Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Porcupine Tree
Kiadó: Kscope
Megjelenés: 1999
Játékidő: 59:55
Értékelés: 4.5/5
A Porcupine Tree – Steven Wilson, a zseniális multiinstrumentalista, producer, látnok és a zeneipar állandó kritikusa vezetésével – már az átmeneti »Signify« (1996) albumon jelezte, hogy változik a hangzásvilága, hiszen elkezdtek eltávolodni a korai korszak főként instrumentális, pszichedelikus-ambientes elektronikájától. A »Stupid Dream« albummal végre igazi zenekarrá értek, amelyet már nem lehetett „csak” Wilson szólóprojektjének nevezni, és lerakták „második korszakuk” alapkövét, ami egyre nagyobb tekintélyt hozott nekik a progresszív rock színtéren, ugyanakkor számos új hívet és különféle műfajok kedvelőit is megszerezte nekik.
A »Stupid Dream«, amely a Porcupine Tree két eltérő korszaka, az „elektronikus-pszichedelikus” és a „progmetálos” közötti hídnak is tekinthető, mindazokat a zenei hatásokat magában hordozza, amelyek Stevent már fiatal kora óta inspirálták, attól fogva, hogy először rabul ejtette a zeneművészet. A progresszív és pszichedelikus rock mellett így nem lehet nem észrevenni a progresszív metal, az alternatív rock és a nyolcvanas évekből gyökerező pop rock egyre nyilvánvalóbb elemeit sem. A Porcupine Tree legtöbb lemezéhez hasonlóan – attól kezdve, hogy igazi zenekarrá váltak – ezt az albumot is melankolikus és nosztalgikus hangulat itatta át, ami szerencsére sosem csúszik túlzottan a depresszív tartományba, pedig a szövegek többsége elég szomorú, és sokat elárul Steven akkori érzelmi állapotáról.
A sokoldalúan tehetséges zenei mester és producer – sok más, soha teljesen meg nem értett nagy elméhez hasonlóan – már akkor sem tobzódott a boldogságban, a színes szerelmi életről nem is beszélve. A szövegeiben azonban nem minden tüske irányul pusztán a magánéleti (rossz) döntések ellen, hanem a digitális technológia túlzott fejlődése miatt egyre elidegenedettebb modern társadalom és az elromlott zeneipar ellen is. Már maga a cím és a borító is szatíra arról a gyakori ábrándozásról, hogy valaki híres és gazdag zenész szeretne lenni, miközben fogalma sincs, mi vár rá valójában, ha egyszer nagy névvé válik, és belegabalyodik a zeneipar hurkaiba.
A »Stupid Dream« lemezen Steven – aki itt bizonyította be először igazán alaposan szövegírói mesterségét – karrierje során először dolgozott együtt a kultikus fuvolás és szaxofonos Theo Travisszel, aki később szólókarrierjének gyakori útitársa lett. Travis vendégzenészként remekelt a »Don’t Hate Me« és a »Tinto Brass« dalokban. Richard Barbieri billentyűs, akit a Japan minden rajongója is jól ismer, eközben elkezdte használni a mellotront, amely nélkül a Porcupine Tree „klasszikus” korszakának albumait már el sem lehetett képzelni.
A »Stupid Dream« dalai rendkívül kiegyensúlyozottak, és sikerült megtalálniuk az arany középutat a kísérletezés és a kereskedelmi befogadhatóság között. Az »Even Less« – amely demóváltozatban egész tizenhét perces volt – egy rövid „bemelegítés” után, olyan hangokkal, mintha valami angol park közepén vették volna fel őket, szinte ikonoklaszta, odacsapós gitárriffel nyit, amihez hamarosan rendkívül kifinomult többszólamú harmóniák csatlakoznak. A gitáros-billentyűs futamok és a dinamikus ritmikai árnyalatok egyensúlya a zseniális produkciónak köszönhetően végig irigylésre méltó szinten van, Steven melankolikus-dallamos éneke pedig teljes egésszé köti össze az egészet. Persze a egyre fokozódó improvizálás sem hiányzik, amelyben egy dallamos gitárszóló is felbukkan. Nem lehet nem észrevenni, hogy Steven karrierjének ebben a szakaszában kezdett egyre jobb gitárossá érni.
A »Piano Lessons«, az album első kislemeze, amelyhez videoklip is készült, újabb rendkívül érdekes alkotás energikus gitárfutamokkal és enyhe kereskedelmi töltettel, a refrénben pedig az okosan felépített vokális harmóniák ragadnak magukkal a legjobban. Ez a »Stupid Dream« egyik kevés szerzeménye, amelyben pozitív hangnem és emelkedett hangulat is van, bár a szöveg itt is újabb keserű leszámolás a modern zeneipar tévutaival. A címadó dal alig fél percnyi instrumentális, disszonáns hangokkal.
