Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 1996
Játékidő: 62:16
Értékelés: 5/5
A 2. kritika szerzője: Peter Podbrežnik
»Purpendicular« volt az angol hard rock legendák, a Deep Purple tizenötödik stúdióalbuma, és az első, amelyen az amerikai gitárvirtuóz, Steve Morse (ex-Dixie Dregs, Kansas) szerepelt a felállásban. Egyúttal ez jelentette a zenekar Mark VII verziójának születését, amely akkor jött létre, amikor Morse a többi négy tag megkönnyebbülésére beugrott az üresen maradt gitárosposztra. A kultikus amerikai virtuóz, Joe Satriani ugyanis az előző album, a »The Battle Rages On« (1994) turnéjának végeztével – ahol a Deep Purple a japán koncertdátumok előtt röviddel távozó legendás gitáros, Ritchie Blackmore helyét vette át – az új kiadója iránti kötelezettségei miatt elutasította a lehetőséget, hogy rendes tagként csatlakozzon a legendás csapathoz.
Morse érkezése tehát valóságos regeneráló balzsamként hatott a négy régi tagra: a vidám kedélyű énekes Ian Gillanre, a jó természetű basszusgitáros/producer Roger Gloverre, az úriemberes billentyűs nagymester Jon Lordra és a megzabolázhatatlan, rekreációs dobos Ian Paice-re, akik már torkig voltak Blackmore bizarr kirohanásaival, ezért alig várták az új kezdetet. Az amerikai gitármester egyedi gitártechnikájával, amely a legtöbb helyen jócskán eltért Blackmore-étól, a „Purpendicular” albumon kétségtelenül segített újjáépíteni az alkotói szempontból már kissé kifáradt zenekart, és hozzájárult néhány kellemesen üdítő szerzői ötlet megszületéséhez – olyanokéhoz, amelyeket a szeszélyes „fekete ruhás férfi” szigorú tekintete alatt soha nem engedhettek volna meg maguknak.
Morse lelkében progresszív rocker volt, aki mindig is szerette az improvizációt, az instrumentális rock és a hard rock mellett pedig mindig is rajongott a jazz fusion elemeiért. Egyúttal lehetőséget adott Gillannek, hogy megvalósítson néhány kísérletezőbb szerzői ötletet, amelyek Morse gitáros elődjének a lelke mélyéig undorítóak voltak, miközben Lord, sokak szemében a zenekar nem hivatalos vezetője, a „Purpendicular” albumon egyenesen kivirágzott néhány rendkívül újszerű és érdekes zenekari hangszereléssel. A zenekar végre szabadon, tehermentes tüdővel lélegezhetett, és létrehozott egy kiváló albumot, amely roskadozik az újító elemek súlya alatt, ugyanakkor tartalmazza a Purple összes jellegzetes, hagyományos hard rock finomságát.
Az, hogy a zenekar a „Purpendicular” albumon teljesen újjászületett, szépen hallatszik már a nyitó, kísérletező hangvételű funk–hard rock hibriden, a „Vavoom: Ted The Mechanic”-on, amely teljesen a gitárra épülő teljesítmény Morse hatalmas gitárfrázisai révén, miközben Lord minimalista Hammond-orgonabetétjei és Gillan felbőszült éneke tesznek mellé társaságot. A színpadiasra hangolt énekprodukció ezúttal nem személyes vallomás, hanem egy színes találkozásról szól Ted szerelővel, a társadalom aljáról származó vidám fickóval, akit cseppet sem zavar az alacsony társadalmi státusza. Ez az érdekes funk rockos hajtós szám, amely az album egyetlen kislemeze is lett, hamar népszerű koncert-Purple-klasszikussá vált. Mindenesetre remek módon gondoskodik az album legtemperamentumosabb nyitányáról, olyanról, amilyet a hallgató a hard rock bajnokaitól már-már elvár.
