Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1993
Játékidő: 49:25
Értékelés: 4/5
A „The Battle Rages On” a legendás angol hard rock úttörők, a Deep Purple utolsó albuma, amelyet a legkedveltebb felállásuk, a csak Mark II-ként emlegetett széttartó csapat vett fel, egyben az utolsó a misztikus, ám szeszélyesen bizarr gitárvirtuózzal, Ritchie Blackmore-ral. A klasszikus formáció utolsó táncát az akkori menedzsment szervezte, amely mindenáron vissza akarta látni a karizmatikus énekest, Ian Gillant. Ez azért is ironikus, mert ugyanezek az emberek Blackmore dirigálása alatt négy évvel korábban hozzájárultak Gillan elbocsátásához és egy rövid életű énekescsere, az amerikai Joe Lynn Turner (ex-Rainbow) érkezéséhez, akivel a legendás hard rockerek mindössze egyetlen stúdióalbumot készítettek, a „Slaves and Masters”-t (1990).
Mivel a Deep Purple ezzel a lemezzel meglehetősen komoly kereskedelmi kudarcot szenvedett, és a rajongók többsége Turnert nem fogadta el igazi Purple-énekesnek, a zenekar megalakulásának 25. évfordulója közeledtével a menedzsment arra jutott, hogy a Mark II felállás az egyetlen igazi recept, amely a hard rock nagy öregeinek még némi kereskedelmi sikert hozhat a klasszikus rockkal szemben meglehetősen ellenséges kilencvenes években is. Blackmore, akinek Gillannel való viszonya már a hetvenes évek óta kíméletlen gyűlöleten alapult, természetesen magán kívül volt a menedzsment döntésétől, és undorral eltorzult arccal fogadta, hogy újra egy színpadon kell osztoznia régi ellenségével. Hogy a fekete ruhás férfit, aki többször kijelentette, hogy őt „a rockzene már nem érdekli”, valahogy mégis egy zenekarban tartsák Gillannel, az ő kérésére tekintélyes összeget (250.000 dollárt) utaltak a bankszámlájára. Blackmore ellenszenve a rajongók körében rendkívül népszerű énekessel szemben, akivel évek óta szóba sem álltak egymással, ettől azonban semmit sem enyhült. Sőt.
A Deep Purple még Turnerrel a soraiban látott neki a „The Battle Rages On” felvételének, és állítólag az anyag nagy része már fel is volt véve. Gillan 1992 végi érkezése viszont azt jelentette, hogy egy újabb fontos dalszerző visszatértével a számok többségét újra fel kellett venni, át kellett hangszerelni és az énekes igényeihez kellett igazítani, új szövegekkel az élen. A fekete ruhás férfi toporzékolt dühében, és azzal vádolta a karizmatikus énekest, aki Blackmore jelenlétében úgy viselkedett, mintha a gitáros levegő volna, hogy dalszerzői ötleteivel és a már megírt dalok újrafelvett változataival számos eredetileg elképzelt dallamos elemet tett tönkre. Mindezt már az 1984-es első Mark II-újraegyesülés óta felrótta neki.
Ennyi felgyülemlett negatív energia mellett, amely az énekes és a gitáros között uralkodott, igazi csoda, hogy a „The Battle Rages On”, amelynél találóbb címet aligha lehetett volna adni, végül meglepően szilárd és jó lemez lett. Az érdemek jó része Roger Glover basszusgitáros-producert illeti, aki nemcsak egy sor dallamos basszusvonalról és kiváló produkcióról gondoskodott, amellyel a legendás zenekar végleg belépett a kilencvenes évekbe és lerázta magáról a nyolcvanas évek AOR-hatásait, hanem továbbra is a két megrögzött ellenfél közötti békéltető szerepét töltötte be. Ebben segítette őt a legidősebb tag, a billentyűs mester Jon Lord, az egyetlen tekintély, akit még Blackmore is respektált és tisztelt, valamint a dobos zseni Ian Paice, aki akkor még mindig a zenekar legfiatalabb tagja volt. Éppen Blackmore hagyományos, dallamos gitármisztikája, amelyet szenvedélyes blues-melankólia nemesít, és Gillan kísérletezőbb dalszerzői ötletei, a védjegyének számító, kapatosan csengő énekes kilengésekkel együtt járultak hozzá néhány igazán ütős, innovatív, helyenként epikus szerzemény megszületéséhez. Ennek köszönhetően a „The Battle Rages On” egészében rendkívül következetes lemez lett, egyetlen elhibázott dal nélkül.
