Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1969
Értékelés: 3.5/5
A Van Der Graaf Generator első albumát eredetileg a már akkor is messziről felismerhető hangú énekes (és alkalmi gitáros), Peter Hammill szólóprojektjének szánták, aki a zenei és filozófiai víziót akarta megvalósítani, amely messze megelőzte a korabeli zenészek többségének szövegeit. Hammill szövegeit főként az jellemezte, hogy a tudomány és a fikció, az értelem és az intuíció, az apokaliptikus víziók és az egzisztencializmus határán egyensúlyoznak. Bár ez a „The Aerosol Grey Machine” lemezen még inkább csak csírájában van jelen, későbbi mesterműveinek (és az együttesnek mint egésznek) számos gyümölcse már itt megmutatkozik. Hammill vezetésével a zenekar, amely a felvételek megkezdése előtt már egyszer felbomlott, újra összeállt, és elkezdte küldetését. Hammill az elkövetkező években folyamatosan két részre osztja az idejét a Van Der Graaf Generator és a nem kevésbé elképesztő szólókarrierje között. A két projekt közti különbség gyakran alig volt észrevehető, hiszen Peter mindkettőben gyakran ugyanazokat a zenészeket használta, a Van Der Graaf Generatornak mégis volt valami különleges aurája már a legelejétől fogva, és ettől vált annyira érdekessé a progresszív rock számos rajongója számára.
Az együttes egyébként már a lemez megjelenéséig is sok mindenen átment. Hammill 1967-ben alapította, még a manchesteri egyetem hallgatójaként, Chris Judge Smith dobos és fúvós, valamint Nic Pearne orgonista társaságában. A Londonba költözés után elkezdtek zenét rögzíteni, és ekkor sikerült aláírniuk az első szerződést is a Mercury kiadóval. Hammill addigi legnagyobb eredménye az volt, hogy összehozta az első igazi felállást: megérkezett Hugh Banton az orgonához, Guy Evans a dobokhoz, Keith Ellis a basszushoz, és együttműködés született a Charisma kiadó főnökével, Tony Stratton Smithszel (aki a Genesist is szárnyai alá vette). Mindennek ellenére a balszerencse azonnal ráragadt a zenekarra. Judge rögtön kilépett, miután felvették az első kislemezüket, a „People You Were Going To”-t (a B-oldalon a „Firebrand” szerepel), néhány fellépés után pedig ellopták a felszerelésüket, ami közvetve az együttes felbomlásához vezetett. Ahogy már említettem, Hammill szólóalbum felvételébe fog, amikor egyszer csak rájön, hogy szüksége van a régi barátai segítségére, és a Van Der Graaf Generator újjászületik. A „The Aerosol Grey Machine” dalainak többsége messze áll a későbbi, gyakran komplex, szimfonikus, epikus és hangulatában többnyire komor szerzeményeiktől, az album mégis sok érdekes darabot tartalmaz, amelyek jó betekintést adnak a hallgatónak az együttes fejlődésébe. A pszichedelikus hangvételű dalok mellett akad néhány összetettebb és ambiciózusabb szerzemény is, amelyek irányt mutattak a későbbi lemezeknek. Szégyen, hogy az album megjelenésekor csak az Egyesült Államokban látott napvilágot. Stratton Smith ügyes manőverezése elég volt ahhoz, hogy a zenekar felbontsa a szerződését a Mercuryval, és átköltözzön az ő kiadójához, a Charismához, ahol a Genesis és a Lindisfarne mellett az egyik fő ütőkártyájukká váltak.
A nyitó, pszichedelikus és meglehetősen naivan színezett „Afterwards” már megmutatja az együttes rejtett potenciálját. Hangulatában nyugodt, szép szám, kifejezetten kikapcsolódásra való, amilyet a VDGG a következő években nem éppen bőségesen fog majd készíteni. A hallgatóval mindenekelőtt Hammill egyedi hangját ismerteti meg (ezúttal a gyengédebb, világosabb oldalát), ami legalább annyira felismerhető, mint a szövegei. Bár az igazi potenciálját még nem mutatja meg, kétségtelenül már akkor jelezte, miért volt mindig a progresszív rock egyik legjobb énekese. Említésre méltó Banton zongorájának nagyon jó dallama is. A nyugodt kezdés után az „Orthenthian” mindkét része máris Hammill gyakran sötét és félelmetes, posztapokaliptikus víziókkal teli világába repít minket, amelyek igazán a következő albumukon kelnek majd életre. Bár a számból még hiányzik az az igazi energia, amely később a legtöbb dalukat jellemezte, nagyon jó darabról van szó, és az első igazi bemutatója annak, mire képes az együttes, és merre tart a hangzásuk. Evans finom dobolása és Banton fenséges hammondorgona-használata Hammill énekbeli és szövegírói zsenialitása mellett az együttes legfőbb ismertetőjegyei lesznek, miközben Ellis ritmikus és vékony basszusával már ez az album után kiesik a képből. A „Running Back” általában véve meglehetősen nyugodt szerzemény, melankolikus hangulattal. Elsősorban Hammill érzelmes éneke emeli ki, amely egyszerre költői, és a