A „Loosen My Strings” újabb csodálatos teljesítmény, amelyben a legendás zenekar finomabb oldala kerül előtérbe. A misztikus hangulatú nyitó hangszerelés újszerű gitárriffet, dallamos basszusvonalat és melankolikus szintetizátor-textúrát tartalmaz, mígnem átmenet következik egy felgyorsított szakaszba, amelybe Gillan teljesen átélt éneke vág bele. A kelta hangulatú nyitómotívum többször is visszatér, és az ütős dobátvezetések, a zongorás finomságok és a temperamentumos gitárpasszázsok közepette kifinomult nemesítést ad a hagyományos hard rock finomságoknak. Morse eközben gasztronómiai szólójával jelzi, hogy teljesen méltó helyettese híres gitáros elődjének, akit a „Purpendicular” albumon cseppet sem hiányolunk. A Deep Purple egyébként már a „Come Taste the Band” (1975) albummal, amely az elveszett amerikai gitárgyöngyszemmel, Tommy Bolinnal töltött rendkívül rövid epizód volt, bebizonyította, hogy a „fekete ruhás férfi” nélkül is egészen jól elboldogul.
A titokzatos és kissé komor légkörrel övezett „Soon Forgotten” meglehetősen szokatlan, de nagyon szórakoztató kísérlet, amelyben Morse égető gitárfrázisok rétegezésével esztergálja az összhangzás kollázsát, miközben Gillan ismét színpadias énekprodukcióval szolgál, mivel ezúttal egy újabb boldogtalan szerelmi tapasztalatról szóló szöveg érzelmileg felkavart előadásában szinte gonoszul hangzik. Lord szakrális hangulatú Hammond-orgonarétegei, élükön egy újszerű szólóval, tovább mélyítik a rejtélyes hangulatot, Paice pedig egy tapodtat sem enged könyörtelen dobpergéseivel.
A „Sometimes I Feel Like Screaming” összetett és rendkívül szép power ballada, amely nagyon kellemes akusztikusgitár-akkordokkal büszkélkedhet, miközben Gillan finoman hangolt énekével nyűgöz le. Idővel egy nagyon szép, emelkedő dallam bontakozik ki. Morse síró gitárpasszázsaival mélyíti ennek a remek teljesítménynek a melankolikus jellegét, a fő refrén előtti temperamentumos hard rock betétek pedig gondoskodnak arról, hogy az egész ne váljon túlságosan álmodozóvá. Lord ismét rétegzett zenekari hangszereléseivel brillíroz, miközben a többi tag is szó szerint kipukkad az újító lendülettől.
A „Cascades: I’m Not Your Lover” elején szakrális ízesítésű orgonabevezető és síró gitárimprovizáció hallható, mígnem átfolyik egy teljesen hagyományos Purple-számba, csillogó orgonapasszázsokkal, nyers gitárfrázisokkal, előre rohanó dobátvezetésekkel és Gillan tajtékzó énekével. Utóbbi ezúttal, miközben érzelmileg rendkívül intenzíven adja elő a szöveget egy fájdalmas találkozásról egy újabb pimasz femme fatale-lal, ismét teljesen otthonos terepen találja magát. Morse eközben neoklasszicista gitárszólóval mutatkozik meg, amellyel szemléletesen demonstrálja a Dixie Dregsnél és a Kansasben szerzett progresszív rockos múltját is.
A „The Aviator” remekműve, amelynek szinte semmi köze a kemény rockhoz, az egész album egyik legfrissítőbb szerzői teljesítménye, mivel itt rendkívül finom hatással, nagyon sikeresen szőnek be folk- és szimfonikus rock elemeket. A legszórakoztatóbb az egészben viszont az, hogy a Deep Purple a pasztorális hangszerelések közben nem hangzik valamiféle másodrangú Fairport Convention- vagy Jethro Tull-másolatnak, hanem teljesen megőrzi a saját arcát, és rendkívül kellemes népies dallamot varázsol elő. Gillan ittas hangvételű éneke, amely úgy szól, mintha éppen most tántorgott volna ki valami skót pubból, egy varázslatos akusztikusgitár-dallamra épül, miközben Lord hatalmas zenekari hangszereléseket varázsol, amelyek tovább mélyítik az általános kelta hangulatot. A záró szakaszban a billentyűkre programozott skót duda hangja is hallható, ami az i-re föl a pontot teszi erre a remek alkotásra. Igazi kár, hogy a Deep Purple a későbbiekben már nem készített hasonló kísérleteket.
A bluesszal megajándékozott „Rosa’s Cantina”, amely szövegében Gillan egy újabb részeges-hódító portyájáról mesél, rövid orgonabevezetőt, majd Glover összetett basszusimprovizációival és a háttérben csibészes szájharmonika-hanggal teli temperamentumos szakaszba való átmenetet tartalmaz. Miközben a jó természetű énekes ivócimbora a Rosa nevű kocsmárosnővel való végzetes találkozásáról mesél, hangszeres cimborái egész sor lenyűgöző improvizációval kényeztetik magukat, élükön Lord monumentális orgonaprodukciójával.