A címadó dal hangsúlyosan ütős nyitánya az albumnak, ahol az energikus hangulat másodpercről másodpercre fokozódik. Blackmore ingerült gitárriffje Lord orgonájának masszív rétegeire támaszkodik, Gillan hangja pedig olyan dühös, ahogy azt ő kezdettől fogva a legjobban csinálja, főleg ha kicsit túl mélyen néz a pohár fenekére. Paice kíméletlen dobpörgetései viszonylag gyors tempót diktálnak, a hangulat pedig az epikus refrénben tetőzik. Ami a szöveget illeti, Gillan alkotás közben kétségkívül a makacs gitárvirtuózzal vívott örökös harcára gondolt. Ritchie mellékesen, könnyedén ráz ki a kisujjából egy szívszorító gitárszólót, míg az orgonamester Lord hiperdrámai hátteret varázsol a Hammond orgonán.
A „Lick It Up”, az album egyik kevésbé ihletett pillanata, lassabb tempójú, amelyet egy piszkosan sós blues gitárfrázis diktál, miközben Gillan a szövegben mindenáron a gitárhős szerepébe próbál bújni, és közben bizonyára nem a „legjobb barátjára” gondolt. A bluesos gitárvariációt temperamentumos dobátvezetések fűszerezik, a javíthatatlan italozó életvidám az éneklésben pedig bebizonyítja, hogy a kilencvenes években is el tudott érni néhány nem megvetendően magas hangot.
Az ultradrámai hard rock eposz, az „Anya”, amely a szövegben egy szabad szellemű cigánylányról mesél, kétségkívül az album kreatív csúcspontja, és egyben az újra összeállt Mark II legambiciózusabb alkotása. A szimfonikus-pasztorális bevezetést hirtelen átmenet követi az epikus részbe, ahol az ütős gitárriff és a zenekari színezetű szintetizátorok masszív háttere uralkodik. Gillan átéléssel meséli el szenvedélyes történetét a cigánylánnyal való misztikus találkozásáról, amely az epikus refrénben csúcsosodik ki. Lord orgonabirodalma a hatalmas zenekari hangszereléssel az élen az egyes átvezetések között többször is tökéletesen összefonódik Blackmore szívszorító és komplex gitárvariációival.
A „Talk About Love” ezzel szemben meglehetősen alapvető kemény rock többszólamú dallamokkal és meglehetősen minimalista ritmikai szerkezettel, az előtérben ismét egy piszkos blues gitárfrázissal, amely tökéletesen illik Gillan kapatosan sós énekteljesítményéhez, egy újabb jellegzetes vallomáshoz a híres rockerrészeg és a sorozat következő hosszú lábú femme fatale-ja fájdalmas találkozásáról. Az „Time To Kill” kifejezetten dallamos szerzemény, amely Blackmore komplex gitárvezetésére, Lord szerteágazó orgonafutamaira és Paice hatalmas dobátvezetéseire épül, miközben Gillan egy újabb remek énekteljesítménnyel lelkesen segít megteremteni az epikus hangulatot. Lord közbeszőtt finom szintetizátorvonalai lényegesen hozzájárulnak a bőségesen teli hangzáshoz.
A „Ramshackle Man” energikus blues rock számos boogie-ritmusfordulattal és Lord masszív orgonabetéteivel. Gillan a rendkívül átélt énekes interpretáció közepette ismét teljesen beleéli magát a támolygó részeg szerepébe, míg Blackmore lelkesen gondoskodik a hangsúlyos blues dallamról komplex gitárvariációk gyúrásával, amelyek a záró, ínycsiklandó szólóban csúcsosodnak ki. Az „A Twist In The Tail”, a heavy metal határát súroló kemény rock, ismét határozottan gyorsabb tempóba vált, ahol Paice szép alkalmat kap arra, hogy megmutassa rendkívüli gyorsaságát és pontosságát a dobfelszerelése szétverésében. Gillan ismét úgy fel van tüzelve, mint holmi absztinens alkoholista, míg Blackmore láthatóan élvezettel szövi komplex gitárfutamait, Lord pedig a suhogó orgonamesterműveivel egészíti ki. A „Nasty Piece Of Work” újabb teljesen reprezentatív Purple-szerzemény, ahol a fő tempót Lord drámai Hammond-orgonarétege és Gillan szenvedélyes, ismét a végletekig nyújtható hangja adja. A tompa, de összetett dobpörgetések jó támaszt nyújtanak a fekete ruhás férfi rezgő gitárfrázisainak, aki Lord rövid szólója után rögtön újabb innovatív improvizációt varázsol.
