Előadó: Williams, Robbie
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: year_month
Játékidő: 43:41
Értékelés: 3.9/5
A századforduló táján teljes fényében ragyogó brit pop-rock sztártól már megszoktuk a kiszámíthatatlanságot, főként pedig azt a hullámvasutat, amelyet egész zenei pályafutása során előad. Amikor fegyelmezetlensége és arroganciája miatt távoznia kellett a Take That kvintettjéből, és önálló útra kellett lépnie, szüksége volt egy kis időre, pontosabban egy-két albumra, hogy megszerezze a nélkülözhetetlen önbizalmat és hitet a saját alkotói potenciáljában. Szerencséje is volt, mert akkoriban összebarátkozott a még viszonylag ismeretlen producerrel, Guy Chambersszel. Együtt 5 rendkívül jó albumot hoztak össze, amelyek Robbie-t a népszerűség csúcsára repítették, Guynak pedig nevet szereztek, és megnyitották előtte a kaput a egyre több, főként ígéretes zenésszel való együttműködés felé.
Minden jó gyorsan véget ér az életben, ez erre a szerzőpárosra is igaz. Robbie szemmel láthatóan növekvő önbizalma egyre jobban zavarta Guy Chamberst, ezért befejezték az együttműködést, a következő albumot, az Intensive Care-t pedig Williams részben már maga producerelte Stephen Duffy segítségével.
Ezután jött a fekete korszak a Rudebox és a Reality Killed the Video Star albumokkal, amelyekkel Robbie mély zuhanásba került. Ezt ő maga is átkozottul jól tudta. Az eredmény nem az volt, amit szeretett volna, ezért a promócióba sem fektetett egy szemernyi energiát sem, és turnéra sem indult, amellyel az új stúdiókiadványokat támogatta volna. Új motivációra volt szüksége, főként pedig vágyra, hogy visszakapaszkodjon oda, ahol egyszer már járt. Ebben jó szolgálatot tett a Take That-tel való újraegyesülés. Újra megérezte ugyanis a színpadot. Márpedig ezt csinálja Robbie a legjobban, ebben érzi magát a legjobban. A nagy színpadi visszatéréshez pedig új albumra volt szüksége, olyanra, amilyeneket Guy Chambersszel készítettek. Kár, hogy már nem beszélik ugyanazt a nyelvet.
Ezért Robbie-nak új emberre volt szüksége a Take The Crown producereként. Jacknife Lee-t hívta meg az együttműködésre, aki korábban a U2, a Snow Patrol, az R.E.M. és a The Cars albumait producerelte. Elég referencia ahhoz, hogy azt sejtesse: a Take The Crown valamivel rockosabb hangvételű lemez lehet. Ez azonban csak részben bizonyult igaznak, leginkább az Into the Silence című dalban, amely a U2 Joshua Tree-korszakát idézi, és a Shit On the Radio-ban, amelyben van néhány felismerhető rockos hajlam. A rockelemek, elsősorban a gitárbetétek, amelyek vagy zenekari háttérbe (Different), vagy csupán szintetizátoralapra (Hey Wow Yeah Yeah) épülnek be, persze hallhatók és érezhetők, de sokkal jobban ki lehetett volna hangsúlyozni őket, érzékibbé, kívánatosabbá tenni. Robbie hangja elég színes, éles és erős ahhoz, hogy megbirkózzon egy kicsit keményebb, rockosabb hangzással, kár, hogy pont ennél az albumnál nem engedte meg ezt magának.
A Reality Killed the Video Star albummal ellentétben, amely vérszegény, érdektelen, szinte már unalmas Robbie-t mutatott, energia tekintetében a Take The Crown abszolút győzelem. Minden ütem, minden elénekelt betét, az egész azt érezteti, mekkora lelkesedéssel vágott bele a projektbe, és milyen örömmel készítette. A kiszámíthatatlan, arrogáns, hepciás Robbie visszatért. Visszatért, hogy elmondja nekünk, milyen bad ass tud lenni, és hogy megengedi magának, hogy a „go fuck yourself” felkiáltással koccintson (Gospel). Egyértelműen tudtunkra adja, hogy átkozottul jól tisztában van múltbeli bűneivel (különösen a tinédzserkori ostoba viselkedésével és a különféle függőségekkel küzdő időszakával). Hogy biztosan jobb lesz, azt a Different című dalban meséli el, a Looser című számmal pedig megpróbál meggyőzni, hogy mindegy neki, nyer vagy veszít. Nos, ez utóbbi őszinteségére egy fityinget sem érdemes tenni. De hát ez is a személyiségének része: az ellentmondásosság minden lépésnél!
