Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Grave Digger
Kiadó: Napalm Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 53:40
Értékelés: 2.5/5
Megjött a német tevtonikus fafejek, az egyedülálló metalosok, a Grave Digger új stúdióalbuma. Ez már a tizenötödik! A Grave Digger egy milliméterrel sem változik: sem az hangszerelésben, sem a dalszerkesztés elveiben. Mivel ötletek már nincsenek, persze megpróbálják az egészet valahogy úgy becsomagolni, hogy a rajongók számára továbbra is érdekesek maradjanak. Így hát újra Skóciához nyúltak témáért. Ha a „Tunes Of War” (1996), a Grave Digger életművének egyik legismertebb darabja Skócia történelmi, angol járom alá kerülő bukásának története volt, akkor a „The Clans Will Rise Again” kicsit másképp meséli el a sztorit. A Grave Digger tehát visszatér Skóciába. Először is: az album nem koncepcióalbum, inkább magát az országot, annak misztikumát és népét érinti. Bárhogy próbálja is Boltendahl és társasága másfelé terelni a hallgatót, végig egyértelmű, hogy a háttérben a „Tunes Of War” sikerének újraélesztésére tett kísérlet áll.
Annak ellenére, hogy a Grave Diggertől nem várhatunk földrengésszerű fantáziaáradatot és kreatív ihletet, hiszen a zenekar fejlődése már réges-rég lezárult, a „The Clans Will Rise Again” mégis hoz egy újdonságot. Rajta mutatkozik be a Grave Digger új tagja, Axel Ritt gitáros, aki a Domainből érkezett.
Az előző gitáros, Manni Schmidt a növekvő feszültségek és a zenekar zenei irányát illető nézeteltérések miatt távozott a Grave Diggerből. A zenei nézetkülönbségek áthidalhatatlanok voltak a zenekar főnökével, Chris Boltendahllal. Abból a témából, amelyet Boltendahl az új albumhoz választott, mostanra teljesen egyértelmű, hogy előbb meg kellett szabadulnia Schmidttől. Ő ugyanis változásra törekedett, nem pedig a Grave Digger (már kipróbált) művészi hatókörébe való visszatekintésre. Így hát űr keletkezett a felállásban, és megérkezett az új gitáros: bizonyítani vágyó, engedelmes, mindenben szófogadó és a feladatait következetesen teljesítő fickó. Vajon ez mindig jó?
Az megújult felállás koherenciájának megteremtéséhez minden bizonnyal hasznos. Kifejezőerő tekintetében viszont nem feltétlenül. A gitáros-csere a Grave Diggernél soha nem volt egyszerű dolog. Uwe Lulis különleges hangzásáról és stílusáról volt híres, amellyel a Grave Digger néhány legkiemelkedőbb alkotásának nyomta rá felejthetetlen bélyegét, a „The Reaper” (1993) és az „Excalibur” (1999) között. Már a távozásakor rengeteg kétely merült fel azzal kapcsolatban, ki tudja majd hatékonyan folytatni a munkáját. Manni Schmidt érkezése újjászülte a Grave Diggert, és a zenekart a kreatív frissesség új hulláma öntötte el. A Manni-féle felállással készült legérdekesebb albumok éppen az első („The Grave Digger”, 2001) és az utolsó („Ballads Of A Hangman”, 2009).
Az Axel Ritttel folytatódó történet nem hoz olyan meglepetést a „The Clans Will Rise Again” albumra, mint amilyet a 2000-es váltás hozott, amikor az „Excalibur” még jobb utódot kapott a „The Grave Digger” személyében. Az első benyomás Ritt jelenlétéről az, hogy a srác egyszerűen már kitalált és használt gitárfrázisokat alkalmaz, és az egyes dalok vezérmotívumain belül variálja őket. A szólói minimalisták, a hozzáállásából pedig nem érződik, hogy különleges gitárossal volna dolgunk, ahogy egykor Uwe Lulis vagy Manni Schmidt volt a Grave Diggernél. Utóbbi minden tekintetben túlszárnyalta Lulist abban, hogyan hozza ki a gitárból a legtöbbet a Grave Digger számára. Amikor Schmidt belevágott egy szólóba, tudtad, hogy ilyet csak Manni tud kihozni magából. A Grave Diggerhez nem kell Joe Satrianinak lenned, de elvárás, hogy különc legyél abban, ahogyan érzékeled a zenét, és ahogyan átadod a tömegeknek. Manni ilyen volt. Rittnek viszont egyszerűen nincs meg ez a szellemessége és karizmája. Vagy inkább mondjuk úgy: sajnos még nincs meg.
Az új album riffjei a Grave Digger jól ismert védjegyét viselik, az egész lemez is teljesen grave diggeres szellemben készült. Csakhogy ez a hibája: rettentően kiszámítható, és éppen a karizmatikus gitáros hiánya miatt kevésbé vonzó. Másfelől a „The Clans Will Rise Again” melodikusabb, mint a „Ballads Of A Hangman”, az átvezető részekben megformált néhány díszítő harmónia miatt. Azt merem állítani, hogy ez a legvidámabb Grave Digger-album. A Coming Home refrénje például dúros felépítésű, ami a Grave Diggernél egyébként kivételnek számít. Az album végén még a félballadás When The Rain Turns To Blood sem rázza fel a laza kiszámíthatóságot. A „Tunes Of War” hangulataival és dalszerzői stílusával való összehasonlítások teljesen tárgytalanok. A „The Clans Will Rise Again” ugyanis elmerül az átlagosságban, és kreatív töltet, valamint ihlet hiányát tükrözi. Azok a dalok, amelyek hangszerelés terén kiemelkednek a kifejezőerejükkel, ezúttal ritkák. Az egyik legérdekesebb refrént a Highland Farewell kínálja, egyébként a Grave Digger a dalszerzői sablonjának bevált, biztonságos nyomvonalán lovagol. Kiugró teljesítmény tehát nincs. Még Boltendahl jellegzetes ugatása sem hat már olyan baljóslatúan és dühösen, ahogy az a korábbi Grave Digger-albumoknál megszokott volt .
Felmerül hát a kérdés. Ez a Grave Digger báját végleg elvesztő pillanat, vagy csak az az egyetlen album a zenekar életében, amelynek több kontrollra és visszafogottságra volt szüksége ahhoz, hogy biztonságosan megszülethessen, és megállja a helyét régebbi stúdiótestvérei társaságában? A zenekar hűséges rajongói szívesen ráaggatják majd a címkét: „Nem rossz, de semmiben sem különleges!” Meglátjuk, mit hoz a jövő a Grave Digger számára, és hajlandó-e Boltendahl és társasága Axel Ritt gitártehetségéből még többet kihozni.
Felállás
Chris Boltendahl – ének, vokál
Axel Ritt – gitár, vokál
H.P. Katzenburg – billentyűk
Jens Becker – basszusgitár
Stefan Arnold – dobok
Produkció
Chris Boltendahl & Grave Digger
Számlista
1. Days of Revenge (1:58)
2. Paid in Blood (3:57)
3. Hammer of the Scots (4:01)
4. Highland Farewell (4:07)
5. The Clans Will Rise Again (5:01)
6. Rebels (4:40)
7. Valley of Tears (4:09)
8. Execution (4:45)
9. Whom the Gods Love Die Young (6:19)
10. Spider (3:19)
11. The Piper McLeod (0:49)
12. Coming Home (4:22)
13. When Rain Turns to Blood (6:14)
