The Book of Taliesyn
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Harvest Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 43:5 7
Értékelés: 3.5/5
A „The Book of Taliesyn” az angol hard rock-óriás Deep Purple második stúdióalbuma volt. 1968-ban, a először az amerikai piacra megjelent debütalbum, a „Shades of Deep Purple” után furcsa helyzetben találták magukat: az Egyesült Államokban a „Hush” kislemez szárnyán már sztárnak számítottak, a brit földön viszont jóformán senki sem szagolt beléjük, vagy alig tudta valaki, hogy egyáltalán léteznek. A tagok nem sokat törték ezen a fejüket, és úgy döntöttek, hogy a második stúdiólemezükön – amelyet az elsőhöz hasonlóan komoly időnyomás alatt és számos alkotói válság közepette vettek fel, amikor gyakran hiányzott az ihlet – tovább csiszolják és kiterjesztik addigi stílusukat, amelyet a pszichedelikus rock, a blues rock, valamint a progresszív rock és a heavy rock korai formáinak ötvözése jellemzett.
Jellegzetes szerzői fogásukat, hogy az egyszerű dalokat dúsan kidolgozott hangszereléssel vagy hosszabb hangszeres dzsemmekkel toldják meg, a Deep Purple a „The Book of Taliesyn” lemezen még tovább bővítette, így hangzásuk még inkább prog rockosan összetetté és kiszámíthatatlanná vált. Jon Lord billentyűs és Ritchie Blackmore gitáros határozott hangszeres és szerzői kezdeményezésének köszönhetően az album dalainak többsége kevésbé hangzott pszichedelikusnak és érezhetően keményebbnek, mint a debütalbumon, így már nem volt messze a későbbi, felismerhető hard rockos hangvétel, amely az első tagcsere után diadalmasan kibontakozott.
Akárcsak az első lemezen, a „The Book of Taliesyn” is négy saját dalt és négy másoktól átvett feldolgozást tartalmaz, amelyektől legalább az Egyesült Államokban kereskedelmi sikert reméltek. Az elsődleges, úgynevezett Mark I felállású Deep Purple azért játszott más előadók dalait, mert akkori kiadójuk túl kevéssé tartotta kereskedelmileg érdekesnek a saját anyagot, a tagok pedig a stúdióban – ahol legszívesebben hosszú dzsemmeléssel szórakoztak – gyakran híján voltak a friss dalszerzői ötleteknek. Lord virtuóz bűvészkedése a Hammond-orgonán, a „fekete ruhás férfi”, Blackmore pusztító gitárriff-kínálata és Ian Paice már akkor is vad dobolása ismét a Deep Purple Mark I hangzáskollázsának kulcsfigurái voltak, miközben Nick Simper basszusgitáros játéka elég összetett volt a korai, prog rock ízű kísérletekhez. A amerikai piacon való áttörés kulcsfigurája egyébként az énekes, Rod Evans volt, markánsan dallamos éneklésével, amelyet a klasszikus beatles-i énekiskolában csiszolt.
Hogy a „The Book of Taliesyn” ambiciózusabb vállalkozás az elődjénél, az már a művészi borítóból és az album címéből is kiderül, amely egy középkori kéziratból származik. Ez a kézirat állítólag a 14. században íródott, és olyan verseket tartalmaz, amelyeket a 6. században élt legendás brit bárdnak, Taliesinnek tulajdonítanak, aki a hagyomány szerint legalább három különböző kelta királyt szórakoztatott az énekével. A perfekcionista Ritchie Blackmore mindig imádott mindent, ami misztikus és titokzatos, így nem meglepő, hogy nagyon aktívan részt vett az album szerzői és produkciós munkájában, amelyet ismét Derek Lawrence producerelt. Ő az elsőnél érezhetően jobb produkciót tett lehetővé, főként telibb és élénkebb hangzást.
A pszichedelikus–hard rockos hibrid, a „Listen, Learn, Read On” – amely a szövege miatt címadó dalnak is tekinthető, és amelynek valahogy nem adatott meg, hogy Purple-klasszikus legyen – a Deep Purple megszokott, tempóban jóval „feltekertebb” kemény rock mércéihez képest igen szokatlan nyitány, hiszen többnyire középtempós, Paice dobolása szokatlanul ismétlődő, és a szépen dallamos refrén ellenére a dal fejlődése eléggé visszafogott. Evansnek a refrénben Lord és Simper segít szépen a kísérővokállal, Blackmore pedig néhányszor derekasan kikel magából szúrós gitárfrázisaival. Lord melankolikus orgonakapricciókkal pszichedelikus elemeket is visz a dal szerkezetébe.
Az érdekes prog rock kísérlet, a „Wring That Neck” (Amerikában „A Hard Road” címmel jelent meg) a debütalbum „And the Address” című számához hasonlóan az album egyetlen instrumentális darabja. Egy ravasz orgonamotívum és egy dühös gitárriff kombinációja jellemzi, ami idővel Lord orgonaorgiájához és Blackmore egy újabb szellemes gitárszólójához vezet. Ez a csodálatos instrumentális szám a két említett zenész, no meg a mindig meggyőző Paice drámai dobjátékának köszönhetően számos hangszeres finomságot tartalmaz, amelyekről a Deep Purple a pályája további részében is híres lesz.
