Swings Both Ways

Szerző: Jernej Vene

Előadó: Williams, Robbie
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 45:10
Értékelés: 3.5/5

Ismerek jó pár tapasztalt zenei megfigyelőt és kritikust idehaza és külföldön, akik eleve gyanakodva fogadják a populáris zene klasszikusainak feldolgozását. A „populáris” kifejezéssel óvatosan kell bánni, mert sokan sajátosan használják. Ide sorolhatod a rock ‘n’ roll, a hard rock és a slágerzene klasszikusait is…

Robbie Williams a legszívesebben a jazzes big band-archívumokban kutat. A közismert anyagok feldolgozásának helyénvalóságáról szóló üres duma most is, mint mindig,  több a kelleténél. Van, aki teljesen másként éli meg az előadásokat, és azon vitatkozik, melyiknek van töke, melyiknek nincs. Pedig a tény az, hogy mindenki másként hallja és ítéli meg a zenét, így a „tökösség” mércéje is vitatható, vagy inkább szigorúan szubjektív. A saját zeneértésüket vetítik ki arra, aminek mindenkire nézve érvényesnek kellene lennie. Pedig a művészetet, és annak rendkívül fontos részét, a zenét nehéz megérteni. És ezzel megint ott vagyunk, ahol elkezdtük, nem? Az a jó, ha mindenki megtalálja, ami kikapcsolja, lelkesíti és megnyugtatja, és mindegy, milyen műfajú az a zene.

Robbie Williams király, ahogy nálunk mondani szokás. Nekem lehet akár császár, herceg, uralkodó, gróf, algróf, márki vagy bármi más. Esetleg egy mezőgazdasági szövetkezet elnöke. Nem számít. Az számít, hogy karrierje eredményeivel kivívta magának a lehetőséget, hogy bármit felvehessen, amit csak akar. Egyszerűen a szakma mestere. Ezek az eredmények pedig időről időre a fiatalabb korosztályhoz is eljutnak. Hogy mennyi igazi szeretet van Robbie-ban a klasszikus vagy swinges slágerek iránt, az persze kérdéses. Az is, hogy valódi művészi szándék vezérli-e, vagy az egész csak a meggazdagodásról szól. Szerintem mindennek ellenére elég őszinte. Őszintén azt is ki kell mondani, hogy nem minden feldolgozás nő fel az eredetikhez, amelyeket egykor olyan óriások énekeltek, mint Louis Prima, Fred Astaire, Roger Miller, Bette Davis, vagy a Dream A Little Dream Of Me című balladát máig felvevők tömkelege. Robbie Williams mégis megtett mindent, és kihozta magából, ami csak lehetett. Ráadásul majdnem a fele a dalok közül saját szerzemény, enyhe retro stílusban, amilyen már jó tíz éve népszerű, vagy inkább egy kicsit kevesebb ideje. Emlékezzünk a néhai Amy Winehouse-ra, aki saját neo-jazzes swinggel sokat letett az asztalra, és még sok mindenre képes lett volna, ha nem távozik túl korán. Robbie viszont, Amy-vel ellentétben, minden rockos kicsapongása és csínytevése ellenére végre megtalálta a stabilitást és a békét. Úgy látszik, ez jön az évekkel és a családdal. A Swings Both Ways a második ilyen albuma. 2001-ben ezt a vonzódását már megmutatta a Swing When You’re Winning, amely hazájában listavezető lett, akárcsak az összes többi lemeze, kivéve a 2009-es Reality Killed The Video Star című albumot. Az új Swings Both Ways is már a megjelenés utáni első héten, novemberben a lista élére került, és 2013 végéig ott is maradt. Az USA viszont más tészta. Ott Robbie Williams szinte semmit sem jelent, egyetlen albuma sem jutott följebb a 43. helynél. Ő ettől biztosan nem esik kétségbe. Az is szerencséje, hogy a Swings Both Ways az 1000. album, amely a brit lista élére került. De elég a csemegékből…

Fölösleges írni arról, hogy a zenei teljesítmény kiváló, főleg ott, ahol a szimfonikus zenekar is játszik. Erről a rutinos stúdiózenészek krémje gondoskodott, akik hozzászoktak, hogy akármekkora cipőbe belelépjenek. Robbie persze a producerek jókora ravaszságával tudja, hogy az ismert dalokat másképp kell tálalni, ezért sok feldolgozást duettekkel gazdagított. Lily Allen, Rufus Wainwright, Michael Buble és mások elég erős mágnest jelentenek. A legimpozánsabb újdonság viszont a No One Likes A Fat Popstar, amely a modern, instant médiavilág kicsinyességének és átlátszóságának paródiája. Itt a szükséges drámaiságot egy hatalmas énekkar is segít elérni. Williams tizedik albuma nagyon szolid alkotás. A Swings Both Ways biztosan nem mindenkinek való falat, de Robbie-nak így is hála jár néhány klasszikus feltámasztásáért, amelyeket jó tíz év után mutatott be az új hallgatónemzedéknek. Remélem, tíz év múlva megint belevág valami hasonlóba, és friss csokor örökzöldet mutat be az újabb generációnak. Már ha a fiatalok egyáltalán meghallgatják még, mert az ötvenedik születésnapjánál addigra már vén trotli lesz a szemükben.

Felállás

Robbie Williams – ének

Lily Allen, Kelly Clarkson, Michael Buble, Olly Murs, Rufus Wainwright – vokális duettek

Carl Verheyen – gitár

Guy Chambers – billentyűs hangszerek

Nathan East, Sam Burgess – basszusgitár

Bernie Dressel  – dob

Eric Marienthal, Tom Scott, Iain Bellamy – szaxofon

Chuck Findley, Gary Grant – trombita

Capital Voices – énekkar

The London Session Orchestra – szimfonikus zenekar

Produkció

Guy Chambers, Gary Barlow

Számlista