vendégzenész Jeff Peach fuvolája, ami közvetve hozzájárul a friss és könnyed hangzáshoz. Szerintem az album egyik jobb darabja, bár érezni, hogy még rengeteg kihasználatlan tér van benne (ezt a későbbi lemezeken David Jackson szaxofonos sikeresen kitölti majd). Az „Into The Game” akusztikusgitár-felvezetése kiváló, és kicsit emlékeztet a The Who klasszikusára, a „Pinball Wizard”-ra. A basszus itt nagyon tisztán hallható és előtérben van, ami öröm, hiszen a VDGG-nek ez az album után szinte a teljes pályafutása alatt nem lesz igazi basszusgitárosa (a basszusszólamot maga Banton játssza a billentyűin). Dzsesszes jammel zárul, amely semmiképp sem válik unalmassá, ahogy az máskor gyakran előfordul. Ez a hétperces darab közvetve máris megmutatja, mennyire komplex lesz ez az együttes. A címadó dal kevesebb mint egy perces tréfa, amely inkább valami rádiós vígjátékba illene az 50-es évekből. A következő szám, a „Black Smoke Yen” egy rövid, ismétlődő instrumentális. Szerintem ez a két darab itt inkább csak a játékidő kitöltésére szolgál, mintsem hogy különösebb minőség jellemezné őket. Az együttes a felvétel során nyilván három percecskét szánt a kikapcsolódásra és az akkumulátorok feltöltésére. Érdekes, hogy éppen az album második fele tartalmazza a legjobb szerzeményeket, amelyek már a későbbi, sokkal komplexebb, homályosabb, epikusabb és sötétebb hangzásukat jelzik előre. Az „Aquarian” az olyan mesterművek igazi előfutára, mint például a „Darkness” a következő albumukról. Homályos szöveg, kiemelkedő ritmikai alap Ellis basszusát hangsúlyozva és remek Hammill-ének jellemzi. Az epikus és titokzatos „Necromacer”-ben a VDGG szinte már a valódi arcát mutatja. A dalt elsősorban Peter félelmetes és titokzatos szövege emeli ki, amilyet a karrierje során még rengeteget fog írni (vajon honnan ered ez a sok sötét inspiráció?), valamint az epikus, menetelő ritmusvonal, amelyet a későbbi daloknál is szívesen alkalmaznak majd. A záró „Octopus” egy újabb szerzemény, amelyet az album csúcspontjai közé sorolhatok. Az együttes egyik első védjegyszámának számít, amelyben főként Banton kiváló orgonaszólói, Ellis tisztán hallható basszusa és Hammill védjegyének számító, változatos érzelmi váltogatása ragyog az éneken. Az éneklése itt olyan, mintha puszta életben maradásról lenne szó, és az ilyen előadásokat a pályafutása során még nagyon sokszor megengedi majd magának. A kompozíció ingatag szerkezetét egy rövidebb jam egészíti ki (olyasmi, amit a jövőben is szívesen csinálnak majd). Az egész kaotikus módon ér véget, ahogy a későbbi művek többsége is.
A mostani újrakiadás bónuszdalai az első kislemezük mindkét oldala – a „People You Were Going To” és a „Firebrand” -, valamint a „Giant Squid” és a „Ferret & Featherbird”. Ezek közül a „People You Were Going To” érdemel említést, amely egy rövid, popos irányultságú kísérlet, ami manapság meglehetősen szokatlannak tűnik tőlük, valamint a „Ferret & Featherbird”, egy folkdal jó fuvolával, amely ebben a tekintetben kicsit még a Jethro Tullra is rávág.
Az együttes védjegyévé vált hangzása a „The Aerosol Grey Machine” lemezen még nem alakult ki, de néhány zenei kortársuk debütálásával ellentétben a jövőbeli irány már érzékelhető. Bár a VDGG a következő albumukkal kiemelkedő fejlődést fog felmutatni, aminek köszönhetően már alig emlékszik majd valaki a kezdeteikre, és bár a lemez az igazi potenciáljuknak csak töredékét mutatja, amely később a brit progresszív rock főszereplői közé repíti őket, ehhez a fejlődéshez a magok már itt el vannak vetve. A „The Aerosol Grey Machine” természetesen semmiben sem forradalmi debütalbum, sőt a legkevésbé feltűnő munka a diszkográfiájukban, de érettebb, mint sok zenei kortársuk debütje, ami ékesen bizonyítja diszkográfiájuk kivételes következetességét és általános minőségét. Nagyon jó kezdet, amely azt üzeni, hogy a Van Der Graaf Generator készen állt megtenni az első lépést, amely a rockzene egyik fő újítójává és látnokává avatja őket.
Felállás
Peter Hammill – ének, akusztikus gitár
Keith Ellis – basszusgitár, vokál
Hugh Banton – zongora, orgona, vokál
Guy Evans dob, ütőhangszerek
Jeff Peach – fuvola
Produkció
John Anthony
Számlista
1. Afterwards (4:58)
2. Orthenthian St. (Part I) (2:23)
3. Orthenthian St. (Part II) (3:53)
4. Running Back (6:32)
5. Into a Game (5:56)
6. Aerosol Grey Machine (0:56)
7. Black Smoke Yen (1:18)
8. Aquarian (8:27)
9. Necromancer (3:30)
10. Octopus (7:41)
Az újrakiadás bónuszdalai:
11. Giant Squid (3:19)
12. Ferret & Featherbird (4:34)
13. People You Were Going To (2:44)
14. Firebrand (4:08)
Az album játékideje: 60:20
