Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1972
Játékidő: 37:25
Értékelés: 5/5
A »Machine Head«, a legendás brit hard rock úttörők, a Deep Purple hatodik stúdióalbuma a zenekar magnum opusa volt, amellyel a hetvenes évek elején diadalmasan elfoglalták a legdurvább és technikailag legcizelláltabb hard rock/metal úttörők trónját. Egyetlen más Deep Purple-lemezen sem volt ennyi klasszikus: a zenekar a mai napig minden dalt eljátszott a koncertjein ebről a monumentális hard rock mestermunkáról, amelyről még a szeszélyes gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore is azt mondta, hogy a »Deep Purple in Rock« (1970) mellett ez a kedvenc stúdióalbuma a legendás angol rockbandától.
Bármilyen furcsán hangzik ma, a »Machine Head« megszületése nem ment simán. A lemez a nyersebb produkciója és összességében ütősebb hozzáállása miatt hangulatában közelebb állt a legdurvább albumukhoz, az »In Rock«-hoz, mint a kísérletezőbb elődhöz, a »Fireball«-hoz (1971). Bár néhány szerzemény a különféle ihletforrásoknak köszönhetően szinte gyerekjáték volt. A nyitó klasszikus, a »Highway Star« például egyenesen a zenekar turnébuszán született meg, miután valaki egy interjúban megkérdezte tőlük, milyen gyorsan írják a dalaikat. Így a »Machine Head« több sztenderdjét már a »Fireball«-turnén bemutatták.
Ezt a legendás stúdióalbumot választaná a legtöbb rajongó, ha egyetlen Deep Purple-lemezt vihetne magával egy lakatlan szigetre, ha csak egyet választhatna, amelyik a legtöbbet jelenti neki. Kevésbé volt ütős, mint az »In Rock«, és kevésbé újszerű, mint a »Fireball«, mégis a rajongók szívében a kedvencükként vonult be. A »Machine Head« fő varázsa – a lemezt a svájci Montreux festői városában vették fel, ahol a Deep Purple mellett már jó néhány brit rocknagyság fellépett – abban rejlett, hogy az album minden dalát kivételes szerzői perfekcionizmus, kiegyensúlyozott produkció, könnyen megjegyezhető főtémák és a legendás kvintett elképesztő összhangja fűtötte. Ezt az öttagú társaság Ian Gillan érzelmileg hihetetlenül intenzív énekteljesítményével, Blackmore kiszámíthatatlan gitárbűvészkedésével, a billentyűs varázsló Jon Lord temperamentumos orgonafutamaival, Ian Paice pusztító dobzáporával és Roger Glover összetett basszusvonalaival érte el. Ez lett a Mark II felállás, ha nem az egész pálya legtökéletesebb stúdióalbuma.
A nyitó robbantás, a „Highway Star”, amely elsőként látott napvilágot a »Machine Head« dalai közül, négy évtized után is lehengerlő albumkezdés, amit a mai napig többé-kevésbé sikertelenül próbál másolni számtalan hard rock és metal banda. A fokozódó intró után, amelyben Blackmore újszerű gitárriffje kíméletlenül hasítja a levegőt, és Gillan sikoltásától megrepednek az ablaküvegek, jön a kataklizmikus refrén, amely egy pillanat alatt beépül az átlagos jó zenehallgató emlékezetébe. A középső részben nem hiányoznak a dühödt csatározások a Hammond-orgona és az elektromos gitár között, amelyek még tovább hevítik a hangulatot ebben a szuperszonikusan felpörgetett örökzöldben. Ritchie újszerű gitárfrázisai, akárcsak a melodramatikus hangszeres szakasz buja futamai, ma is igazi csemegék a fülnek. Gillan szövege a végzet asszonyáról pedig nem is lehetne tipikusabban purple-ös.
