Előadó: I vs I
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 2013
Játékidő: 51:09
Értékelés: 3.3/5
Nem, ezúttal nem a szürke metalcore-kiadványok sorának újabb darabjáról van szó, amilyenek nálunk, Szlovéniában sorra születnek, aztán nagyon gyorsan elhalnak a semmiben. Ezúttal egyszerűen így vághatunk bele a történetbe: a thrash metal hosszú évtizedek működése és használhatósága után sem fáradt ki, és nem vált rusztikussá, hanem magára szedett néhány technikásabb réteget, modernizálódott, de semmiképp sem mondott le a pedáns zenei munkáról, sem a zenekar dallamszekciójában, sem a ritmusszekciójában. Szlovéniában mindig is egész seregnyi gitárosunk volt, akik James Hetfield és Dave Mustaine vagy a sajnos túl korán elhunyt zseniális Dimebag Darrell után fiatalabb neveket is példaképül választottak, legyenek azok ismertebb zenekarok, például az In Flames tagjai, vagy egykor kiváló, de mára kissé fényüket vesztő bandák egész sora (Unearth, As I Lay Dying, God Forbid vagy bármi hasonló, ami épp eszünkbe jut). A kiváló, de sokak számára túl éles gyémántokhoz – mint a The Haunted, a Lazarus A.D. és a dallamos gitárkanonádák hasonló hívei – sajnos ritkán nyúlnak hozzá igazán színvonalasan, időnként azonban akadnak kivételek, amelyek reményt adnak az igényesebb gitárrobot kedvelőinek, hogy még nincs minden annyira kifacsarva és értelmetlenné téve, mint ahogy a teljesen egyforma, divatos kérészéletű bandák áradata láttán gondolhatnánk. A semmiféle lényeggel, értelemmel, identitással vagy egy pár saját tökkel sem rendelkező bandák annak idején gombamód szaporodtak a metalcore-mezőn, de nagyon kevésnek sikerült kiállnia az idő próbáját, és bebizonyítania, hogy jobb, kiemelkedőbb, hosszabb távú önfenntartásra és evolúciós erőpróbára is képes valami. A sminket, a bulvársztorikat és a pletykákat most tegyük szépen félre, még ha a stájer I Vs. I körül is akad némi gyanús reflektorfény (mit vártok, ha a zenekar frontembere szerencsét próbált a POP TV-s Talenti tehetségkutatóban, a sokatmondó nevű In & Out zenekarban kötött ki, a szlovén popdívák egész palettájával randizgatott, és hát a kamerák szeretik?). Ezt a szart, aminek semmi köze a zenéhez, most szándékosan félreteszem, szándékosan kizárom a fejemből, és elsősorban a zenére koncentrálok, amit a Black In Bloom album a nagyvilágnak kínál.
Első hallásra nem forradalomról, és nem is új kontinensek felfedezéséről van szó, de a színvonal, amellyel már a nyitó The Dirge feltöri a parlagot, szinte tökéletes kivitelezésről árulkodik: semmi sem hiányzik belőle, legkevésbé a tökéletes hangzás és a két robbanékonyan kihegyezett gitár kiegyensúlyozott rohama, amellyel önzetlenül szolgál ki Aleš Maurič és a ritmikailag hibátlan Luka Novak. Nem marad le az egésztől Nikita Herman metrikailag pont jól alátámasztott dobjátéka és Oliver Čepek pont jól alátámasztott basszusa sem; a zenekar hangzását még csak-csak lehet manipulálni, az éneket viszont senki sem tudja teljesen megjátszani, és főleg nem lehet effektek tonnái mögé bújni anélkül, hogy a banda gyenge láncszemeként le ne lepleződjön. Kori éneke meglepően potens és telt, szinte angolszász módon tökéletes mind a hörgős fekvésekben, mind a dallamosabb refrénrészek melodikus előadásában. A pórusokból az Unearth lehelete szivárog, aztán a God Forbid és a Lazarus A.D. dallamosabb passzázsai, meg a Trivium mesterei, a szólók pedig frissen szólnak, receptek erőltetett követése nélkül. Az I Vs. I a thrashes keménység és játékosság, valamint a kissé elhasznált, de fülnek mégis kellemes formák modernebb, core-os