Előadó: Bonamassa, Joe
Kiadó: Provogue Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 64.14
Értékelés: 3/5
Joe Bonamassa, jelenleg valószínűleg a modern blues rock iskola legizzóbb vasa, nemrég tért vissza a régóta várt The Ballad Of John Henry című albumával. Ez a zenész hetedik stúdiólemeze, és minden bizonnyal ismét feltesz néhány kellemetlen kérdést. Az amerikai gitáros evolúciós zarándokútjának folytatása vajon nagyvonalú hozzájárulás a blues hagyományának terjesztéséhez, vagy a The Ballad Of John Henry csak egy újabb a sorban azok közül a lemezek közül, amelyeknek gyakorlatilag semmi közük a blueshoz? Bárhogy is legyen, az album végigrágása közben valószínűleg csalódni fog a jó öreg blues rock rajongója éppúgy, mint a hagyományos blues pengető hangzásának lelkes híve.
A The Ballad Of John Henry semmi megrázóan újat nem hoz, sőt, az idei, amúgy alig elkezdődött lemezeladási év átlagosabb kiadványai közé sorolható. A dalok a klasszikus rockzene gondosan kialakított kereteivel büszkélkednek, amelyek alapjait vastagon bekenték a kötelező blues-hatások védőrétegével. A várt érzelmességi kitöréseket, amelyeket mérgesen dinamikus, csiszolt gitárjáték támaszt alá, itt csak ritkán találni meg. Sajnos! Bonamassa kétségkívül jól képzett blues rock lovas, de az előadásmódja inkább a blues rock alapfogásainak sablonosítása, mint impulzív reagálás, ráadásul a klasszikus rockprodukció szoros satujába szorítva, ami a modern hard rock sztenderdjeitől érdemi eltérést nem enged.
Ha valami, akkor Bonamassából biztosan hiányzik az a karakter, amellyel a fiatalember vitathatatlan tehetsége könnyebben megforgathatta volna egy felismerhető, sajátos hangzású blues rock-adaptáció fogaskerekeit, amitől annyit vártunk. Ez utóbbi csak ritkán bukkan elő a durván levágott riffek mennydörgésének védőfala mögül, amelyek között a vidám lelkű, optimista, gyakran már túl is türelmetlen lelkesedéssel teli srác esetlenül kormányozza magát a számára kedves műfaji tájak szirtjei közt. Ott van aztán Bonamassa hangjának halvány, olykor egyenesen meghatározhatatlan színe is, amelyből hiányzik az a meggyőző élesség, ami gyakorlatilag minden hiteles blues-szónok kötelező tartozéka. Joe a címadó dal óta kitartóan kacérkodik a hangulatok ingatag váltogatásával. A The Ballad Of John Henry egy éles, funkos melodikus formát ölel körül, amely némi határozottabb szenvedéllyel akár Glenn Hughes újabb alkotásaival is felvehetné a versenyt. Hasonló ritmikus forgásban később a Tom Waits-féle Jockey Full Of Bourbon során lesz részünk. Bonamassa a funkos gebéjét közönyösen leszállítja a Sam Brown-klasszikus, a Stop! korrekt feldolgozásával, amelynek szélein újszerűen horgolt, nehézrockos ruhája az album egyik ritka, valóban impozáns pillanatát kínálja. Ezen a ponton azonban a magával ragadó saját szerzemények fesztiválja sajnos véget is ér. A Last Kiss több mint nyilvánvalóan Waters Rollin’ and Tumblin’-jének génjeit örökölte, a Turner házaspár Funkier Than a Mosquito’s Tweweter-átirata nehezen küzd azért, hogy megtalálja a hasznos egyensúlyt a régi iskolás fúvósszekciók és az érzelmektől megtisztított gitárfutamok között, az amúgy ígéretes The Great Flood pedig mégis túlságosan egy Gary Moore-stílusú érzelmes balladára emlékeztet.
Bárhogy is nézem, Bonamassából hiányoznak a haladó stiláris megoldások és újítások, amelyekre a fiatalember egyébként nagyon törekszik. Kár érte. Ezek nélkül ugyanis arra ítéltetett, hogy a frigid blues rock tartalmi vákuumában tapogatózzon, ráadásul egy-két lépéssel túl közel a hagyományos hard rockhoz. Bonamassa tehetsége nyilvánvaló és persze csodálatra méltó, ahogy az a meggyőződés is, amellyel a srác fáradhatatlanul tárja elénk a blues-felfogását. Ezek az elismerések azonban nem csökkentik annak súlyát, hogy Joe minden dicshimnusz ellenére láthatóan még mindig a saját identitását keresi. Ha más nem, a The Ballad Of John Henry azt bizonyítja, hogy a blues mint műfaj, pontosabban a blues-szereplők fiatalabb generációja manapság elsősorban igazi karakterre szorul. Másképp fogalmazva: a modern bluesnak súlyos imázsproblémái vannak.
Felállás
Joe Bonamassa: gitár, ének
Blondie Chaplin: ritmusgitár
Rick Melick: billentyűk
Carmine Rojas: basszusgitár
Anton Fig: dobok
Bogie Bowles: dobok
Produkció
Kevin Shirley
Számlista
1. The Ballad Of John Henry
2. Stop!
3. Last Kiss
4. Jockey Full Of Bourbon
5. Story Of A Quarryman
6. Lonesome Road Blues
7. Happier Times
8. Feelin’ Good
9. Funkier Than A Mosquito’s Tweeter
10. The Great Flood
11. From The Valley
12. As The Crow Flies