Az „A Castle Full Of Rascals” ismét egy kissé hagyományosabb Purple hard rock, amelyben Gillan szépen meglep a magas és mély fekvések közötti nyújtózkodó váltásaival, ezzel bizonyítva, hogy a hangja technikai szempontból is még mindig szépen megőrződött. Morse ütős gitárfrázisa könyörtelenül hasít a levegőben, miközben Lord rétegzett szintetizátorfüggönyökkel a háttérben egy csipetnyi finomságról gondoskodik a temperamentumos ritmikai árnyalatok közepette. A legendás billentyűs és zeneszerző mester a „Purpendicular” albumon hosszú idő után végre termékeny talajt kapott néhány merészebb hangszerelési elképzelés megvalósításához, amelyekkel Blackmore soha nem tudott volna megbékélni.
A remek „A Touch Away”, amelyben a kultikus kvintett a hagyományos Deep Purple-hangzásba ismét folk elemeket csepegtet, újabb példa a szerzői és hangszerelési újításra, hiszen rendkívül újszerű kelta motívumot tartalmaz. Az újjászületett kollektíva ezúttal egy hatalmas, pasztorális ízű akusztikusgitár-dallam megalkotásával nyűgöz le, amelyhez kiválóan illik Gillan melankolikus éneke, miközben Lord szimfonikus betéteivel lelkesen mélyíti a kelta hangulatot. Ez a hangszerelési zsenialitás újabb teljes győzelme, és újabb szép bizonyíték arra, hogy a gyakran leírt „vén motorosok” az évek súlya ellenére is még mindig rengeteg megzabolázatlan művészi potenciált hordoztak magukban.
A „Hey Cisco” újabb nagyon érdekes alkotás éteri hangulatú bevezetővel, amely előkészületként szolgál egy temperamentumos, hagyománytisztelő szakaszhoz, számos védjegyszerű hard rock finomsággal, amelyek közepette sok funkos ritmikai betét található. Gillan ismét kitűnik énekhangjának nyújtogatásával, miközben társai temperamentumos improvizációkkal nyűgöznek le, és közben végig szépen hallatszik Glover basszusának energikus zörgése. Lord egy újabb gyönyörű, szimfonikus motívumról gondoskodik, a következő rövid orgona–gitár szóló párbaj pedig a legendás zenekar legjobb idejeit idézi.
A hatalmas hard rock szám, a „Somebody Stole My Guitar”, amely egy ütős gitárfrázisra épül, Morse valós élményéről mesél, amikor állítólag egy memphisi hotelben tartózkodva valaki ellopta a gitárját. Ütős jellegét a ugrándozó ritmusok fokozzák, amelyek Gillan dühös morgását kísérik, a csúcspont egy színes refrén. Lord temperamentumos orgonabetétei mágnesként vonzzák magukhoz Morse újszerű gitárimprovizációit. A záró „The Purpendicular Waltz” lényegében a hagyományos Purple hard rock elemek rétegzett kollázsa, és ily módon számos nosztalgikus pillanatról gondoskodik, amelyek hangulatukban a hetvenes évek elejének bizonyos klasszikus alkotásait idézik. Ezért a tüzes dobátvezetések közepette különösen a csillogó orgonarétegek és a kompromisszumot nem ismerő gitárfrázisok felelősek, amelyek hűen kísérik Gillan felkavart énekprodukcióját. A szenvedélyes szájharmonikaszóló bluesos dallamvilágot is hoz, mígnem az orgona masszív hangzása győzedelmes befejezésbe viszi az egészet.
A „Purpendicular” teljes újjászületést hozott a már számtalanszor leírt hard rock legendáknak, akik Morse érkezésével megalkották a hetvenes évek közepe óta legjobb albumukat, és friss szelet fújtak a már kissé megkopott vitorlákba. Ez a hihetetlen visszatérés, amelyre akkoriban gyakorlatilag senki nem számított, a Deep Purple számára több új, fiatalabb generációs követőt hozott, miközben még a megrögzött hagyománytisztelők is, akik semmiképp nem tudtak megbékélni Blackmore távozásával, ezúttal kénytelenek voltak elismerni, hogy kedvenceik pályafutásuk egyik legjobb albumát készítették el. A régi Purple-hívek ne feledkezzenek meg arról az érdekes tényről, hogy a legendás zenekar történetében szinte minden felállásváltás jótékonyan hatott a hangzás és maga a szerzői folyamat felfrissülésére.