fúziójának izgalmas hibridje. A tektonikusan hullámzó terep tovább sűrűsödik az alvilág istenének rendkívül reaktív és felhevült szeretőjének élesebb dikciójával. A Mistress Of Seth a lemez egyik erősebb ütőkártyája, de el kell ismerni, hogy a zenekar összes tagjának jól kiegyensúlyozott egyensúlya minden ütemben megmutatkozik. Duplázó lábdob és brutálisan kiszámíthatatlan, édes riffekre épülő gitárok, mindezek fölött pedig épp kellően erőszakos többszólamúság, amelynél a dallami progresszió felé hajló srácok nem félnek felrúgni a percadagokat egy-egy felfedezőbb kiruccanás kedvéért az ismeretlenbe (főleg a hat pokolian édes húron). A véres mészárlás vérvörös foltokat hagy a kézen, a Red Handed pedig a kitárulkozás nyomába ered. A korábban kijelölt és felrajzolt vonal kissé ismétlődő szerkezete egy pillanatra ugyan kicsit émelyítően édesnek bizonyul, főleg az akusztikusabb középrész után, de a srácok hamar visszatérnek a kontúrokat építő agresszívabb útra, amelyek telibe találják az érzékelés középpontját. A stúdiós tökéletesség lenyűgöző kollázsa képes megidézni egy stadionos felállás képét: hatalmas színpadot, jó dinamikát a zenekar tagjai között és robbanékony zenei anyagot, amely kettőnél több dimenzióval is szolgálni tud.
https://www.youtube.com/watch?v=rNu2k6qrdYs
Balladásabb közjáték a kiváló címadó Black In Bloom, amely akusztikus intróval és leheletnyi zenekari hangszereléssel indul, az ambientes, melankolikus bevezetőt pedig Kori édes belépése után elmozdulás követi a színtiszta thrash ütősebb szférája felé. A jól kiegyensúlyozott metrika csapása emlékeztet rá, hogy a srácok átkozottul jó zenészek, akik az elmúlt néhány évben a régi hatások és a modernebb, metalosabb zenei spektrum összeolvasztásán edződtek, a szinte progresszíven telített textúrákon pedig rengeteg saját, eredeti DNS-t hagynak. Nem állítom, hogy hasonlót soha, sehol nem hallottatok volna, de tény, hogy ezúttal úgy érződik a mesterségbeli tudás, hogy a darabok szépen csiszoltak, gálánsak és rendkívül jól hallgathatók, nem pedig egy már jól ismert másolat esetlen másolatai. Az All Day Insane hibátlanul lejti el minőségi szonikus balettjét a bal és a jobb fül között, bár a közönség összehangolt reakciói utáni újabb vágy kissé áporodott mellékízével; az én fülpárom azonban a jámbor szövegeknél jobban élvezi a kiválóan felépített zenét és a mindig meglepő gitárok sortüzeit, amelyek folyamatos párbeszédben és kölcsönhatásban állnak a dobok áthatolhatatlanul szilárd ritmusfalával és a pedáns basszussal.
Némi recessziós depressziót és a társadalom állapota, illetve a korszellem miatti újabb dühkitörést enged meg magának a Thorn A Venue. Isten azért küldött minket a világra, hogy viseljük a terheinket, és önmagunk bizonyításával megtaláljuk az utat a lelkiség, a szívbéliség és az emberség teljes elvesztéséből a megváltás felé – énekli Kori. Ígéretesebben szól a dallamosan háborgó Mare’s Nest. Az éjszaka végeztével a sötétség a fényünk, a feketeség a hangzásunk, a csengésünk, a hangunk – üzeni az I Vs. I, a melodramatikus, édesebb többszólamúság felé vett fordulat után pedig a srácok úgy döntenek, hogy az erőszak, a gyilkosság teljességét cukorkás csábításra, kifinomultabb és gálánsabb kontúrokra cserélik. Az én ízlésemnek itt túl sok a szélesebb tömegek kegyeinek keresése, akik az egy csapásra ható, kézenfekvő fogásokra vágynak, a zenekar muzikális spektruma azonban így is széles és magával ragadó. A Stone Sour-osabb, alternatívabb Chapter Trinity megmutatja Kori hangszálainak teljes brutális potenciálját, a tartalmi szint