Kiadó: Boing!
Megjelenés dátuma: 2019. 06. 28.
Produkció: The Aristocrats
Az album hossza: 59.43 perc
Műfaj: Jazz Rock Fusion / Progressive Rock / Progressive Metal
Értékelés: 9.5 / 10
Egy furcsa szerencsétlen egybeesés folytán ez az album, amikor tavaly júniusban megjelent, valahogy elkerülte a figyelmünket, meglapult és kicsúszott a kezünk közül. Hallatlan. Nem maradhat észrevétlen, hiszen tudjuk, kiről és miről van szó. Sokakról és sokmindenről. Nekünk, az a vagy öt szlovén rajongónak, akik a szokatlan zenékben a legjobbat tudjuk magunknak megengedni, muszáj mondanunk róla valamit.
Három intergalaktikus űrlovasról, akik foguktól (sőt azon túl is) fel vannak fegyverezve zenei tehetséggel és tudással, és akik egy teljesen ártatlan, sőt váratlan jam során (Greg Howe helyett, akit eredetileg erre a jamre szántak, az utolsó pillanatban Govan ugrott be) 2011-ben úgy döntöttek, hogy ezen az úton folytatják. Így született meg a The Aristocrats, amelyet korunk három szuperzenész-hőse képvisel. Vagyis az előbb említett Guthrie Govan (gitár), Marco Minnemann (dob) és Bryan Beller (basszusgitár). Egy angol, egy német és egy amerikai. Mindannyian több hangszeren játszanak, és szólóalbumokat is kiadnak (Beller tavalyi albumáról írt recenziónk szerint az utóbbi idők egyik legjobb dolga a progresszív rockban), Minnemann pedig a saját albumain mindent maga játszik fel, és az énekes szólamokat is ő viszi. Ismerjük őket olyan neves előadók mellől is, mint többek között Steven Wilson és Joe Satriani, és ha Zappa ma is élne, ez a három zseni biztosan az ő csapatában játszana.
Kicsit tovább vártunk e szórakoztató zenei történet negyedik fejezetére, amely az eklektikus keveréke a jazzrock fúzió határtalan tájaira tett kirándulásoknak, valamint a progrock- és progmetal-elszabadulásoknak, miközben ebben az olvasztótégelyben helyet kapnak más műfajok egész sora (blues, funk, szörf… egészítsd ki magad), ahogy a világzene fűszereinek lucid csipetei, sőt népzenei-etno elemek is. Egy szóval: kiindulópontként egy végletesen őrült jazz- és rockvariációról beszélünk. Úgy tűnik, mintha a The Aristocrats a legeszelősebb zenei rendeléseket venné fel az étlapjára, amelyek a közmondásos logika szerint sehogy sem illenek össze, de az ő nyelvükön mindig megtalálják az egyetemes kibékülést és a szimbiózist. Képzeld el, hogy Einsteinnek atomfizikai szinten kell levezetnie egy bizonyítást, és eközben addig megoldhatatlan matematikai egyenletek tömegével küzd. A The Aristocrats ugyanis mindenre tudja a választ.
A The Aristocrats a „You Know What” albumon is színpadiasan pimasz fiúk maradnak, akik a végtelen fúzióval, a szélsebes párbeszéddel, a három alappozícióból „tüzelve” kényeztetik a hallgatót, s a legfelbecsülhetetlenebb felismerés az, hogy a hangszeres játék minden hihetetlen csínytevése mellett ez a három mester folyamatosan hatalmas teret nyit egymásnak, hogy az egyes zsenik teljesen egyenrangúan és egyenértékűen kibontakozhassanak. Sőt. Komponistaként egymásnak írnak részeket a számokba. Például Govan úgy ír egy szólamot a saját szerzeményébe, hogy az Beller basszusgitárjának uralmára szolgáljon, és fordítva. Ahogy már maga a név is sugallja ennek a határtalanul csípős lucidságokat és humoreszkeket előállító zenekarnak, amelyet a kabarészerű abszurd szaftos betéteire kihegyezett, belsővé vált érzékük hajt, világos, hogy ennek az egész színháznak széles mosollyal az arcán a néhai Frank Zappa is mélyen meghajolna.