Egy kis nosztalgiát rögtön az első dalba, a Be A Boy-ba is beletett, amely a Take That-korszakot idézi, nagyon szépen kidolgozott szaxofonvonala pedig a nyolcvanas évek synth wave hangzására épülő alapot élettel tölti meg, és értelmet ad neki. A Gospellel is valahogy visszatér a kamaszkori szerelmek napjaiba. Az album első kislemeze, a Candy talán a leginkább emlékeztet arra a legsikeresebb Robbie-ra, aki a Millenium, a Come Undone és a No Regrets című számokkal tudott meggyőzni. Akárcsak a Different, amelybe szépen szövődnek be a gitárhangok a vonósokkal kiegészített, gazdag hangszeres kulisszába. A dal végig nagyon szépen halad, egészen a vége előtti pillanatig, amikor érezni, hogy többet próbált kisajtolni belőle, mint amennyit a szám önmagában elbír. Egy melódiarészlet, amely erőltetettnek hat, és megzavarja az egészet. A dal, amely második kislemezként várhatóan decemberben jelenik meg, slágerpotenciállal bír, de az Angel, a Feel vagy a She’s the One csúcsait biztosan nem éri el.
A Shit on the Radio kicsit gyorsít a tempón, és az albumot táncosabb dallamok felé tereli, nagy szöveges mélysége azonban nincs. A cím gyakorlatilag mindent elmond. Ki tudja, mi járhatott Robbie fejében e dal közben? Az sem lenne meglepetés, ha azt akarta volna érteni a címmel, hogy ez a rádiós sláger valójában az övé lesz. Az All That I Want folytatja a popvonalat, mindenképp az egyik jobb dal, kellemesen gazdagítják konkrét gitárriffek, amelyek felpezsdítik az egyébként igen monoton ritmusokat. Nagyon közvetlenné válik a következő számban, a Hunting For You-ban, amely a nyolcvanas évek hangzására támaszkodik, és ahol a szája elé vett kéz nélkül mondja: „addictive in my world, corrosive, destructive, but I’ve got kind words in my heart, it’s passion, it’s fashion”. Az album ezután kicsit rockosabban fűszerezett dalokba megy át, amelyek az Into the Silence-ben és a Not Like The Others-ben érik el csúcspontjukat.
Érdemes megemlíteni azt a dalt is, amellyel a korona utáni kapkodás lezárul. Robbie úgy döntött, hogy a Loser című számot mégis felveszi az album számlistájára, bár nem saját szerzemény. Egy testvérpár, Ethan és Barbara Gruska írta, akik az amerikai The Belle Brigade duó néven bújnak meg. A dal az első kislemezként jelent meg a The Belle Brigade debütáló albumáról 2011. január 19-én. Duettben énekelte el Lissie-vel, az amerikai folk-rock előadóval, aki a zenei térképen még nem tudta igazán megvetni a lábát. Teljesen logikus lépés, ha tudjuk, hogy az ő készülő albumának producere is Jacknife Lee.
Az album nagyon ambiciózusnak hat, és Robbie-nak el lehet hinni, hogy átkozottul komolyan gondolja a visszatérést. A korábbi vérszegény Reality Killed The Video Star albummal szemben a Take The Crown karrierje görbéjét kétségkívül felfelé fordította. Főleg, ha eltalálja a jó hullámot, és jó koncertekkel végre újra magára tudja irányítani a figyelmet, és fel tud ébreszteni másokat is a megszokott rajongóin kívül. A koronáért egyelőre még nem nyúl. Ezzel az albummal nem. De jó úton halad felé, csak egy kicsit jobban meg kell erőltetnie magát.
Felállás
Jacknife Lee – billentyűk, gitár, basszusgitár
Bill Rieflin – dob
Justin Meldal Johnsen – basszusgitár (1, 4, 10)
Blake Mills – gitár (2, 3, 7, 8)
Troy Van Leeuwen – gitár (4, 6, 9)
Chris Thornberry – zongora (3, 11)
Eric Gorfain – kürt (9, 11)
Alex Budman – szaxofon (1)
Jebin Bruni – zongora (4)
Lissie – háttérének (2)
Barbara Gruska, Samantha Sidley, Alex Lilly – háttérének (3, 4, 5, 7, 9, 10)
Owen Pallet zenekara – zenekari hangszerelés (3, 4, 8)
Produkció
Island Records
Dallista
1. Be a Boy
2. Gospel
3. Candy
4. Different
5. Shit On the Radio
6. All I Want
7. Hunting For You
8. Into the Silence
9. Hew Wow Yeah Yeah
10. Not Like the Others
11. Losers (feat. Lissie)
