Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Miladojka Youneed
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 1998
Játékidő: 44:26
Értékelés: 4/5
Amikor egy zenekar eléri munkássága csúcsplatóját, jóllakik, és nehezen lép följebb. A Miladojka Youneed azonban a Dallas Records-hoz igazolás után, 1998-ban épp ezt tette: a kivételes Schizophonik lemezzel sírfeliratot emeltek maguknak, amely alapján azok, akik hagyják, hogy az ereinkben szabadon áramoljon a jó zene utáni vágytól hajtott, adrenalinnal telített vér szívnektárja, a legszebb emlékeinkben őrizzük őket. Az utolsó, Liberta Bloo című lemez óta öt év telt el. A felállásban a szaxofonos és kísérőénekes, de elsősorban a Miladojka Youneed gondolati megalkotója, Mario Marolt, valamint a kivételes basszusgitáros és énekes, az első naptól fogva alkotótárs, kiszámíthatatlan Miroslav Lovrič kivételes zenészeket engedett be a munkakörébe. A basszust Jožef Sečnik vette magára, a dobok mögött a kivételes dobos-csodagyerek, Roman Ratej ült, a gitárokat pedig a lemezen leírt kinyilatkoztatások szerint N.K. 1400 (egyébként a szüleinek és az embereknek inkább Nenad Krsmanovič néven ismert) kezelte. Mivel a zenészek a stúdióban mindig váratlanul egymás segítségére sietnek, a „bűnösök” listáján ott van még Boris Romih gitáros, valamint a loopokhoz és elektronikus finomságokhoz mindig kész Neil Conti. És az eredmény? Teljesen méltó az összehasonlításra a Bloodylon lemezzel, amely számomra legalábbis a ljubljanai zenei poliglottok kreatív csúcsa volt, akkor, amikor az underground még uralom alá nem hajtott volt, és a közönség elvárásai sem nyomasztották!
Most pedig térjünk rá ennek a negyedik, a konkurenciának magas mércét állító lemeznek a zenei számvetésére, a sokatmondó nevű Schizophonikra. Már az első hallgatás után világos, hogy a produkció tökéletes, a zenekar hangzásképe pedig megoszlik a második lemezük, a Bloodylon nyers kitörései és a Liberta Bloo táncos puhasága között. A Schizophonik finoman szőtt lemez, de abban a tétovázásában, hogy beindítson-e minden turbinát és kinyisson-e minden szelepet, vagy inkább maradjon a régi receptek biztonságos, bevált szférájában, kissé vegyes érzéseket kelt. A nyitó, kaotikusan rendezett Turning Lathe magasabb sebességbe kapcsolja a szívet, mert Cavazza néhai szólóit idéző asszociációival el tudja hitetni az illúziót, hogy a Miladojka visszatér a szerves zene régi, szexi sínjeire, és lerázta magáról az elektronikus kiegészítőket, a kiborg disco pedig ismét kezdetlegesebb lett. A I’m A Fire bevezetőjének elektronikus folytatása azonban megválaszol minden idő előtt megszületett reményt. Az idő haladt előre, vele együtt a zenekar hangzásképe is. Ebből nem hiányoznak a szaftos szaxofonok, a masszív basszusok és a vad ritmikus dobok helyett viszont a központi piedesztált Miroslav hipnotikus és teljesen magabiztos hangja foglalja el. A „I’m a fire, you’re ice / Have we I future?” a pont az i-re egy szövegben, amely az emberek közti titokzatos láthatatlan kötelékekről szól: ők a másik közelségéért kiáltanak, ugyanakkor az ellentétekkel vívott harcban a saját igazi természetükkel küzdenek, így az egyik vagy másik ellentét eltűnése elkerülhetetlen. Miroslav oly prófétikusan jósolta a vég elkerülhetetlenségét, a közönség pedig a rendkívül mérgező szaxofon, dobok és gitárok hangjaira átadta magát a táncnak, amelyet a Demolition group mellett tanultak meg. A Miladojka és az utóbbiak közti hasonlóságokba ma nem merülök bele, mert a vita meddő, hasonlít ahhoz, mintha azon törnénk a fejünket, előbb volt-e a tyúk vagy a tojás …
A Do You Love a tánc funkosabb folytatása. A testiséggel átitatott szerelmi szövegekhez inkább a koszosabb, szexapillal telt szavak illenek, amelyek viszont ízlésesek, és egy cseppet sem trágárok. A platonikus eszmények éneklése helyett a Miladojka szilárdabb talajra lép ötletes bűvészkedéseivel, teljes erejét pedig olyan zenébe önti, amely lehetne még vadabb és szemtelenebb is. Kontemplatívabb megnyugvást a nyilvánvalóan elhomályosult eszmények világában, valamint a mélyebbre hatolás már nem ennyire ifjonti lendületű vágyát a világegyetembe a Goddesses hozza. Szinte bús szuszpenz az érzékeny szaxofon sírásának és zokogásának visszhangjai között, jazz lounge funk dobok, finom torzítással éppen jól megsózott gitár, puha basszus-alaphang és kristálytiszta vokálok: a gondolatok vonata a töprengő egy helyben állás és a torokban szorongó kiáltások felszabadítása iránti vágy között halad. A Miladojka Youneed a érzelmekkel való játszadozás mestere, a történetbe pedig afféle síkosítóként becsúszik a Expect érzékeny suttogása. A szemünk előtt esti ködfoszlányok kúsznak a neonfénybe és a közvilágítás narancssárga fényébe öltözött Ljubljanára, ebben az álmodozó autózásban vagy a városi utcák lelkes átrepülésében a nyugalom azonban csak látszólagos. A háttérben meghalnak az eszmények és a gyermeki álmok, felvetődik a kérdés, hová köp a központját vesztett X generáció, a Miladojka pedig ezt gyengéden valamivel lágyabb alaphangokba öltözteti. Hasonló módon adja át magát a lágyabb kontúroknak a lemez folytatása, a Blues My Way is. Ebben az álmosságban én személy szerint hiányolom a szenvedély és az energia szikráját. Bár a lemez balladás középső része minőségi, átkozottul megöli a kezdeti lendületet, amellyel a Schizophonik megbűvölő mechanizmusainak fogaskerekei először elindultak.
