodott róla, hogy Iommi torzított gitárhangja erősen előtérbe kerüljön, így a produkció kissé rokon az „aranykori” hetvenes évek gyakorlatával, hiszen a »13« stílusában visszatérés a Black Sabbath klasszikus, Ozzy-korszakbeli mércéjéhez, természetesen azzal a „hibával”, hogy a dobok mögül hiányzik Ward. Wilk egyébként tisztességesen elvégezte a dolgát a »13«-on, mégis sokan fogják hiányolni az említett dobos-legendát és a sajátos dobstílusát. Épp ez a hiányosság a fő oka annak, hogy a »13« nem kerül az alkotói csúcsra, de így is nagyon jó album, amely a legjobb Sabbath-munkák közé sorolható, és mindenképpen a legjobb, amit Ozzyval a »Technical Ecstasy« (1976) óta csináltak. Már ez az egy adat is elég indok arra, hogy a »13«-at 2013 egyik legnagyobb stúdióbeli meglepetésének, és az idei év egyik legizgalmasabb „visszatérő” albumának nevezzük a David Bowie-féle »The Next Day« mellett. Rubin produkciója talán egy hajszállal túlságosan „kifényezett” a hetvenes évek klasszikus Sabbath-hangzásához képest, de ez csak a legvérmesebb hangzáspuristákat fogja bosszantani.
A vén motoros, Butler, Ozzy kisebb közreműködésével gondoskodott róla, hogy a »13« szövegei meglehetősen tipikusak, „sabbathosak” legyenek: többé-kevésbé posztapokaliptikus színezetűek, korunk szellemében (zeitgeist), az okkultizmusról viszont az „érett korban” szívesebben lemondtak, hiszen mind a hárman valószínűleg már alaposan megunták az évtizedek alatt rájuk aggatott, megalapozatlan kapcsolatokat különféle sátánista társaságokkal. A »13«-on mindössze két szöveg „istenkáromlóbb”, és ezek közül is a »God Is Dead?« csupán Nietzsche híres filozofálásának következményeként vet fel egy sor kérdést, a »Damaged Soul« pedig a sötétség hercegét említi; a többi szöveg többsége, például a »Dear Father«, amely az egyházi képmutatás kritikája, tele van éles társadalmi odaszúrásokkal a szervezett vallások, a tudomány terrorja és a halál egyéb hírnökei ellen.
Már a nyitó »End of the Beginning«, az album második kislemeze, amely maga az ugrás az időgépbe, mindazt tartalmazza, amivel a Black Sabbath a hetvenes évek elején híressé vált: Iommi ütős, hatalmas gitárfrázisait, a lassú, gördülő ritmikai megoldásokat, amelyek kifejezetten sötét hangulatot teremtenek, és Ozzy gonoszkás-hátborzongató éneklési stílusát. Utóbbi talán az egész album legkellemesebb meglepetése, hiszen annak a motorikusan sorvadt zombinak, aki az elmúlt évtizedben csak a feleség-boszorkány bábja volt, és az utolsó pár szólóalbumát vállalati, az MTV által megáldott módon, jellegtelen, műanyag, futószalagon gyártott termékként hozta össze, nyoma sincs. Ozzy ismét úgy szól, mint az a kissé naiv és zavarodott fiatalember a hetvenes évek elejéről, aki véletlenül egy sötét, posztapokaliptikus világban találta magát, ahonnan nem talál kiutat.
A »God Is Dead?«, amely az album első kislemezeként is megjelent, át van itatva a sötét, posztapokaliptikus, már-már morbid atmoszférával, amely az album nagy részén egyébként is uralkodik. Ezt a hangulatot Iommi brutális és teljesen egyedi gitárfrázisa vezeti be, amely a szám elejétől a végéig tart, vagyis az egész teljes feketeségbe van burkolva. Ozzy éneke, ahogy az dukál, paranoiásan gonoszan szól, főleg a „God Is Dead” refrénben. A meglehetősen ismétlődő, de hangulatilag erős középső motívum után szarkasztikus színezetű szakaszba csap át a dal, ahol némi gitár- és basszusgitár-improvizáció is hallható.
A »Loner«, amelyben az album során először hallhatunk a pokoli gitárfrázisok és Ozzy dühe közepette néhány finomabb pillanatot is, könnyedén felférne az első hét stúdióalbumuk valamelyikére. A szövegből nem hiányzik Ozzy hagyományos „All right now” fordulata sem, Iommi mester pedig alkalmanként egy rövid, de ínycsiklandó szólóval is elkápráztat. A kissé pszichedelikus és szövegileg teljesen posztapokaliptikus »Zeitgeist« az álmodozó, „világűrös” hangulatával, Bowie örökzöldje, a »Space Oddity« stílusában, valamint az akusztikus gitár finom akkordjaival egy pillanatra a »Paranoid« klasszikusát, a »Planet Caravan«-t idézi, ami biztosan megörvendezteti az örök romantikusokat. Az »Age of Reason«, amelyben Iommi úr újra égető és egyúttal szellemes gitárfrázisokkal brillírozik, teljes brutális fenségében lenyűgöz, és a háttérben felbukkanó, váratlan, finom gitáraranzsmányok miatt kissé egy-egy »Sabotage«-os pillanatra emlékeztet. Különösen érdekesen szól a középrész hirtelen tempóváltása, ahol masszív dobátvezetésekkel Wilk is jól megmutatja magát.
