Kiadó: Silver Lining Music
Megjelenés dátuma: 2020. február 21.
Produkció: Biff Byford
Hossz: 51.59 perc
Műfaj: Heavy Metal / Hard Rock
Értékelés: 8.0 / 10
Biff Byford acélember. Erről nincs vita. Vele a Saxon élt, túlélt, és még annál is többet. Az elmúlt három évtizedben afféle koncertállandóvá váltak, legalábbis Németország „egyesült államaiban”, ahol megállás nélkül fellépnek, a legnagyobb fesztiválokon is. Biff tehát legenda. Ikonikus figura. Sok-sok év után, így a férfi kibékülős személyes döntést hozott: végre eljött az idő, hogy önálló stúdióalbumot készítsen. Őszintén szólva Biff nem egyet is felvehetett volna, a Saxonnak viszont annál több van, ha nem egyenesen túl sok, de hagyjuk ezt a vitát egy másik alkalomra.
Elég volt a bevezető fárasztásból. A bő ötven perc ezúttal Biff Byfordot rockerként mutatja be, a rock nagy lelkipásztoraként! Elsősorban rockerként, nem metalosként. A legendás énekes tehát elvisz minket gyerekkora mezőire és tájaira, amikor a rock and roll még fiatal és ártatlan gyerek volt, Biff pedig bluesra, progresszív és pszichedelikus rockra, meg a The Beatlesre nőtt fel. Nem titkolja a lelkesedését a kedvencei iránt. Így döntött úgy, hogy első stúdióalbumára feldolgozza a Wishbone Ash klasszikusát, a Throw Down the Sword című számot, amit nem érdemes túl komolyan venni, hiszen Biff extra stúdiómulatsága ez; ha összefutsz az énekessel, szívesen elsúgja, mekkora rajongója volt mindig is ennek a zenekarnak, és hogy ez a lépés afféle főhajtás, hiszen ez volt az első szám, amit valaha hallott, háborúkról és csatákról szól, és nagyon megihlette, amikor később maga is szövegeket és zenét kezdett írni. De az eredeti az eredeti. Érinthetetlen. Ugyanez elmondható egy másik nosztalgikus kirándulásról, a Simon & Garfunkel-feldolgozásról, a Scarborough Fair című számról, amely sokkal jobban eltér az eredeti verziótól, így a két feldolgozás közül érdekesebben is hat. Az egyik legérdekesebb dal egyben a leghosszabb is, a The Pit And The Pendulum, amely a rövid flamenco-prelúdium, az Inquisitor után hétperces, komor epikus indulóvá, himnikus színházzá bomlik ki, a vezérmotívumban olyan akkordi kitérőkkel, amilyeneket Biffől éppen nem várnál, mégis. Kompozíciós szempontból a legváltozatosabb szám, amelyről a kőkemény Biff azt mondta, hogy ez az ő „progresszív” pillanata a zeneszerzésben (régóta a legendás Yes életművének nagy rajongójaként ismert).
Az album tréfás kedvű. Nem paródia, hanem komolyan csibészes. A rock’n’rollt a jó poén és a jó buli köti össze, és a mi Peter Rodney-nk (becenevén „Biff”) ezt túlságosan is jól tudja. Így nyílik az album is. Bombasztikusan, csábítóan, ragadozóan és persze áthatóan. A Welcome to the Show című számmal, amelyben AC/DC-s frázis van, de a dal gond nélkül működne bármelyik Saxon-albumon. Ezeket az érzeteket mélyíti a folytatásban („No shit Sherlock?”) a címadó dal (olyan, mint egy fejre állított Wheels of Steel), továbbá a Pedal To the Metal és a Hearts Of Steel (e két cím mély üzenetgazdagságán Biff valószínűleg egész életében gondolkodott), amelyek közelítik a szólóalbumot a Saxon-termékekhez: az előbbi a „Wheels Of Steel” és a „Strong Arm of the Law” korszakához, az utóbbi a kilencvenes évek második felének érájához („Metalhead”, „Unleash the Beast”). Egy olyan szám, mint a Me And You, soha az életben nem férne fel egy Saxon-albumra, mert szerelmes balladácska. A két feldolgozás beillesztése mellett tulajdonképpen megint kevésbé érdekes dal, amelyet Biff mégis az album egyik kislemezének választott, de üdvözlendő színfolt, amely emlékezteti a hallgatót, hogy el ne feledkezzen magáról, és ne legyen olyan megtévesztő érzése, mintha csak még egy Saxon-albumot hallgatna.
Hogy a dolog ne legyen túl „olvasmányos”, mondjuk úgy, „triviális”, Biff csupa élesre fent muzsikust gyűjtött maga köré, akik közül kiemelkedik az ördögi gitáros, Fredrik Akesson (Opeth), aki nem fukarkodik az ultraszonikus szólókitörésekkel, ami ismét hálásan eltéríti az albumot attól, hogy túlzottan emlékeztessen egy klasszikus Saxon-lemezre. A „School Of Hard Knocks” producere személyesen Biff Byford volt, a Brighton Electric stúdióban (Brighton, Egyesült Királyság), a keverést a Queen Street Studiosban (Stockholm, Svédország) végezte Mats Valentin. Az albumon Biff barátai vendégeskednek: Phil Campbell (Motörhead, Phil Campbell & The Bastard Sons), Alex Holzworth (Rhapsody Of Fire), Nick Baker (Voices), Dave Kemp (Wayward Sons) és Nibbs Carter (Saxon).
Egy még rockosabb albumra lehetett számítani. Rengeteg olyan megoldást hoz, amely egy pillanat alatt felhasználható lenne Saxon-albumokon. Biff Byford acélos hangjának és úgy általában a Saxon zenéjének rajongói még jobban el lesznek ragadtatva. Ez az alapvető megállapítás, ahogy az is, hogy összességében egy új, nagyon jó albumról van szó, amelynek hátterében a tiszteletre méltó énekes áll, aki már réges-rég átlépett a legendák sorába, és óriási sziklatömbként szilárdan beágyazódott galaxisunk klasszikus metalhegységébe.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Welcome to the Show
2. School of Hard Knocks
3. Inquisitor
4. The Pit and the Pendulum
5. Worlds Collide
6. Scarborough Fair
7. Pedal to the Metal
8. Hearts of Steel
9. Throw Down the Sword
10. Me and You
11. Black and White
Felállás:
Biff Byford – ének, basszusgitár
Fredrik Åkesson – gitár
Gus Macricostas – basszusgitár
Christian Lundqvist – dob
Mats Valentin – akusztikus gitár
Vendégzenészek:
Phil Campbell (Motörhead, Phil Campbell & The Bastard Sons) – gitár
Alex Holzworth (Rhapsody Of Fire) – dob
Nick Barker (Voices, Cradle Of Filth) – dob
Dave Kemp (Wayward Sons) – billentyűs hangszerek
Nibbs Carter (Saxon) – basszusgitár