Az elektronikus ébresztőóra általi reggeli idegesítés után eljön az ébredés és a reggeli kávécska ideje, amelynek habosságáról az élénkebb és csiszoltabb Goodmorning gondoskodik. Nyilvánvaló, hogy a fiúk gyakran James Brown hangjaira ébredtek: a samplekkel teli funkos tánc a mindennapi reggeli köhécselés és az ezerszer bejárt útra a munkahelyre indulás rutinjának hangjaival játszik, a Miladojka pedig az ismétlődésével humoros bélyeget és szarkasztikus élt ad az egyébként szárazon egyhangú anyagnak. A posztindusztriális kor újkori robotjai robotizált táncának útravalója az ébresztő után a meglehetősen szervetlen Disco Boy, amely a szerves hangzástól megfosztott zene szélsőséges pólusát képviseli. A disco-sztenderdekkel alacsonyabb fordulatszámon való játék közben a fiúknak sikerül kissé felidegesíteniük a hallójáratot, és rövid szünet utáni vágyat ébreszteni. Hála istennek, egy célzott kísérleti kitérőről volt szó, amely hála istennek meglehetősen magányos, mert a gondolatfolyam és a zenei libidó áramlása a Eternity című dallal teljesen felszabadul. A funk energikus mintáival való játékot mérgezően szép gitárszólók koronázzák meg, amelyek a funk keretéből ismét lazább rockos vizekre kalandoznak, a Miladojka pedig maximális fordulatszámra hajtja a gépezetét, így a táncnak való átadás teljesen logikus következmény. És máris a végén vagyunk! Az Underground csendesebb alaphangokban zárja az utat, a lelkesedők, zenei vándorok és lázadók csapatának esti elsötétült egén pedig okkal gyúlnak ki a csillagok, amelyek segítenek a lélek bárkáit a fekete jövő zátonyai között kormányozni.
A Schizophonik lemezt lehet azzal vádolni, hogy ismétli a már hallott recepteket, de az igazat megvallva lehetetlen volt elvárni, hogy a Miladojka Youneed lemezről lemezre csak építkezzen és kiegészüljön, evolúciósan fejlődjön és javuljon, hiszen a ljubljanai kollektíva minőségi szintje nyilvánvalóan már jó ideje elérte a csúcsot. A folytatás aztán már csak rutinkérdés lett volna, ha pedig kialszik a szenvedély lángja, a következő a halálágyán a zene, ezért annak ellenére, hogy a zenekar távozása vákuumot hagyott a szlovén zenei térben, örülök, hogy a tagok időben megtalálták az erőt és a bátorságot az önfeloszlatáshoz. Így a zene képe szép emlékezetben maradt, a zenekar neve pedig tiszta, tiszteletre méltó és a titokzatosság fátyla borítja. Magam csak azt kérdezném, mit tudott volna még hozzátenni és zeneileg megfogalmazni a zenekar ebben az utolsó inkarnációjában. A csodazsák nyilvánvalóan kiürült, mindazonáltal a záró felvonás, a Schizophonik lemez minden dicséretet megérdemel, hiszen az album tele van csúcsminőségű hangzással, gyönyörű zenével, az esztétikai tökéletesség oszlopai között pedig csak a termékenyebb múlt emléke és a viharos áramlatok keltése a volt harcostársakkal fölösleges. Megváltoztak az idők, a Miladojka viszont a maga módján ifjonti változatlan maradt, a fiatal, mindig újjászülető kollektíva testében azonban az eredeti felállás öreg szíve kezdte elveszíteni az eredeti erejét. Ha a Schizophonik lenne az egyetlen találkozásom a Miladojka Youneeddel, azt mondhatnám, hogy itt valójában mindent megkaptok, amit a fiúk valaha képviseltek. Sok a funkos pimaszság, a kereskedelmi felhanggal bíró alternatív lázadó tartás, a szarkazmus, a keserűség, a lemez pedig rögzítette mindazokat a sebeket és hegeket, amelyeket a Miladojka fennállásának évei alatt hősiesen begyógyított, illetve a közös testén elszenvedett. És éppen ezért marad Szlovénia egyik legfontosabb neve a kicsi, de ritka gyöngyökkel behintett csillagos égen, amelyre ma is örömmel figyelek …
Felállás
Miroslav Lovrič – basszusgitár, ének
Mario Marolt – szaxofon, kísérőének
N.K. 1400 – gitár, kísérőének
Roman Ratej – dobok
Vendégzenészek:
Jožef Sečnik – basszusgitár az 1, 3, 4,5 és 9 számú dalokon
Boris Romih – gitár a 6. dalban
Neil Conti – loopok (1, 4 és 10 számú dalok)
Produkció
Iztok Turk, Mario Marolt
Számlista
- Turning Lathe
- I’m A Fire
- Do You Love
- Goddesses
- Expect
- Blues My Way
- Goodmorning
- Disco Boy
- Eternity
- Underground