A »Live Forever«, amelyben a lassú, gördülő ritmusok dominálnak, hangzásban kissé az emlékezetes »Master of Reality«-sztenderdre, a »Children of the Grave«-re emlékeztet. Ozzy feketébe burkolózó fatalizmusa, amely a túlvilági életről szóló örök kérdést hordozza, remekül illeszkedik a komor és drámai hangulathoz. A »Damaged Soul« a »13« egyik legszórakoztatóbb kísérlete, amely a számos blues-improvizáció miatt gitáron és szájharmonikán a kezdetekre, a Black Sabbath névadó bemutatkozó lemezének valamelyik elfeledett darabjára emlékeztet. A szöveg nem lehetne sabbathosabb, hiszen a főszereplő Isten és az ördög közé van szorítva. Bár, mint az album legtöbb darabja, ez az alkotás is csaknem nyolc perc hosszú, egy pillanatig sem unalmas vagy vontatott. Az album szabályos, hagyományos változatának záródala, a »Dear Father«, éles leszámolás a katolikus egyház pedofil képmutatásával, a nekibúsult gitárfrázisok és dallamos basszusvonalak között egész sor finom aranzsmánt tartalmaz, Ozzy hangja pedig már nagyon régen nem szólt ilyen megrázóan és őszintén az „áldozat” szerepében. A szám pontosan ott ér véget, ahol 1970-ben minden elkezdődött – viharral és templomi harang kongásával, amely a „Black Sabbath” bevezetőjét jelzi – így a kör bezárult. Az album szabályos részének jobb lezárását egyszerűen nem is választhatták volna.
A »13« különleges változata a bónuszlemezen igazi finomságokat kínál, hiszen mind a három bónuszszám minőségben teljesen egyenrangú a szabályos anyaggal. A »Methademic« finom akusztikus bevezetővel indul, majd nagyon gyorsan átcsap az egyik legkeményebb és egyben meglepően felgyorsított tempójú Ozzys Black Sabbath-alkotássá. A Black Sabbath a hetvenes években ritkán szólt ilyen „felgyorsítottan”, ami különösen érdekes, miközben a szöveg Ozzy számára nagyon is jól ismert témát, a mindenféle bódító szer túlzott fogyasztását érinti. Nem kevésbé érdekes a dühös és komor »Peace Of Mind«, amely a középső részben meglepő, dallamos fordulatot vesz, a »Pariah« pedig az összes legjobb Sabbath-hangzáselem inkarnációja, és mindenképpen az album szabályos változatának legjobb számai közé tartozna.
A Black Sabbath a »13«-on úgy szól, mintha az imént kelt volna ki a sírjából, feltalálta volna az időgépet, és visszautazott volna a hetvenes évekbe, amikor a végső nyughelye még frissen volt kiásva. Akik a „metálnagypapákat” réges-rég leírták, most kénytelenek lesznek elismerni, hogy ennyire jól már nagyon régóta nem szóltak, ami olyan fickóktól, akik korukat tekintve akár sakkozhatnának is a nyugdíjasotthon parkjában, és a zenei karrierjük során már réges-rég elértek mindent, amit lehetett, valóban fenséges teljesítmény. Több mint három évtized után olyan albumot alkottak, amely sok tekintetben a klasszikus „doom & gloom” hangzás visszatérése, mégis teljesen más, mint a hetvenes évekbeli Ozzys albumok bármelyike. Egyúttal az egyik olyan ritka zenekar, amelynek egy új zenei műfaj megteremtése tudható be, jó leckét adott számos önjelölt követőjének, olyan mai zenekaroknak, amelyeknek zenei értelemben alig van komoly közük az őszinte, szívből jövő heavy metalhoz, amilyet egy jóval romantikusabb korban játszottak. Még ha ez az utolsó stúdióalbumuk is, ami azt tekintve, hogy Tony Iommi már egy ideje súlyosan beteg, sajnos meglehetősen valószínű, a lehető legjobb módon búcsúztak – az igazi rocklegendák stílusában, és így bezárták a befejezetlen kört.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének, szájharmonika
Tony Iommi – elektromos gitár, akusztikus gitár
Geezer Butler – basszusgitár
VENDÉGZENÉSZ:
Brad Wilk – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Rick Rubin
Számlista
1. End of the Beginning
2. God Is Dead?
3. Loner
4. Zeitgeist
5. Age of Reason
6. Live Forever
7. Damaged Soul
8. Dear Father
