Tarkus
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 5/5
Az első, kiváló album után teljesen jogos volt az elvárás, hogy az ELP nem dől hátra babérjain, és a következő lemezük valami különleges, izgalmas és merőben új lesz. Végül (szerény véleményem szerint) kiderült, hogy a „Tarkus” lett pályafutásuk kulcsfontosságú és legjobb albuma, egyben a legkísérletezőbb is, amely végleg beröpítette őket a rockzene halhatatlanjai közé. Az elején azonban korántsem ment minden zökkenőmentesen, így még elképesztőbb, hogy végül (és alig hat nap alatt!) sikerült megalkotniuk egy ilyen időtlen remekművet, amely a mai napig kivételes tiszteletet ébreszt a zenei gourmand-ok körében. A trió, amely kiváló zenei képességei mellett mindig is hatalmas egóiról volt híres, majdnem szétesett még az albumfelvételek megkezdése előtt, miután Emerson továbbfejlesztett egy improvizációt, amelyet már egy évvel korábban megalkotott, és ebben a formában adta át a másik két tagnak. Lake a hallottak után még azt is kijelentette, hogy az ilyesmi eljátszásához keressenek valaki mást, hiszen a kalandvágyó Emersonnal ellentétben ő inkább arra törekedett, hogy a zenekar kereskedelmi tőkéjét az első slágerükhöz, a „Lucky Man”-hez (Emerson, Lake & Palmer, 1970) hasonló dalokra építse. Végül mégis sikerült megzabolázniuk kivételes egóikat, és egy magasabb cél szolgálatába állítani őket. A „Tarkus” így – az elsőlemezzel ellentétben – mindhárom zenész egyenrangú, közös munkájának gyümölcse, és nincsenek rajta egyéni szólóötletekből született szerzemények. Az eredmény a rockzene történetének egyik legfenségesebb műve és a progresszív rock egyik kulcsfontosságú alkotása, amely túlnő a rock határain, és ennyi év után sem ragyog kevésbé, mint megjelenésekor.
Már a borítóra pillantva – ahol félig tatu, félig első világháborús tank, a címadó szvit főhőse és a nagyívű életmű névadója, Tarkus néz vérvörösen izzó szemmel a hallgatóra – érezni, hogy ez semmiképp sem átlagos lemez, hanem azon halhatatlan műalkotások egyike, amelyeknek ott a helyük minden lemezgyűjteményben. A „Tarkus” félig koncepcióalbum, amely a címadó magnum opus egyes tételein át az atomháború utáni életről és a visszafelé haladó evolúcióról mesél, amikor az ember már a múlté lett. A világ új urai az állatok lettek, amelyek valamiféle kiborgokká és különféle szerves részekből álló keverékekké fejlődtek. Közülük a domináns faj Tarkus, a kielégíthetetlen és vérszomjas étvágyú tatu-tank, aki egy kitörő vulkán alatt, egy óriási tojásból született („Eruption”). Tarkus könyörtelenül lemészárol mindent, ami az útjába kerül és akadályozza hadjáratát. Miután könnyedén végez különféle ellenfelekkel (köztük egy csiga és rakétahegyek valamiféle hibridjével („Stones Of Years”), egy kibernetikus pteroszaurusszal („Iconoclast”), valamint egy szöcske, gyík és harci gép közötti valamivel („Mass”)), végül ráakad egy méltó ellenfélre. Ő a mantikor, az ókori Perzsia mitológiai szörnye, oroszlántesttel, emberfejjel és skorpiófarokkal („Manticore”). A dühödt harc végén a mantikor győz: harci mérgével szemen szúrja Tarkust („The Battlefield”). A mantikor mint az egyetlen teljesen szerves lény allegorikus jelentést hordoz, hiszen az állat-gépek alsóbbrendűségét jelképezi a teljesen szerves organizmusokkal szemben. A legyőzött Tarkus fájdalmában a vízbe vonul vissza, ahol Aquatarkusszá fejlődik („Aquatarkus”). A történet számos allegorikus értelmezést kínál, amelyeknek szilárd alapot adnak Lake kiváló szövegei is. Ezek ugyan nem kapcsolódnak közvetlenül az elbeszélt eseményekhez, mégis az emberi elme pusztító voltának, valamint a háborúk és erőszakos forradalmak értelmetlenségének bírálatával arra a végső üzenetre utalnak, hogy az emberi „civilizáció” elpusztulása utáni végső katasztrófa egyik lehetséges következménye a visszafelé haladó, bizarr evolúció. A teljes történetet William Neil remek illusztrációi is kiválóan megjelenítik.