Innentől három dal következik, amelyek egymás után különféle módokon érintik Steven szerelmi csalódásait a nem megfelelő nőkkel. A »Pure Narcotic« melankolikus ballada, amelyben az akusztikus gitár és a zongora minimalista használatával, főként pedig Steven finom énekével rendkívüli hangulat születik. A »Slave Called Shiver« rendkívül sötét hangulatú, ami nem meglepő, hiszen ez is a viszonzatlan szerelemről szóló mű. Az ambient idővel nyugodtból agresszívvá fokozódik, a csúcspont a fatalista refrén, ami a (viszonzatlan) szerelmesség fokozatos dühbe, megszállottságba és perverzióba fordulását szemlélteti. Az ultra komor, helyenként már-már depresszív »Don’t Hate Me«, talán az album legismertebb darabja, Travis kiváló szaxofonszólóját tartalmazza, amihez idővel Wilson bámulatra méltó gitárszólója és Barbieri agyafúrt billentyűs improvizációja is csatlakozik.
A »This Is No Rehearsal« szövege egy tragikus, valós esetet idéz, amikor egy gyereket elraboltak, és a vasúti sínek mellett aljasul megöltek saját kortársai (Stevennek sosem fogytak ki a nehéz témákból); a dal félig akusztikus hangszerelést, vokóderen átszűrt vokális harmóniákat és metálos futamokat tartalmaz, amelyek sötét hangulatot teremtenek. A pszichedelikus irányultságú »Baby Dream in Cellophane« akusztikus futamai és vokális harmóniái között egyértelmű Pink Floyd-hatás érezhető, a szövegben pedig határozott lázadó töltet van: a gyerek felnövekvés közben úgy dönt, hogy fellázad a számára előre kijelölt sors ellen.
A zseniális kislemez, a »Stranger by the Minute«, amely jól érzékelhető poprockos pecséttel, így kereskedelmibb irányvonallal bír, dallamos refrénnel és talán az egész album legszebb hangszereléseivel büszkélkedhet, a csúcspont a nosztalgikus vokális harmónia. A posztapokaliptikus gyászdal, az »A Smart Kid« – szövegét tekintve bizonyosan Steven egyik legmélyebb műve – hasonló történetet dolgoz fel, mint a »Radioactive Toy« klasszikus: bolygónk egyetlen túlélő lakóját az apokaliptikus háború után magával viszi egy űrhajó, amely véletlenül éppen a romba dőlt felszín fölé ér.
A komplex instrumentális kislemez, a »Tinto Brass«, amelyet az azonos nevű olasz filmrendezőnek ajánlottak, számos bravúros fuvolaimprovizációval, komplex ritmikai ugrásokkal a Colin Edwin–Chris Maitland basszusgitáros–dobos tengelyen és progmetálos gitárfutamokkal az album újabb csúcspontja. Ez az alkotás sok szempontból Steven érett alkotói korszakának egyik alapköve. Ennek a csodálatos instrumentálisnak sok rokon hangzáselemét később a szóló-remekműveiben is fel lehet fedezni. A záró szerzemény, a »Stop Swimming«, ambient szempontból ismét végtelenül szomorú, ugyanakkor kivételesen szép és lelkileg emelő mű, amelyben még egyszer teljes erővel ragyog fel Steven zeneszerzői, hangszerelői és lírai zsenije. A szöveg lényegében cinikus allegória, ami Steven zenésztársaira/a Porcupine Tree-re utal, akik sosem hagyták abba az úszást a felszínen, illetve sosem adták meg magukat, hogy az áramlat egyenesen a korrupt zeneipar karmai közé sodorja őket.
A »Stupid Dream« sok szempontból korszakos album volt, hiszen a Porcupine Tree új korszakának kezdetét jelentette: a szellősebb, keményebb és összetettebb hangzással, kerek, jól felépített dalokkal és dallamosabb hangszereléssel a korábbi gyakorlathoz képest számos új hívet kezdtek szerezni. A mesterműhöz nagyon közel álló »Stupid Dream« tehát lassan elindította azt az időszakot, amikor a Porcupine Tree – a zeneiparral szembeni nagy ellenérzése ellenére – szélesebb, kereskedelmi ismertséget ért el, és kulcsszerepet játszott abban, hogy a progresszív rock ne legyen többé mindig csúnya szó néhány nagy lemezkiadó tulajdonosa és a vállalati bértől megbélyegzett zenekritikusok szemében. Persze közben továbbra is éberen vigyáztak arra, hogy ne „hagyják abba az úszást” és ne „engedjék át magukat az áramlatnak” a zeneipar diktátuma szerint.
Felállás
Steven Wilson – ének, gitár, zongora, Hammond-orgona, basszusgitár (8,9), zenekari hangszerelés, producer
Richard Barbieri – szintetizátor, Hammond-orgona, mellotron, zongora (1), glockenspiel (4)
Colin Edwin – basszusgitár, nagybőgő (2,12)
Chris Maitland – dobok, ütőhangszerek, háttérének (9)
VENDÉGZENÉSZEK:
Terumi – háttérének (11)
Theo Travis – fuvola (6,11), tenorszaxofon (6)
East of England Orchestra – vonósátiratok
Nicholas Kok – karmester
Chris Thorpe – zenekari hangszerelés
Produkció
Steven Wilson
Számlista
1. Even Less (7:11)
2. Piano Lessons (4:21)
3. Stupid Dream (0:28)
4. Pure Narcotic (5:02)
5. Slave Called Shiver (4:41)
6. Don’t Hate Me (8:30)
7. This Is No Rehearsal (3:27)
8. Baby Dream in Cellophane (3:15)
9. Stranger By The Minute (4:31)
10. A Smart Kid (5:22)
11. Tinto Brass (6:17)
12. Stop Swimming (6:53)