A „Solitaire” titokzatos és kissé komor hangulattal büszkélkedik, amelyben Blackmore, aki ezúttal hatalmas gitárfrázissal diktálja a fő tempót, mindig is rendkívül jól érezte magát. Gillan hangja a megszakított ritmikai fordulatok mellett ezúttal szándékosan kissé a háttérbe van tolva a produkcióban, amíg a masszív orgonahátteret követve elő nem lép, és az epikus refrénben tetőzik. Lord záró, bravúros orgonaszólója becsületesen megcsapja a nosztalgiaérzetet, és a hetvenes évek elejének „régi szép idejeire” emlékeztet. A „One Man’s Meat” határozott gitárfrázissal, dühös orgonarétegekkel és a piszkosan színezett refrénben elért csúccsal a lehető legenergikusabb lezárása az albumnak. Gillan Glover kísérőéneke segítségével a lehető legpiszkosabban próbál szólni, a közbeiktatott visításokkal is, míg Blackmore szájharmonika-kísérettel megalkotja utolsó szenzuális gitárszólóját a Deep Purple tagjaként.
A „The Battle Rages On”, a Deep Purple Mark II felállásának hattyúdala annak ellenére meglepően színvonalas és egészében véve következetes lemez lett, hogy Blackmore és Gillan, mint két sárkány, szakadatlan harcban álltak egymással. Bár az album kereskedelmi szempontból nem szerepelt jól, a megjelenését követő koncertturné viszonylag sikeres volt. A fekete ruhás férfi a többi tagnak, az élükön Gillannel, a „The Battle Rages On” turné koncertjei alatt azért mindenáron megpróbálta megkeseríteni az életét, főleg azzal a követelésével, hogy a műsorba kerüljön be az „Anyone’s Daugter” című country förmedvény, amely eredetileg a „Fireball” albumról (1971) származik.
Ez a packázás egészen a végzetes 1993. novemberi napig tartott, amikor végül valóra váltotta fenyegetéseit, és a nehéz turné kellős közepén faképnél hagyta a zenekart. Annak ellenére, hogy azzal fenyegetőzött, hogy végleg végzett a rockkal, rövid időre feltámasztotta a Rainbow-t szólócsapat formájában, majd végleg sutba dobta a klasszikus rockot, egykori modellel és jövendő feleségével, az amerikai énekesnővel, Candice Night-tal megalapította a bizarr folk-pop rock csapatot, a Blackmore’s Night-ot, és igazi falusi trubadúrrá változott, aki bármikor segíthetne Kekecnek és Rožlénak ellopni a földesúr almáit. Az 1993 végi és 1994-es hátralévő koncertdátumokon a kultikus amerikai gitárvirtuóz, Joe Satriani helyettesítette, aki viszont visszautasította az ajánlatot, hogy rendes tagként csatlakozzon a Deep Purple-höz, így a Mark VI felállás véget ért, még mielőtt igazán elkezdődött volna. Az üresen maradt gitárosposztra ezután a közel ugyanilyen nagyra becsült amerikai gitármester, Steve Morse (Dixie Dregs, ex-Kansas) érkezett, aki a mai napig a zenekar tagja.
Felállás
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – orgona, billentyűk
Ian Paice – dob
Produkció
Roger Glover és Thom Panunzio
Dalok listája
1. The Battle Rages On (5:48)
2. Lick It Up (3:50)
3. Anya (6:28)
4. Talk About Love (4:05)
5. Time To Kill (5:44)
6. Ramshackle Man (5:32)
7. A Twist In The Tale (4:12)
8. Nasty Piece Of Work (4:34)
9. Solitaire (4:35)
10. One Man’s Meat (4:38)