A pop rockos sztenderd, a „Kentucky Woman”, amelyet eredetileg Neil Diamond írt, Észak-Amerikában (az Egyesült Államokban és Kanadában) slágerkislemez lett, bár nem érte el elődje, a „Hush” sikerét. A Deep Purple a viszonylag egyszerű pop rock dalból hiteles hard rockos darabot csinált, mennydörgő gitárriffekkel és összetett ritmusváltásokkal, amelyek fölött Lord remek orgonavarázslatai uralkodnak. Előtérben egy szép, többszólamú vokálokkal koronázott dallamos refrén áll, amely kifejezetten Evans énekstílusára volt szabva. A kentuckyi nőről szóló szerelmi szöveg is segít abban, hogy a szám nagyon az amerikai ízléshez igazodjon.
Az ambiciózus prog rock szvit, az „Exposition/We Can Work It Out” egy újabb érdekes stílushibrid, amelynek első része Beethoven 7. szimfóniájának második témáját tartalmazza. Lord ravaszul igazi orgonaágyútűzzé öltöztette, a második rész pedig egy népszerű The Beatles-klasszikus feldolgozása. Ez ugyan nem olyan meggyőző, mint a „Help” remek változata volt, Evans dallamos éneke szárnyán azonban így is elég érdekes ahhoz, hogy a legnagyobb Beatles-puristáknak is tetsszen még ma is. Ahogy azt a Deep Purple mindig is tudta, a viszonylag egyszerű dalocskát összetett hangszerelésekkel szőtték át, és teljesen kiszámíthatatlan vizekre vitték. A döntés, hogy újra egy Beatles-klasszikust dolgoznak fel, állítólag azután született meg, hogy Paul McCartney kijelentette: neki tetszett a Deep Purple „Help”-verziója.
A pszichedelikus kísérlet, a „The Shield” egy újabb érdekes darab, a Mark I stílus tökéletes lenyomata, amelyet egy évvel később már le is írtak. A sötét hangulat és a szöveg a hippimozgalom hanyatlásának előérzetét hordozza, pedig az akkor éppen a csúcspontján volt. Blackmore huncut gitárfrázisait finom zongora és csendes ritmikai finomságok támasztják alá, miközben Evans a mikrofon mögött ezúttal szokatlanul komornak hangzik. Paice itt szándékosan rögtönzött ütőhangszerekkel helyettesítette az igazi dobokat, hogy még mélyebb pszichedelikus hangulatot teremtsen.
Az „Anthem” egy újabb ambiciózus, többnyire kissé elfeledett szám, ahol a Blackmore akusztikus gitárján megszólaló pásztori hangszerelés és a Lord vezényletével megszólaló zenekari hangszerelés ötvözése alapján már korai progresszív rockról beszélhetünk. A központi dallam a refrénnel az élen kifejezetten romantikus és hipnotikus. Ezután egy borzongatóan színezett orgonahang és barokk zenekari hangszerelés fúziója következik, amelyre Johann S. Bach is tapsolna, miközben a „fekete ruhás férfi” vigasztalhatatlan gitárszólót sző. Az egész felépítésében kissé még az eredeti King Crimson-változatra is emlékeztet.
A záró, több mint 10 perces feldolgozás, Ike és Tina Turner népszerű sztenderdje, a „River Deep, Mountain High”, amelyet epikus ruhába öltöztettek, a Deep Purple Mark I egyik legszórakoztatóbb kísérlete, és az újszerű feldolgozások tekintetében minden bizonnyal a legszokatlanabb. Lord ezúttal az epikus intróhoz Richard Strauss klasszikusának, az Also sprach Zarathustrának a központi motívumát használta fel, ami 1968-ban, amikor megjelent a sci-fi klasszikus, a 2001: Űrodüsszeia, kétségkívül elég kereskedelmi célzatú húzás volt. A legendás billentyűs a híres, diadalmas, epikus motívumot alaposan átdolgozta az orgonán, és előételként használta a vokális második részhez, amelyben Evans a remek kísérővokál-harmóniák segítségével megpróbál egy csipetnyi soult is vinni az énekébe, ami viszont nem áll neki valami meggyőzően. Bár összetett természete miatt manapság ez elég szokatlannak tűnik, a Deep Purple ezt a kísérletező-kalandos szempontból meglehetősen érdekes feldolgozást lerövidített, átszabott változatban kislemezen is kiadta.
A „The Book of Taliesyn” érezhető művészi előrelépést jelent a Deep Purple debütalbumához képest, és bizonyítja, hogy a legendás zenekar tagjai folyamatos fejlődésben voltak, amikor a felismerhető hangzás kialakításáról és az újszerű dalszerzői ötletek kidolgozásáról volt szó. Annak ellenére, hogy a zenekar gyors alkotói felívelésben volt, az album kereskedelmileg a brit földön teljesen megbukott, az amerikai fogadtatás pedig szintén elmaradt a várakozásoktól. Lord, Blackmore és Paice, illetve a másik oldalon Evans és Simper között már megjelentek az első áthidalhatatlan nézeteltérések a további stílusirányt illetően.
Felállás
Rod Evans – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – Hammond-orgona, billentyűk, kísérővokál, zenekari hangszerelés az „Anthem” című számon
Ian Paice – dob
Nick Simper – basszusgitár, kísérővokál
Produkció
Derek Lawrence
Dallista
1. Listen, Learn, Read On
2. Wring That Neck
3. Kentucky Woman
4. Exposition/We Can Work It Out
5. Shield
6. Anthem
7. River Deep, Mountain High