Előadó: Keane
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2012. 05. 04.
Hossz: 45:08
Értékelés: 2.9/5
Vágysz rá, hogy hosszú idő után valami könnyedebbet hallgass, ami azért igényesen van összerakva? Hagyd félre a kísérletezést és a zenei csemegéket, amelyeket a RockLine többi kiváló tagja nap mint nap az orrod elé tesz, és a Keane-nel töltött gondtalan óra felvezetéseként olvasd el az alábbi sorokat a zenekar új lemezéről.
A Keane-t Szlovéniában főleg a „Hopes and Fears” debütalbumról ismert rádiós sláger, az Everybody’s Changing miatt ismerjük. Nagy-Britanniában viszont valamivel nagyobb sikereket aratnak. A most recenzált lemez már az ötödik egymás után, amely a brit albumlista élére került. Felejtsd el a Coldplayt vagy az U2-t, az alternatívabb Radioheadről nem is beszélve: az „éppen-aktuális-és-jelenlévő” zenekarok közül a Keane viszi a prímet. Előttük már csak olyan zenei óriások vannak, mint az ABBA, a Led Zeppelin és a The Beatles. Ha egy kicsit jobban ismerjük a brit zenei színteret, illetve ipart, ez a tény különösebben meg sem lep. Ehhez (az ilyen) sikerhez ugyanis mindenekelőtt nagyon britnek, pontosabban angolnak kell lenned, és sehol sem szabad túlzottan eltérned a hagyományos mintáktól. A Keane pedig pontosan ilyen. Egy népszerű brit zenészekből álló előkelő és sokszínű paletta puhább leágazása; hadd soroljam fel csak a legnyilvánvalóbb példaképeket és hatásokat: U2, Nick Drake, Blur, Oasis, David Bowie, The Beatles, Radiohead, Pet Shop Boys, Queen és így tovább. A túlzott nemzeti közhelyesség azonban meg is bosszulhatja magát. Elég egy pillantást vetni az óceán túloldalára. Ott a Keane említésre méltó siker nélkül tengődik, ahogy előttük már Robbie Williams, a The Stone Roses, a The Smiths, az Oasis és a Blur, bizonyos mértékig a Queen is, és így tovább. A történet láthatóan ismétli önmagát. Hagyjuk most a számokat és a (zenei szempontból) lényegtelen „piszkálódást” a nagyzolásról és a sikerekről, és merüljünk el a Strangeland című lemezben (amely talán mégis megmutat néhány párhuzamot a klasszikus brit hangzásvilágokkal).
A Keane 1997-ben alakult a brit sziget délkeleti partján. A csapat feje, szíve és motorja a multiinstrumentalista Tim Rice-Oxley, aki a dalok és a szövegek többségét is írja (néhány hónappal a Keane megalakulása után a Coldplay énekese, Chris Martin felajánlotta neki a billentyűs szerepét a saját zenekarában, ő azonban a saját együttese kedvéért nemet mondott). A felállást az angyalian gazdag hangú énekes, Tom Chaplin, a dobos Richard Hughes, valamint a basszusgitáros és gitáros Jesse Quin egészíti ki. A legtöbb (pop-)rock zenekarral ellentétben, amelyek a gitárt használják fő hangszerként, a Keane zenéje elsősorban a billentyűkön nyugszik. Eddig négy stúdióalbumot, két élő lemezt és még néhány minialbumot adtak ki. Egy terjedelmes és sokszínű brit középáramú zene részei. Annak ellenére, hogy nem mesterségesen összerakott banda, végig erősen kacérkodnak a kereskedelmi-piaci fogásokkal. Egyelőre még biztonságosan a művészi oldalon maradnak. Az első hallgatásnál elkerülhetetlen az összehasonlítás a Coldplayjel. Mindkét zenekar fülbemászó dallamokra építi a zenéjét, csakhogy az utóbbiak sokkal innovatívabbak, és gyakran jóval ambiciózusabban állnak a zeneszerzéshez (Brian Eno, kísérletező utalások, világpolgárság -> kitekintés a szigetről,…). És pontosan ez hiányzik a Keane-nek a „Strangeland” lemezen. Kiváló egyéniségekről van szó, első osztályú technikai tudással, akik viszont folyton bezárkóznak a sztereotip, középszerű popdalocskák kényelmes zónájába. Néha az az érzése az embernek, hogy az (mai léptékű) Eurovízión akarnak fellépni. Megvan bennük a potenciál, de a történelembe íráshoz szemléletet kell váltaniuk. A „Strangeland” korrekt és koherens munka, de monoton, meglepetések nélküli (kevés a hullámzás, az energia -> egyenes vonal), és messze van bármiféle kiemelkedő teljesítménytől. Százszor átrágott zenei modelleket és fakó szerzői ötleteket kínál. (Többnyire) émelyítően édes, „tökösség nélküli” zene ez. Olyan zene, amely jól megy a közintézmények és az egészségügyi intézmények recepcióira, meg azoknak a tinédzsereknek, akik azt hiszik, hetvenévesek. Olyan zene, amely nem terhel, és valamilyen szinten megpihenteti a füledet. Persze ilyesmire is szükség van időnként, és ez az első érv amellett, hogy elolvasd az írást, majd később meghallgasd a lemezt, de a Keane mindenképp többet szeretne ennél. A rádiókban amúgy is túl sok a „radio-friendly” zene, vagyis a háttérzene. Tolakodásmentes, jellegtelen, „íz nélküli”. A dalok szerkezete túl kiszámítható, és túl gyakran menekül a közhelyes arányokba. Ez nem azt jelenti, hogy minden rossz. Az albumon vannak remek (szentimentális) pillanatok, számos dal szövegében erős, és hordoz magában valamilyen szellemet, érzelmet. A billentyűs megoldások is találékonyak néhány helyen, de összességében sehol nem érezni pozitív agressziót, semmiféle radikális zenei vágást ebben a szép, kvázi-mesés egészben. A zenekar a korábbi albumokhoz képest mégis előrelépett, amiért elsősorban a producernek, Dan Grech-Margueratnak kell hálásnak lenni, aki fiatal kora ellenére a brit és a világ népszerű alternatív zenei színterének legjavával dolgozott együtt (Radiohead, Moby, The Kooks, Lana Del Rey, Hurts, The Vaccines (a debütalbumukon végzett munkája alapján választották producernek a „Strangeland” lemezhez is)). Az album az elődeihez képest sokkal dinamikusabb és változatosabb, különösen pedig a koncepciózus felépítése emelkedik ki. Az album elsősorban a Keane rajongóinak fog tetszeni, új szimpatizánsokat viszont nem sokat szerez vele. A lemez olyan, mintha emlékmű lenne a korábbi (szerelmi) kapcsolatoknak.
Az albumon tizenkét dal található, a bónusz, illetve deluxe változatban pedig még négy. A nyitó You Are Young könnyed, meleg, gördülékeny és nagyon hallgatható szám a kötelező ”ooooo” énekléssel. Az az érzésünk, hogy a billentyűket valamelyik Coldplay-számból kölcsönözték, az éneknél pedig egy jó Bono-utánzó dolgozik. A dal mégis jelentésében erős és ügyesen megírt. Afféle óda a fiatalsághoz. A fiatalság ajándék, használjuk ki és éljük meg a lehető legteljesebben. A fiatal ember előtt még ott az egész élet, ezért egyes pillanatnyi problémák nem állíthatják meg az életútján. Carpe Diem, félelem nélkül. Az album első kislemeze és második dala, a Silenced By The Night folytatja a nyitódal puhaságát, egy felpezsdítő, dinamikus tájjal, amelyet gond nélkül betudnánk valamelyik popzenekarnak. A dal ismétlődő zongoraszekvenciákra épül. A szám érdekes, időnként darabos, de mégis szimpatikusan ható metaforákat tartalmaz (”If I