A huncut hangulatú »Maybe I’m a Leo«, amely Gillan csillagjegyére utal, hirtelen lassít a lemez addig felpörgetett tempóján, bár Paice itt is mintha fogadásból, összetett és gördülő dobátmenetekkel kápráztat. Lord zongorája finom frissítést ad, Blackmore pedig két mennyei gitárszólóval szolgál, amelyek máig igazi mannát jelentenek a legendás fekete ruhás gitáros kivételes tehetségének tisztelőinek. A hard rockos energiabomba, a »Pictures Of Home« újra gyorsabb sínre teszi az albumot: Blackmore tüzes gitárfrázisokkal lövöldöz, mintha fogadást kötöttek volna rá, Paice pedig vad dobfordulókkal tarol. Gillan megvigasztalhatatlan hangja rendkívül átélten mesél az elszigeteltségről és a honvágyról. Később a fő szólisztikus kezdeményezést a maestro, Lord veszi át, és felejthetetlen orgonaorgiát rendez, míg Glover egy rövid, de temperamentumos basszusgitárszólóról sem feledkezik meg. Ritchie záró gitárszólója némi szükséges finomságot visz ebbe az ütős sztenderdbe.
A »Never Before«-on, amely kislemezként is megjelent, és a zenekar várakozásával ellentétben, akik biztosak voltak benne, hogy ezzel érik el a következő nagy slágert, kereskedelmileg megbukott, de mégis meggyőzte a közönséget, hogy érdemes meghallgatni az új stúdióalbumot, a legendás társaság kicsit funkosabb vizekre evez. A lassú és gyors tempó váltogatását erőteljes gitárfrázisok és hatalmas dobcsapások támasztják alá, miközben Gillan tajtékzó éneke, amely a romantikus refrénben csúcsosodik ki, egy újabb boldogtalan szerelmi történetet mesél el. Lord ezúttal egyformán hatásosan mozog a Hammond-orgonán és az elektromos zongorán.
Ezt követi a legendás „Smoke On The Water”, a pályafutásuk legnagyobb slágere és ma is messze a legismertebb dal a »Machine Head«-en. Steve Lukather, a Toto gitárosa és énekese egy interjúban csalódottságának adott hangot, hogy a Deep Purple még mindig nincs benn a Rock and Roll Hall of Fame-ben. Szerinte már rég megérdemelték volna a besorolást ebbe a (túl)értékelt amerikai intézménybe, ha másért nem, hát azért, mert a „Smoke On The Water” főriffje az első, amit a kezdő gitáros megtanul. A felejthetetlen rockklasszikus születését igen érdekes történet övezi a döntő ihletről, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a „füst a vízen” szövegéhez.
A zenekar tagjai 1971. december 6-án a montreux-i Casino nagytermében megnézték a legendás Frank Zappa fellépését, és az első sorokból élvezték az emlékezetes zenei ikon fenséges koncertjét. Ez addig tartott, amíg egy elmebeteg látogató a mennyezetbe nem lőtt egy jelzőrakétát, és ki nem gyulladt a tűz. Az általános evakuálás után a füst még sokáig gomolygott a víz felett, és ahogy a szállodai ablakból nézték a jelenetet, hirtelen megszületett az ihlet a legnépszerűbb klasszikusukhoz, amelyet legjobban Blackmore ikonoklasztikus gitárriffje jellemez, ezzel teremtik meg az ingerült hangulatot. Gillan szuperdallamos refrénjének éneklése tökéletesen illeszkedik a melodikus gitárimprovizációhoz, az erőteljes dobátmenetekhez és Lord kissé visszafogott orgonafinomságaihoz. Ő volt egyébként a banda egyetlen tagja, aki nem volt teljesen odáig ezért a minimalista klasszikusért, mivel az megnyirbálta a szárnyait, amikor a billentyűs birodalmának kapuit nyitotta.