viszont megreked a benyomások, a szaggatott verssorok szintjén, amelyek ugyan összeállnak egy egésszé, de az gond nélkül, különösebb torokszorulás nélkül lecsúszik. A tartalmi réteget szándékosan félreteszem, mert a sztereotip történetek egymással viszálykodó népekről, a civilizáció hanyatlásáról és arról, hogy nyakig vagyunk a szarban, már nem igazán esnek jól. Ha csak a hangzásra, a szavak és a dallam lefutására figyeltek, kétségkívül egy csapásra beleszerethettek az egészbe, és ezen nem ront sem a Fall From Grace csúcsminőségű, többdimenziós briliánsa (ezúttal az egész alatt az édes Lazarus A.D. zseniális lenyomatának vastag rétege hallatszik), sem a Weaker Blamed kristálytiszta ege (a zenei dominancia teljes és átkozottul sikeres). Az album záróakkordja a lemez egyik rádióbarátabb pillanata, a Take This Fall, amelyben a kvintett egyetlen helyen mutatja meg mestersége összes elemét. Nem hiányzik a dallami színgazdagság, a ritmikai változatosság (utóbbinál az édes balladás ködökből egy nu metalos táncpartira tévedtek, onnan pedig a romantikus pódiumra visszatérve szándékosan lelépni az univerzum thrashes szegletébe) pedig a gyönyörűen skizofrén vokálokkal olvad össze, amelyekkel a zenekar első számú torka a pórusokon át a bőr alá kúszik, és elveti a tetszés magját (főleg, fogadni mernék, a gyengébbik nem képviselőinél), a férfias szkeptikusokat pedig végleg legázolják a zseniális gitárok, amelyek mindent a földdel tesznek egyenlővé, a végén pedig, az akusztika elhalásakor, új győzelmek felé masíroznak.
Győzelemről vagy olyan tettről van szó, amelynek gálánsságát és szépségét nem vitathatjuk, ám közben mégis kimondhatjuk a végzetes „de”-t, és adhatunk néhány hasznos tanácsot? A sablonra gyártott sorok ugyan arra törekszenek, hogy kisüssék korunk negatív ionjait, de az angol nyelvű, édeskés rímfaragó kísérlet lelkem sötét óceánjának felszínét meglehetősen érintetlenül hagyja – amit a jól adagolt zenéről nem mondhatok el, hiszen a zenekar hangképe, hangzásbeli története átkozottul domináns és a legnemesebb fényű. As I Lay Dying, Unearth, Bring Me The Horizon – vigyázzatok, jön a szlovén lovasság, mondtam volna gondolkodás nélkül néhány évvel ezelőtt, a core-mag fokozatos elhalása után azonban sajnos csak azt sajnálhatom, hogy a srácok nem pár évvel korábban vették fel a Black In Bloom lemezt, mert jóval nagyobb hatása lett volna, a nemzetközi színtéren és piacon is, mint itt és most, 2013 végén. Az I Vs. I kétségkívül olyan zenekar, amely jól látható nyomot hagy majd a szlovén színpadokon; a további stúdiós lépésekhez csak néhány kisebb javítást tanácsolnék a srácoknak: talán kissé alaposabb lektorálást, ami a szövegeket illeti, és valamivel több saját, kevésbé visszafogott benyomást a körülöttük lévő világról, amelynek alternatívát is kínálhatnak. Talán ez a következő lemezre marad, amely, fogadni mernék, valamivel több kreatív szabadságot és lázas fejlődési vágyat tükröz majd, de remélem, nem mond le a már most tökéletes zenei metrika acélos potenciájáról sem, amely már most ütősen és mélyen hatol be egészen az érzékelés és a nevek megjegyzésének központjáig – egy olyan névnél, amelytől még jót, jobbat és fokozatosan hibátlanul a legjobbat várhatjuk, nem igaz?
Felállás
Tim Kores – ének
Aleš Maurič – gitár
Luka Novak – gitár
Oliver Čepek – basszusgitár
Nikita Herman – dob
Produkció
Hannes Jaeckel
Számlista
1. The Dirge
2. Mistress Of Seth
3. Red Handed
4. Black In Bloom
5. All Day Insane
6. Thorn A Venue
7. Mare’s Nest
8. Chapter Trinity
9. Fall From Grace
10. Weaker Blamed
11. Take This Fall
