Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Soundgarden
Kiadó: Republic Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 52:01
Értékelés: 5/5
Végre! Tizenhat évnyi szünet, sértett hercegnőket idéző duzzogás és az a világnak adott hazugság után, hogy a Down On The Upside után már nem volt mit hozzátenni, és hogy a feloszlás volt az egyetlen igazi megoldás, végre kapunk egy albumot, amely nem pusztán a pénztárcátok kiürítésére megy ki, hiszen a középpontban mindenekelőtt a zene áll, a maga piszkos, alternatív valójában. A King Animal magas oktánszámú csoda, amiben megvan minden, amitől a Soundgarden-féle grunge több volt puszta három akkordos játszadozásnál: sok a ritmika, vad és mérgező riffek tömkelege, és bár az évek már megvannak, az érintettek istenien fiatalosak, életerősek, és készen állnak a világ színpadainak kihívásaira! Már az első hallgatás után a leghirtelenebb hallgató is rájön, hogy a lemezt úgy szőtték össze, ahogy kell: tapasztalattal, tartalommal és átgondolt fogásokkal, amelyek hála az égnek az elmúlt közel két évtizedben még tovább csiszolódtak, letisztultak, és megkapták azt, ami a Soundgardenek nélkül egyébként is hiányzott volna: a szenvedélyt és az istenesen megfűszerezett libidót. A Telephantasm után, és miután 2010-ben előbújtak a feledés árnyékából, a pszichedelikus metálhajóval navigáló kvartett új lendületet kapott, ennek terméke pedig egy kivételes lemez, amelyet szégyenkezés és hezitálás nélkül nevezek 2012 albumának!
A King Animalon a grunge-összeesküvők négyese bezárkózott a stúdióba a nagyhatalmú producerrel, Adam Kasperrel, aki egy kisebb tengernyi kiváló lemezt tudhat a számláján: a Foo Fighters One By One és There Is Nothing Left To Lose albuma mellett hangzásilag ő áll a QOTSA Songs For The Deaf című lemeze mögött is, a Pearl Jamnek tiszta vizet öntött a pohárba a Riot Act és a Pearl Jam albumokon, miatta szól pedig még jobban Eddie Vedder is az Into The Wild című szólódebütjén. Említhetnénk még a Mudhoney-val, a Colddal, az R.E.M.-mel, a Nirvanával és még rengeteg mással végzett munkát, de a kiváló referenciák ellenére is nyomorultul szólhatna a lemez, ha nem lenne saját tömege és potenciálja – és hiszitek vagy sem, a King Animal egy kozmikus fekete lyuk minden attribútumával bír, miközben energiával tölti meg a teljes spektrumot az agy bal és jobb féltekéje között, az intenzív szerelem pedig az első másodperctől az utolsó akkord lecsengéséig tart, valamivel több mint 50 percen át, anélkül hogy közben akár egyetlen másodpercre is unatkoznátok! Persze – ha legalább feleennyire lelkesedtek a kilencvenes évek mérgező koszáért és rendezetlenségéért, amiért én akár ölni is képes lennék!
https://www.youtube.com/watch?v=Y0A71tITqe0
A nyitódal, a Been Away Too Long remek felvezetés ahhoz, ami rátok vár. Chris és Kim a jól ismert, masszívan eltorzított módon játszik a ritmikával és a vastag akkordokkal megtámogatott részekkel, a Pearl Jamekben való pihengetés után pedig sok munka jutott a kiváló Matt Cameronnak és a grunge-korszak egyik legerősebb basszusgitárosának, az még mindig életerős Ben Shepherdnek is. Ahogy Chris énekli – ezer mérföldet is meg lehetne tenni úgy, hogy sehová sem jutunk, a végkövetkeztetés viszont az, hogy a Soundgarden oda tért vissza, ahol leszállt a gondolatok és érzelmek vonatáról, és megújulva építettek hidat az előző és ez az ezredforduló között, anélkül hogy kiégtek vagy megöregedve megcsömörlöttek volna! A kockák újra el lettek vetve, a Soundgarden pedig olyan lendülettel szánt új barázdát, amilyennel előző zenei életük utolsó éveiben már nem is rendelkeztek. Annak bizonyítéka, hogy semmi sem véletlen, a Non-State Actor című dal, amely akár a kiváló BadMotorFinger egységes keretébe is beleférne, a sokszor díjazott Superunknown pedig csak az a mérce, amellyel a Soundgarden azt méri, milyen magas a gondolatok és ötletek áramlása, amelyeket minden albumukon rádióhullámokon keresztül küldenek a ti tudatalattitokba, kedves hallgatók. Talán szükség volt a szólókarrierre ahhoz, hogy Cornell úr kiürítse a tarisznyáját az üres magvakból, az Audioslave pedig új nézőpontot adott egy dinamikusabb és nem ennyire lehangoló zene alkotásához, amelyet a Soundgarden egykor remekül tudott csinálni. A King Animal olyan termék, amelyet a Soundgarden mentális szteroidok, koffein és adrenalin teljes gőzén hoz létre, ami minden olyan zenésznek ismerős, aki bizonyítani akar a világnak, és tudja, hogy még nem érett meg a korai leírásra és a nyugdíjra.