Most pedig térjünk rá magára a zenére! Mint említettem, a „Tarkus” a központi mű, az album magnum opusa, amely elsősorban hangszeres szakaszokra épül, jazz- és klasszikus zenei hatásokkal, főként az elpusztíthatatlan Emerson széles orgonapalettáján át, valamint Lake és Palmer irányította kiváló ritmusszekció révén. Több mint 20 perces epikus szvitről van szó, amely hét tételre oszlik („Eruption”, „Stones Of Years”, „Iconoclast”, „Mass”, „Manticore”, „The Battlefield”, „Aquatarkus”). Az „Eruption” bombasztikus, 5/4-es felvezetés, az egyik legjobb nyitány, amit valaha hallottam, és ennyi év után is épp olyan varázslatos, mint amikor először találkoztam vele. Rendkívül atmoszferikusan indul, fokozza a hangulatot, aztán berobban Palmer elképesztően összetett dobolása és Lake többrétegű basszusa, amelyek jazz-rockos alapot teremtenek. A főszereplő azonban ezúttal vitathatatlanul Emerson a hammond orgonán nyújtott orgiáival, amelyekre csemegének még vastag réteg szintit tesz, ez pedig az egész album egyik legorgazmikusabb pillanatához vezet. Emerson egyszer úgy nyilatkozott, hogy Frank Zappa volt e remekmű egyik fő ihletője. E hangszeres kataklizma után a hangulat fokozatosan lecsendesedik a finom „Stones Of Years”-szel, amelyben csodálatos orgonaharmóniák és Lake hatalmas hangja uralkodik, tökéletes összhangban a atmoszférával. Az „Iconoclast” Palmer tüzes dobolásán és Emerson disszonáns orgonakifejezésein keresztül hozza vissza az „Eruption” főtémáját. A „Mass” szokatlan ritmust és dallamot tartalmaz, amelyet Lake éneke remekül lefed, ezt kiváló gitárrészek követik, majd csatlakoznak hozzájuk Emerson moog szintetizátorának furcsa textúrái. A moog remek használata ellenére Emerson hamarosan visszatér az orgonához, és a „Manticore”-ban, amelyet energikus dobolás is jellemez, a hangszeren nyújtott legjobb futamai közül mutat be párat. A hangulat ismét kissé megnyugszik és lelassul a kivételes „The Battlefield”-del, amely a teljes szvit egyik érzelmi csúcspontja, és hangulatában kissé a King Crimson-klasszikus „Epitaph”-ra (In the Court of the Crimson King, 1969) emlékeztet, amelyet koncerteken többször be is iktattak ebbe a tételbe. Lenyűgöz Lake végtelenül érzelmes éneke és a szöveg, amelyben azt kérdezi, merre tart az emberiség. A hangulatot Emerson orgonája is emeli, fanfárszerű hangzást teremtve. A legjobb pedig csak ezután jön: szerény véleményem szerint Lake pályafutásának legjobb gitárszólója, amelyet a finom szólók atyja, David Gilmour (Pink Floyd) sem szégyellne. Ezzel a gitárszólóval Lake bebizonyította, hogy gitárosként is mindig hatalmas potenciál lakozott benne, amelyet Emerson varázslatai mellett sosem sikerült igazán kifejeznie. Az „Aquatarkus”-szal ismét kivételes csúcspont érkezik, amelyet Emerson orgonája, majd számos félelmetes moog-szóló teremt meg. A gong csapása után, a moog hangjai mellett ismét felbukkan az „Eruption” főtémája. És amikor még egyszer felharsannak Emerson masszív orgonahangjai, Tarkus visszavonul a vízbe, ahol az élet is kezdődött. Ilyen bombasztikus módon ér véget a progresszív rock egyik legjobb és legkísérletezőbb eposza. A halhatatlan darab, amely a billentyűs hangszerek professzionális használatának definíciója lett, megér egy teljes albumot, hiszen nemcsak a progresszív rock, hanem az egész rockzene történetének egyik legfenségesebb alkotása. Ez a remekmű annyira jó, hogy egyszerűen nem találok elég jó szavakat a nagyszerűségének kifejezésére. Számomra egyben a legkedvesebb és legjobb mű, amit a legendás trió pályafutása során alkotott.
A végtelen zenei tehetségük e hihetetlen bemutatója után az ELP az album hátralévő részében megengedett magának néhány olyan darabot, amelyről el kell ismerni, hogy minőségben nem áll az epikus szvit szintjén (ez főként a „Jeremy Bender”-re és az „Are You Ready Eddy?”-re igaz), mégis némelyiket nem szabad lebecsülni, sőt a klasszikusaik közé tartoznak.
A „Jeremy Bender” tréfás, komolytalan szerzemény, amilyeneket később is írtak („The Sheriff”, „Benny The Bouncer”), és amelyet persze nem kell komolyan venni. Nem tudom pontosan, mit akartak vele bizonyítani, de valószínű, hogy meg akarták mutatni: van másik, kevésbé szigorú arcuk is, amely teljesen ellentétes a progresszív zenei expanzióikkal. Ez a saloon-humoreszk úgy szól, mintha valamelyik Bud Spencer–Terence Hill-féle cowboyfilmből szakították volna ki, közvetlenül az általános verekedés előtt. Emerson bárzongorája, tapsolás és Lake torzonborz szövege építi egy Bender nevű transzvesztitáról. Egyesek azt mondják majd, hogy az ilyen darabok méltóságon alul vannak, és lehúzzák az egész albumot, és bár tényleg semmi közük a zenekar egyéb zenei képességeihez, főként a zongorának köszönhetően elég szórakoztatóak és mulatságosak ahhoz, hogy ne essenek a semmibe.
