Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Gala Hala
A koncert dátuma: 2012. szeptember 30.
Az őszi koncertszezon javában zajlik, és az első őszi hónapban már szép számmal követték egymást a koncertek (Immolation/Marduk, Nasum stb.). Szeptember utolsó napján aztán megérkezett a legendás brit thrasherek, az Onslaught visszatérése is, és hosszú idő után ismét thrash metal koncert volt a felújított, felfrissített Channel Zeróban. Ha jól emlékszem, az utolsó thrash koncert ebben a klubban a dán legendák, az Artillery fenomenális fellépése volt 2009 szeptemberében, amely a mai napig különleges helyet foglal el az emlékezetemben. Ebből kiindulva a múlt vasárnap egy újabb remek thrash-mulatság ígérkezett.
Az Onslaughtot The Full Force turnéján a német Cripper és a holland Izegrim kíséri, utóbbiak léptek elsőként színpadra. A holland death/thrash csapatot az amazonharcos Marloes vezeti, aki a harci kiáltások mellett a basszusgitár húrjait is püföli. A lány és a fiúk alig valamivel több mint fél óra alatt végigszaladtak mindhárom lemezükön, thrashes beállítottságú gitárokkal szolgáltak, miközben Marloes hörgése death metalos érzést adott a keverékhez. De tényleg csak érzést, mert az Izegrim alapvetően thrash metal banda, amely bőven él harmonikus gitárpasszázsokkal és dallamos díszítésekkel, ez pedig erősen közelíti őket a svéd Arch Enemyhez. A hasonlítás nem csupán a női énekes miatt kézenfekvő, az Izegrim tényleg úgy szól, mint egy „poor man’s Arch Enemy.” A hollandok ugyanis a jobb és változatosabb riffek hiánya miatt pár szám után ismétlődőnek és egyhangúnak hatnak. A csekély számú közönséget Marloes lelkes biztatása sem mozgatta meg komolyabban, mégis el kell ismerni, hogy az Izegrim korrekt és energikus előadást nyújtott egy amúgy meglehetősen átlagos anyagból.
A minőség görbéje élesen felfelé fordult a német thrash banda színpadra lépésével, amelyet a dühös Britta Görtz vezet. A Cripper tehát a második olyan zenekar volt az este folyamán, amelynek frontembere a „gyengébbik” nemhez tartozik. Miért az idézőjel? Mert Britta lenyomja sok férfi énekestársát, és könnyedén befalná a nyalt frizurás cookie monster énekesek háromnegyedét. A Cripper minden stúdiókiadványával látványos fejlődést mutat, az idei Antagonist a csapat eddigi legjobb lemeze, és sokat hoz a konyhára a rengeteg koncertezés is. A fiúk és Britta úgy vetették bele magukat a szettbe, mint egy Apollo-rakéta kilövése, és háromnegyed óra alatt viharos, tüzes, agresszív thrash-műsort nyomtak le, amely olykor – főleg a remek groove-os riffeknek köszönhetően – az Exodus nagyjait idézte. A sok koncert nagyon meglátszik a Cripperen: úgy mozognak a színpadon, mintha összenőttek volna vele, az összeszokottság tökéletes, az egész fölött pedig Britta nyers ugatása uralkodik, amely brutális, mégis teljesen érthető. A General Routine előadása közben Britta tábornoki sapkát húzott a fejére, majd a közönség közé ugrott, és kompromisszumok nélkül tuszkolta az első sorokba. A Cripper már alaposabban megmelegítette a publikumot, és felkészítette a főzenekar fellépésére, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a csapat erősen emlékeztet német thrash kollégáikra, a Dew-Scentedre. Ami persze csak jó lehet!
„Use the Force” – mondták az Onslaught tagjai, és úgy döntöttek, hogy a jelenlegi turnén először játsszák el teljes egészében a kultikus The Force (1986) lemezt, amely szerintem a Xentrix – For Whose Advantage és a Sabbat – Dreaweaver mellett a szigetországi thrash csúcsát jelenti. Az Onslaught nálunk utoljára 2009-ben lépett fel a Paranoid Open Air fesztiválon, ami Sy Keeler énekesnek láthatóan kiesett az emlékezetéből, és csak a 2008-as Metalcamp-fellépésükre emlékezett, ezúttal viszont a koncert még vonzóbb volt azért is, mert teljes egészében hallhattuk a brit thrash erejét. Az Onslaughtot tavaly elhagyta az eredeti dobos, Steve Grice, de a fiúk gyorsan megerősítették magukat Michael Hourihannel (Desecration, ex-Extreme Noise Terror), aki rendesen megrázta a vasárnapi, magányos Metelkovát. Az Onslaught a dobhártyánkat bemelegítésként két-két romboló számmal cirógatta a Killing Peace (2007) és a Sounds of Violence (2011) albumról, a Let There Be Death pedig visszautazást hirdetett 1986-ba. A veteránok bebizonyították, hogy az évek nem érték el őket; Sy úgy üvöltött, mintha fogadásból tenné, az eredeti gitáros, Nige Rockett pedig a bal kezével olyan riffeket szervírozott, amelyek huszonöt év után is frissen és gyilkosan szólnak. A zenekar energikusan vetette bele magát a The Force-ba, és megmozgatta a telt házas Channel Zerót, a közönség pedig nagy örömmel nyelte a klasszikusokat, és Keelerrel együtt bömbölte végig a Metal Forces, a Contract in Blood és a Thrash ’til the Death himnuszokat. Ördögi riffek repkedtek minden irányból, ugyanígy remek szólók, a fantasztikus frontember, Sy Keeler agresszív, rotyogó éneke pedig a Power From Hell című számmal zárult, ráadásként pedig még az Angels of Death és a Thermonuclear Devastation bombákkal. 666% Pure Thrash!
Képgaléria