am a river, you are the ocean”). Egy párról szól, amely újra felépíti a kapcsolatát, a saját világát. Párkapcsolati rehabilitáció. A kapcsolat problémája csak akkor oldható meg, ha mindketten dolgoznak érte. A bizalom nem gond, a kémia az. A dal csúcspontja egy csodálatos „echo” átmenetben jön el, amikor a szám megnyílik, és a történet kitisztul; a megoldás közel van: ”Cause baby, I’m not scared of this world when you’re here…”. A harmadik dal, a Disconnected szorosan kapcsolódik a következőhöz, a Watch How You Go-hoz, és jelentésében mintegy előzménynek hat. Zeneileg mozgalmas szám (a vége felé néhány kivételes szakasszal), de megmarad a megszokott ritmusoknál. Az embernek időnként olyan érzése támad, mintha már harmadszor ugyanaz a dal szólna. Tartalmilag a szövegíró ismét a párkapcsolat témáját érinti. Ezúttal a vég kezdetéről van szó. Hideg szél fújt be a kapcsolatba, a (szerelmi) viszony az utolsó óráját éli. A dal problematizálja a bizalom és a veszteség jelentését, és ezzel foglalkozik. A történet a következő számban, a klasszikus zongorás felvezetésű elégiában, a Watch How You Go-ban oldódik fel véglegesen. A pár szétválik, de mindketten csak jót kívánnak egymásnak. A jelmondat: az emlékek elhalványulnak, a pillanatok és az érzések viszont megmaradnak.
A Sovereign Light Café a múlt és a jelen közötti kötelékkel birkózik. A nosztalgikus hangkép kiválóan olvad össze az életbölcsességet hordozó szöveggel (pl.: ”But you’ve got nothing to hide, / you come to change who you really are / You can get a big house and a faster car / You can run away boy but you won’t go far”). Kifejezetten érzelmes dal, amely különleges szerepet játszik a zenekar történetében. A kezdetekre emlékezteti őket, emellett ifjúkori szerelmeket is megénekel. Mindezt számukra a délkeleti angol part testesíti meg, különösen Bexhill-on-Sea városkája és az ottani Sovereign Light Café. Helyi színezetű dal, amely elsősorban valakinek a nézőpontja, aki vissza szeretne térni a régi időkbe a kedvesével / kedveseivel, vagy legalább valamilyen szinten újra felidézni őket, és az új élettapasztalatokkal megismételni mindezt. Az album legjobb száma. Ezt követi az élénk, ugrándozó On The Road, amely zenei dinamikájával erősen eltér az album legtöbb dalától. A szám „állítása” szerint mi, emberek útitársak vagyunk az életben, akár akarjuk, akár nem, ezért az emberi segítség csak megkönnyíti a közös utat. A következő, melodramatikus The Starting Line, az előző dalhoz kapcsolódik. Személyes szintre vált, és a bajban nyújtott segítséggel, valamint a szerelmi ciklusok hajlamával foglalkozik (”Some find it easy / Some will never know / You think you’ve done your journey / Then you stumble and find that there’s such / a long way to go”). Az emberi kapcsolatok összetett dolgok. Még ha vannak is fájdalmas dolgok, le kell küzdeni őket, és segíteni egymásnak (”Forget the ghosts that make you old before your time…”). A dalt zeneileg a csengettyűszerű „betétek” és a lazán játszott zongorakíséret határozza meg. A következőt, a Black Rain-t a háttérben lüktető, organikus táncritmus és a melankolikus hangulat jellemzi. A dal csendes, nyugodt, időnként már hátborzongató. A szám az ürességnek, a magánynak és a depressziónak az érzését ragadja meg (”If you’ve got love / You better hope that that’s enough”).