A „Bitches Crystal” ezzel szemben kiváló darab, amely a címadó szvit egyes részeivel is összevethető. Az ELP itt ismét komolyra fordítja a szót, és első osztályú művet kínál, amelyet a zongorához hasonló hangszeren, a celestán játszott nagyon jó bevezető jellemez. Ezután jazzes ritmus mellett energikus zongora- és orgonafutamok következnek. Ez a rendkívüli energiájú darab ízletes tempóváltásokat tartalmaz zongora, orgona, dobok és cimbalmok között, az egészet pedig dühös ének fűszerezi.
A „The Only Way (Hymn)” templomi orgonával nyit, amely Bach „Toccatájának” témáját hozza, majd kiterjedt hammond-, zongora- és pszichedelikus Lake-ének-szakaszok következnek, filozofikus felhanggal a szervezett vallások értelmetlenségéről. A dal átfolyik az „Infinite Space (Conclusion)”-be, amely közvetlen folytatása. Ismétlődő részeket tartalmaz Lake basszusgitárjából, Emerson zongorájából és Palmer dobolásából, amelyek feszült, fokozódó hangulatot teremtenek.
Az „A Time And a Place” újabb kiváló és elfeledett, rendkívül atmoszferikus darab. Újabb energiatöltet a „Bitches Crystal” stílusában, de egy hajszállal még ütősebb. Emerson ismét előad néhány szuperszonikus futamot a hammondon, miközben Lake újra remek énekformában van, hiszen kivételesen átéltén és energikusan adja elő a szöveget. Emerson szellemes moog-használata ezúttal is ujjnyalogató.
Végül még egy teljesen komolytalan, mókás szórakoztató darab, az „Are You Ready Eddy?”, a zenekar történetének legkomolytalanabb szerzeménye, amelyet hangmérnökük, Eddie Offord (aki az Yes-szel végzett munkájáról is ismert) tiszteletére írtak. Jerry Lee Lewis stílusú, pimasz rock’n’ roll szellemes zongorával, torzonborz ének kíséretében, teljesen komolytalan szöveggel. Bár inkább egy Frank Zappa-albumra illene, semmiképp sem mondhatom, hogy felesleges helykitöltő lenne. Ha az ember annyiszor hallja, egyszerűen az album nélkülözhetetlen részévé válik.
Következik a rövid és félreérthetetlen megállapítás: a „Tarkus” minden idők egyik legjobb rocklemeze!! Remekmű mindörökké, a progresszív rock egyik csúcsa és kulcsműve, amelynek ott kell lennie minden rendes lemezgyűjteményben! A „Tarkus” világhírűvé tette az ELP-t, és a progresszív rockot a szélesebb zenei közönség körében is népszerűsítette, ezért e műfaj egyetlen igazi rajongója sem maradhat nélküle. Közben persze nem szabad szem elől téveszteni, mennyire más idők jártak abban a távoli, 1971-es évben, amikor a rendkívül összetett, intelligens, atmoszferikus és újító zene a zenehallgatók széles tömegeinek körében is lelkesedést váltott ki. A „Tarkus” ugyanis az összes brit slágerlista első helyét megkapta. A minőségi szakadék közte és az egyébként kiváló debütalbum között szinte óriási. Mindazoknak, akik az album megjelenéséig még azt hitték, hogy az ELP csupán a The Nice valamiféle folytatása, elakadt a szavuk, amikor meghallották ezt a remekművet. Ilyen album addig még nem volt, és soha többé nem is lesz. „Tarkus” – jött, látott, győzött!
Felállás
Keith Emerson – hammond orgona, templomi zongora, zongora, celesta, moog szintetizátor
Greg Lake – ének, basszusgitár, elektromos és akusztikus gitár
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Greg Lake
Dalok listája
1. Tarkus (20:42)
a. Eruption (2:44)
b. Stones Of Years (3:44)
c. Iconoclast (1:16)
d. Mass (3:12)
e. Manticore (1:52)
f. Battlefield (3:51)
g. Aquatarkus (4:04)
2. Jeremy Bender (1:51)
3. Bitches Crystal (3:58)
4. The Only Way (Hymn)(3:49)
Toccata in F and Prelude VI (themes used in intro and bridge only)composed by: Bach
5. Infinite Space (Conclusion)(3:20)
6. A Time And A Place (3:02)
7. Are You Ready Eddy? (2:10)
Az album hossza: 38:56