https://www.youtube.com/watch?v=KIDInlJJFb0
A By Crooked Steps pszichedelikusabb utazás, a négyes pedig a Rusty Cage metrikájával vallja meg, hogy az újonnan megszerzett hit az erőben és a megjavult szívek dobbanásában a saját szórakozásukat és minden pozitív dolog erősítését szolgálja, a régi kacatot pedig a fiúk, hála az isteneknek, maguk mögött hagyták. Az A Thousand Days Before a lemez nyugodtabb pillanata, a Down On The Upside lemez modorában pedig az érzelmek tálkájába csorog a puha akusztika és a tompított torzítás is, amelyekkel nem bír el akárki Kim Thayil és Chris Cornell mellett. Tovább – a Blood On The Valley Floor – a metronómórák mutatóit alacsonyabb fordulatszámú szférába állítja vissza, a Soundgarden pedig a rá jellemző, százezer kilós jégtörő fenségességével töri a jégtáblákat az utolsó megcsontosodott kövületek szívhártyái körül, akik 1996 óta feladták a reményt, hogy a depresszió, a világfájdalom és az ütőerő megfelelő keverékét egy zsákban megkapják. Egy kristálytiszta szike pontosságával illeszkedik az egészbe a Bones Of Birds is, amely hangolásában a Blow Up The Outside World, a Burden In My Hand és a Black Hole Sun dalok kombinációjára hasonlít. A Soundgardenben mindig is szexi volt számomra, hogy csak önmagukhoz lehet őket hasonlítani, a mérgezően jó Cornell édes, dallamos énekes refrénjei után, akinek olyan szépen áll a tercekben és kvartokban való kombinálás a basszusgitárossal és a kivételes dobossal. A folytatás kifejezetten stoneres álmosságú, a Taree pedig blues-os alter játszadozással az idegvégződésekkel a gondolatok kaleidoszkópjába helyezi az egykor hatalmas névsor képeit, akik kivételes zenét szőttek, majd túladagolásban haltak meg heroinból, Cornell pedig a maga módján hommage-ot ad az elhunyt Alice In Chains- és Mad Season-énekesnek, és Layne Staley sziluettje mellett a szellemek városában még valaki megtalálható lehet … Az Attrition úgy szól, mintha a kőkorszaki királynők, a Queens Of The Stone Age írták volna, a rövid közjáték szaftos nedvei pedig olyan kemény erekciót idéznek, amiről sokan az elmúlt néhány évben csak álmodoztak. Ezt a tökéletességet az sem rontja el, hogy a nagyon tetszetős kis dal, a Black Saturday akusztikusan lecsupaszított, amely a nyilvánvaló új slágerrel, a Halfway There-rel úgy lopózik be az erőteljesebb egészbe, elemi erővel és olyan sugalmazóan hatalmasan, hogy elvész a remény bármiféle ellenállásra, vagy arra, hogy tagadjátok: a lemez nem érintett meg titeket. A jóval kaotikusabb, Soundgardenesebb kilövellés, a jól artikulált káosz és depresszió dala, a Worse Dreams sem rontja el a kép egységét és az élmény kivételességét, amelyet a vadállatok királyáról szóló album a tökéletes hang kertjeiben szerviz nélkül, kötéshibák, hólyagok vagy rossz, rothadt és puha, felesleges zsírszövet nélkül tálal, a maradék két szám, az Eyelid’s Mouth és a Rowing pedig a seattle-i zajistenek és a modern pszichedelia hatodik nagylemezét koronázza meg olyan módon, amely után a jövőben minden este gyertyát gyújtunk, és elmondunk egy-egy őszinte imát, hogy a Soundgarden meg ne gondolja magát, és újra ne álljon az ellentétes partokra kreatív garázsában …
https://www.youtube.com/watch?v=KkecIBT7hME
A King Animal méltó arra, hogy Seattle esős városának hangzásával kapcsoljuk össze, a Soundgarden pedig a kilencvenes évek hatalmas, epikus hangzásának kevés megmaradt ősrégije mellett hű maradt gyökereihez, hangzásához és munkamorálijához. A visszatérés ideje éppen megfelelő, hiszen jó zenéből sosem elég, a színtér általános alultápláltsága mellett pedig a legkönnyebb a már bevált versenylovakra fogadni, amelyek az éveik ellenére – újra hangsúlyozom – minden, csak nem kopott gebék, akiket a mészáros bélyegzője és a Horse Burger gyorsétterembe való deportálás vár. Az amerikai grunge-félistenek hatodik stúdió nagylemeze nagyon is szaftos, élő, és alkalmas számos kirándulásra Nije földjére, a múlt szent neveinek panteonja pedig megérdemel egy felfrissítést, szellőztetést, és aranybetűkkel kiemelt tényt, hogy nem minden visszatérőt hajt a színpadokra és stúdiókba kizárólag anyagi ok. A Soundgarden a pénzügyi érdek mellett nyomorultul nagy érzékkel bír a lélek ápolására és a nemrég még elfeledett ideális definíciók újraélesztésére arról, milyennek kell lennie a jó zenének mindig!
Felállás
Matt Cameron – dobok, vokál
Chris Cornell – ének, ritmusgitár
Kim Thayil – szólógitár
Ben Shepherd – basszusgitár, vokál
Produkció
Adam Kasper
Számlista
- Been Away Too Long
- Non-State Actor
- By Crooked Steps
- A Thousand Days Before
- Blood On The Valley Floor
- Bones Of Birds
- Taree
- Attrition
- Black Saturday
- Halfway There
- Worse Dreams
- Eyelid’s Mouth
- Rowing