—————————————————————————————————————————————–
Az 1. kritika szerzője: Jernej Vene
A Purpendicular a Deep Purple tizenkilencedik lemeze, ha a legnagyobb slágereket tartalmazó válogatásokat nem számítjuk. Néhány korábbi kiadványhoz képest meglepően friss és nyárias. A Deep Purple a pályafutása során szinte mindent elért, amit a modern showbizniszben el lehet. A legfontosabb természetesen a népszerűség, amely a mai napig nem csillapodott. A Purple a történelem során leggyakrabban a karizmatikus gitárossal, Richie Blackmore-ral azonosult, aki pozíciójával hozzájárult az egyébként kiváló zenei gépezet működéséhez, az 1976-os szünet és az 1984-es újraegyesülés után azonban valahogy elvesztette az egyéniségét. Ezzel a hallgatókat is elvesztették, hiszen a nyolcvanas években nehezen találunk olyan lemezüket, amely méltó lenne a nevükhöz. Richie Blackmore, mint nehéz jellemű egyéniség és szeszélyes sztár, 1993-ban a „The Battle Rages On” lemezt népszerűsítő turnén egyszer csak úgy döntött, hogy nem működik tovább a Deep Purple-ben. A turné végéig a gitárvarázsló Joe Satriani ugrott be, 1995-ben pedig a Purple megmaradt tagjai új gitárost csábítottak a munkához, az amerikai Steve Morse-t. Kiugróan egyéni, technikailag kiválóan felkészült, ugyanakkor rendkívül lírai és gyengéd gitárosként ismert. Ismerjük az anyazenekarából, a The Dixie Dregsből, a Steve Morse Band lemezeiről és a szimfo art rock Kansas néhány kiadványáról. Úgy tűnik, az új gitáros kiválasztása helyes volt, hiszen olyan frissességet vitt a Deep Purple zenéjébe, amilyen náluk már rég nem volt. Ahogy a Purpendicular megjelenésekor a Deep Purple régebbi tagjai nyilatkozták, a Morse-szal végzett munka úgy lelkesítette őket, mint évek óta semmi. Frissességet vitt a munkamódszerükbe, amelyre a zenekarnak több mint szüksége volt. Morse a rajongói meglepetésére a Purpendicular lemezen olyan egyedi, mint a saját lemezein. Sokan úgy gondolták, hogy Blackmore klónja, de legalábbis utánzója lesz. Ahogy Ian Gillan énekes elmondta, közel harminc év után újra megérezték azt az energiát, amely fiatalként járta át őket, amikor elkezdték zenei pályájukat. Az életük egyébként már nem olyan, mint amikor fiatalok voltak, és nap mint nap „biksálták”. A középkorukat sporttal töltötték meg, ami új lendületet is ad a stúdiómunkához. Ennyi frissességet és a Deep Purple számára új megközelítést valószínűleg még sokáig nem hallunk sem náluk, sem valamelyik rokon zenekarnál. „A vén macskák nem adják meg magukat” – gondoljátok majd, de az igazság kézenfekvő. Egy még mindig rúgó régi zenekar kompakt és áthatoló hangzása sok fiatalabb együttesnek lehet példa. A Purpendicular lemezt maguk producerelték, ami még súlyosabb, jobb pecsétet ad a munkájuknak. A Deep Purple a Purpendicular után még egy ideig összefogott, hogy hallgathassátok és élvezhessétek az új alkotásaikat.
Felállás
Ian Gillan – ének, szájharmonika
Steve Morse – gitár
Jon Lord – orgona, billentyűk
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
Produkció
Deep Purple
Számlista
1. Vavoom: Ted the Mechanic (4:16)
2. Loosen My Strings (5:57)
3. Soon Forgotten (4:47)
4. Sometimes I Feel Like Screaming (7:29)
5. Cascades: I’m Not Your Lover (4:43)
6. The Aviator (5:20)
7. Rosa’s Cantina (5:10)
8. A Castle Full of Rascals (5:11)
9. A Touch Away (4:36)
10. Hey Cisco (5:53)
11. Somebody Stole My Guitar (4:09)
12. The Purpendicular Waltz (4:45)