Ennek megfelelően a billentyűs legenda nagyszerű orgonaimprovizációkkal tisztességesen kiereszt a „Lazy” című örökzöldön, amely híres elődjéhez képest kevésbé ismert Purple-sztenderd, de a koncerteken semmivel sem kevésbé népszerű klasszikus. Monumentális orgonabevezetője fokozza a huncut hangulatot, amelybe hamarosan beszállnak Blackmore újszerű gitárfrázisai. Ezeket hamarosan gyorsujjú bluesos szólóvá bontja ki. Az erőteljes dobdübörgés támogatásával hamar megszületik a felejthetetlen főtéma. Lord orgonafutamai ezúttal mégis a fő hangszeres csemegék, míg Gillan éneke, aki ezúttal kissé fekete humorú szöveget mesél el, csak a dal második felében lép be. A legendás énekes mellékesen még egy szellemes szájharmonika-szólót is megenged magának.
A tüzes hard rock körhinta, a „Space Truckin’” mára az egyik legkedveltebb koncertsztenderddé vált, amelyet az „aranykorban” hosszú hangszeres jamekkel több mint húsz percesre nyújtottak. Újra a határozott gitárfrázis áll az előtérben, amely a suhogó orgonafutamokkal és gördülő dobátmenetekkel összefogva, amelyeken át Gillan elképesztően nyújtható hangja dörög, a fénysebességű űrutazás kataklizmikus hangulatát teremti meg. Gillan dühös énekes ugatása, amellyel pimaszul magas hangokat is eléri, és Roger temperamentumos basszusvonalai együtt adják az egyik legütősebb Deep Purple-klasszikus fő dallamforrását.
A »Machine Head« CD-újrakiadása, amely a megjelenés 25. évfordulójára készült, a bónuszok között tartalmazza a fantasztikus balladát, a „When A Blind Man Cries”-t. Ez kétségkívül megérdemelte volna, hogy az album rendes részére kerüljön, ha az akkori idő- és helykorlátok ezt megengedték volna. Ez a Deep Purple-történet egyik legszebb alkotása, amelyre ma is időnként emlékeznek a koncerteken. Gillan megvigasztalhatatlan éneke, amely ismét a megtört szívű ember megtestesítője, kifinomult ritmikus módon olvad össze Lord Hammond-orgonájának melankolikus hangjával, miközben Blackmore síró gitárszólóval mutatja meg sajátos finomságát, amellyel még azokban az években is lenyűgöz majd, amikor már nem lesz a Deep Purple tagja.
A »Machine Head« a Deep Purple stúdióalbumainak aranykoronája, a Mark II felállás csúcspontja, amely a mai napig a zenekar legnépszerűbb klasszikusait hozta létre. Hogy minden idők legjobb rocklemezei közé tartozik, arról már nem sokkal a megjelenése után a verebek csiripeltek a háztetőkön. És bár a Purple-ök az évtizedek alatt a koncerteken egyes örökzöldeket, élen a „Smoke On The Water”-rel, már annyira lerágtak, hogy jobban nem is lehetne, az album egészében ma is a szerzői-hangszerelői-virtuóz zsenialitás és tökély megtestesítője. A kritika végére még egy anekdota a Deep Purple és Frank Zappa találkozásáról, akire a hetvenes évek elején az elvakult rajongók egymás után tapadtak. A „Smoke On The Water” egyik koncertváltozata közben, nem sokkal azután, hogy kiderült: Frank eltörte a lábát (számos más kisebb sérülés mellett), mert egy őrült, részeg rajongó a fellépés közben lelökte a színpadról, Gillan azt kiáltotta: »break a leg, Frank«. Ez hallható a később megjelent koncertalbumon, a »Deep Purple in Concert«-en (1980).
Felállás
Ian Gillan – ének, szájharmonika
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek
Ian Paice – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Deep Purple
Dallista
1. Highway Star (6:05)
2. Maybe I’m A Leo (4:51)
3. Pictures Of Home (5:03)
4. Never Before (3:56)
5. Smoke On The Water (5:40)
6. Lazy (7:19)
7. Space Truckin’ (4:31)