A felvezetés jazzrockos (ha mérlegre tesszük „ennek és annak” arányát a tréfásan elnevezett D-Grade F*ck Movie Jam című szerzeményben). Általában minden szám karaktere a jazz és a rock fúziója, illetve a jazz metal felé tett kitérői felé hajlik, ahol az események ultraszórakoztató alakulásáról természetesen a „kegyetlenül széttört” ritmusképletek folytonos váltogatása gondoskodik. Ezeken a The Aristocrats tollpehelykönnyedséggel „gázol át”, a spontán eseményfejlődés érzetét keltő, állandó színpadi vonzerővel (pedig van egy kijelölt tájékozódási térképük), ami a hallgatót minden lépésnél egyszerre kedvesen elképeszti. Ez az alap. Az új album végletesen humoros „csodái” közül kiemelkedik a Spanish Eddie is, ahol, ahogy a mulatságos cím sejteti, a The Aristocrats szándékosan andalúz dallamvilágot és flamencót visz be, amit Govan természetesen a belső intelligenciájával összhangban valósít meg, ez pedig a fúzió egyediségének záloga. A When We All Come Together egy újabb bohókásan fintorgó, paródiába hajló kaland a spaghetti western burleszkek világában, de mindig akad hely olyan számnak, amelyben az áradó metálos frazeálás kerül előtérbe, mint a Terrible Lizard, ezt pedig a folytatásban, a komikus szatíra e egyenesvonalú színházának új megtestesüléseként a Spiritus Cactus című szám egészíti ki. Itt több gitárvonal is van (Guthrie multi delay effektekkel jegyzi meg a dolgokat, sőt a gitáron át játszott szintetizált vonalakat is használ). Nevetéssel teli tál. Végig.
Alapjában véve a The Aristocrats már nem lep meg az új albummal. De elkápráztat. Megráz. Az eklektikus, őrült fúziós kombinációjuk egyszerűen kivételes, szokatlan, ezért mindig nagyon gyújtó hatású! A The Aristocrats által kifejlesztett stílus és hangzás egyedi, szokatlan, és 110%-ban az övék, és hatékonyan beszippant bármilyen, még oly agyament ötletbeli csínyt is. Semmi gond. A szent háromság blaszfém orgazmusainak terjedelmes hangszeres „önkielégítése” mellett (a britek az ilyen olvasmányokban szabadon használják a „wankery” szót) az albumot bőven átjárja a magasan muzikális megbékélés, a szilárdan formált motívumszerkezetek, amelyek a kompozícióknak állandó tömörséget és a várhatónál is nagyobb befogadhatóságot garantálnak. Éppen ettől az érzéstől, hogy az album talán „túl kevéssé megterhelő”, mégis egy kicsit rövidebbet húzhat, kielégületlen maradhat nem egy különösen igényes zenei gourmand, és hangosan felsóhajt majd: „Hiszen voltaképp semmi újat nem mutatnak!” A The Aristocrats ugyan néhányszor ismét megfeszíti az izmait, az albumon mégis olyan részek és kompozíciós felépítés uralkodnak, amely az abszolút érzékkel való játékot részesíti előnyben, és a trió nagyrészt az akusztikus, illetve „tisztahangzású” jellegű, organikus hangpasztellekben való létezést kedveli.
Szóval? Előttünk egy új The Aristocrats-album, szellemes tágasságok és lélegzetelállító virtuozitás zseniális adagjával, amelyből sosem lehet eleget hallgatni, és nem lehet megunni. Persze kiindulópont, hogy nem mindenki fogékony az ilyen műfajú albumok zenei lényegére. Szlovéniában például az ilyen zene fogyasztói megszámlálhatók a két kéz ujjain.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. D Grade F*ck Movie Jam
2. Spanish Eddie
3. When We All Come Together
4. All Said And Done
5. Terrible Lizard
6. Spiritus Cactus
7. The Ballad Of Bonnie And Clyde
8. Burial At Sea
9. Last Orders
Felállás:
Guthrie Govan – gitár
Bryan Beller – basszusgitár
Marco Minnemann – dob