A Neon River kezdetétől az M83 sem szégyenkezne. Neonos-űrbéli-visszhangzó effektek járják át a dalt, amely egyébként az örök történetet meséli el a különböző értékekről, valamint az élethez és értelmének megtalálásához való eltérő hozzáállásról (a dalban a lány meg akarja hódítani a világot, a fiút viszont nem érdeklik a sikerek, a karrier és az élet csábításai ebben az irányban). A Day Will Come olyan szám, amely magával visz. A hangsúlyos dobok remekül tempózzák a dalt, és dinamikus arculatot adnak neki. A szám tele van lendülettel, és reményt önt belénk. A nehéz életpillanatok után mindig jönnek jobbak, fényesebbek (ahogy az eső után is mindig kisüt a nap). Ebben a modorban folytatódik az album utolsó előtti száma is, az In Your Own Time (átadni magunkat a pillanatnak, a dolgok idővel rendbe jönnek). A dal szerkezete érdekes, és ezzel eltér a többitől. Chaplin gazdag hangja is érvényesül a gyorsan változó magasságokkal és tempóval, különösen a refrén alatt. Kivételes énekes potenciál. A hangkép fantáziadúsan a szirénénekre emlékeztet. A tengeri íz az album vége felé egyre erősebben érződik. Az utolsó dalban aztán teljesen előtör, már a címében is: Sea Fog. Akusztikus és érzéki ballada, amely fatalisztikusan arról szól, hogy átadjuk magunkat az élet sodrásának, másrészt viszont egyfajta egészséges életkíváncsiságra is ösztönöz. Chaplin egy kórus segítségével nehezen meghatározható érzeteket varázsol elénk, amelyekben az élet depresszív, megnyugtató és örömteli árnyalatai egyaránt ott vannak. A lezárás illik az albumhoz, de semmiképp sem meglepetés.
Közelebb kerültünk talán a válaszhoz, hogy miért tipikusan brit ez az album, és miért angol vérű az előadó? Mindenképp. Szürke, depresszív és melankolikus hangok járják át az egész lemezt, ami jellemző az angol zenei hagyományra. Mindenhol (főleg a szövegekben) éghajlati képek fedezhetők fel, a tenger „szaga” minden második lépésnél érződik. A dalok erősen helyi színezetűek, sőt valós angol helyszínekre utalnak. Még egy csipetnyi angol humor is kiérezhető. A nosztalgia és az örökség az album egyik vezérfonala, ami manapság a hajdani monumentális brit birodalom egyik fő jellemzője (bár különböző szintekről van szó – személyes:politikai –, ezt legalább szerkezeti és genealógiai síkon nem lehet figyelmen kívül hagyni). A dalok többnyire klasszikus felépítésűek, és a brit rockmatadorok gazdag örökségéből táplálkoznak.
A Keane a „Strangeland” albummal tovább erősítette jelenlétét a brit piacon, de ennél többhöz változtatni kell az alkotói filozófiájukon, vagy legalábbis a hozzáállásukon. A bevezetőben már elmondtam, hogy ezek olyan zenészek, akik nagyobb mérföldkövekre is képesek. Sajnos egyelőre nem ezt mutatják, és a jövőben is úgy gondolom, hogy a bevált hangoknál maradnak. Azért nem minden olyan rossz: időnként „összehoznak” könnyedebb popzenét is, amely nem terhel, és mellette még mást is lehet csinálni, legyen az mindennapi vagy munkahelyi teendő. Valami, ami kitölti az űrt. Sajnos az album nem vonz annyira, hogy az emberek valóban elmerüljenek benne, és felfedezzenek benne valami értékeset (ami kétségtelenül van benne). Talán éppen ez az írás változtat majd ezen, bár zenei, vagy akár életbeli megvilágosodásra ne számíts.
Október 29-én a Hala Tivoliban lép fel a Keane – a Val 202 a 40. évfordulója alkalmából különleges műsort szervez. További információ itt.
Felállás
Tom Chaplin – ének, akusztikus gitár
Tim Rice-Oxley – zongora, szintetizátor, háttérvokál
Richard Hughes – dob, ütőhangszerek, háttérvokál
Jesse Quin – basszusgitár, elektromos gitár, háttérvokál
Produkció
Dan Grech-Marguerat
Számlista
1. You Are Young
2. Silenced By The Night
3. Disconnected
4. Watch How You Go
5. Sovereign Light Café6. On The Road
7. The Starting Line
8. Black Rain
9. Neon River
10. Day Will Come
11. In Your Own Time
12. Sea Fog
