Előadó: Ten
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 59:24
Értékelés: 4.5/5
A Ten, ezek a brit hősök, akik a melodikus rock remek, öntörvényű kontúrjaival a rockzene számára a dallam szempontjából legsötétebb időkben – vagyis a kilencvenes évek közepén – indultak útnak, az előző évtized elejének viharos évei után 2004-ben tértek vissza a „Return To Evermore”-ral! Ez volt az első album Vinny Burns, a Ten eredeti és alapító tagja nélkül, nagyon óvatos és rendkívül szép lemez, amely segített a zenekarnak átvészelni a válságos időket. Két évvel később követte a „The Twilight Chronicles”. Ezt még határozottabb elmozdulás jellemzi a szimfonikus irányba, amely egyre gazdagabb hangszerelésben kíséri a hard rockos alapállás magját. Az ilyen irányú formálódáshoz minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy Gary Hughes közben az „Once And Future King” című kétfelvonásos rockopera szólóprojektjével foglalkozott.
A „Stormwarning” tulajdonképpen az előző album által kijelölt evolúciós út folytatása. Ennek az útnak a követése a Tennek több mint megérte, hiszen a „Stormwarning” öt jókora év várakozás után pontosan az, ami a „The Twilight Chronicles” szeretett volna lenni, csak nem sikerült maradéktalanul megvalósítania. A „Stormwarning” kamatoztatja a zenekar igyekezetét, amellyel a szimfonikusan bombasztikus hangszerelés és a klasszikus hard rockos tartás közötti párbeszéd mértékletességét keresik – új időkre és új felállásra. Az öt év kétségkívül jól jött, mert a Tennek sikerült dallamilag, a megfelelő gitárfrázisok megválasztásában néhány olyan melódiát kihoznia, amely elbűvölően friss, és ha egyszer befogadtad, nyomtalanul nem tűnik el az agyi processzor memóriájából. Ilyen a rádióbarát The Hourglass And The Landslide, vagy rögtön utána a Destiny, a gitárfrázisban egy kelta népzenei motívum markáns lenyomatával, amelyet a korai Dare vagy Gary Moore a Wild Frontier-korszakában sem szégyellt volna. Az utóbbi megoldások nem újdonságok, ha felidézzük például a Ten Evermore című dalának 2004-es hangszerelését.
A Ten előnye a többi melodikus rock zenekarral szemben abban a sajátos zenei tartásban rejlik, amelyet a csapat éppen a szimfonikus elemek és a hard rock szerkezetek folyamatos kombinálásával, valamint Gary Hughes egyedi vokális kifejezésmódjával határoz meg. Hughes semmiképp sem erőlteti a falzettet a magas és legmagasabb regiszterekbe. Most is bölcsen a közepes és mély fekvéseknél marad, sajátos hangszíne pedig lehetővé teszi, hogy beültesse a dalokat átható sajátos hangulatot. Gary hangja végig egy leheletnyit sötét, ugyanakkor az új album minden másodpercének nélkülözhetetlen kelléke. Végül is Hughes nélkül a Ten nem is létezhetne. Már az első szám, az Endless Symphony megerősít néhány megállapítást. Hangulatában a Rome nevű mini epikus szvit (az előző album nyitánya) hangulatát folytatja, a produkció pedig jóval élénkebb, melegebb, teltebb és intenzívebb az előző albumhoz képest. Ez a tapasztalt producer, Dennis Ward közreműködésének köszönhető, aki a Ten mai zenei vizein egyértelműen a lehető legjobb megoldás az (Európában) működő producerek között, és van még egy nagyon fontos tényező is: a Ten felállásának felfrissítése a „Stormwarning” felvételei idején
A frissítés új vezető gitárosként hozta a zenekarba Neil Frasert Chris Francis helyére, továbbá új basszusgitárosként Mark Sumnert, miközben a stúdióban a dobokat idegenlégiósként a rendkívüli Mark Zonder ütötte, aki egyébként az amerikai prog metal veterán Fates Warning tagja.
Nyilvánvaló, hogy a Ten ebben a felállásban több mint kiválóan megtalálta a helyét, az oroszlánrész pedig az új gitáros, Fraser érdeme. Remekül boldogul minden helyzetben, amelyet Hughes szerzeményei megkívánnak. Fraser jóval szellemesebb gitáros is, mint Francis. A gitármunka az új albumon így rendkívül dinamikus és változatos. Végig jelen vannak a riffek felett lebegő különféle átmeneti díszítések, amelyek mindvégig remekül illeszkednek, és mint ilyenek, hatásosan hangsúlyozzák a megragadott hangulat drámai pillanatait. Fraser jóval robbanékonyabb gitáros is, hiszen kiváló szólókat pörget, amelyek ellenállhatatlan, hirtelen ugrásokat tartalmaznak a rendkívül gyorsan lejátszott hangok sorában, egészen a hangok gondos elhelyezéséig az értelmes dallami kombinációkban, a tremolókar és a pull offok ügyes használatával. Az új gitáros gyakorlatilag az új Ten hangzásának frissítésének fő hordozója, egyúttal méltóképpen pótolja a nehezen helyettesíthető Burns hiányát is.
Az album érdekes kitérője az Invisble. Itt érdekes a billentyűk használata, amely leginkább Hodson Hard Rain-os időire emlékeztet (Figyelem! Ahol Hard Rain van, ott a Magnum is közel van!), Hughes pedig a riff kombinációjában, különösen a versszakban, némi improvizatív vénával megidéz egy kevés amerikai megközelítést a melodikus rockban, ami az Alliance-féle zenekarokra jellemző.
A „Stormwarning” tehát magába szívta az elődje esszenciáját, és „par excellence” minőségi szintre emelte, hiszen pontosan azt testesíti meg, amit a zenekar akart. Erős és intenzív albummal csapni oda, tele vibráló hangulattal, amely mindvégig legalább egy leheletnyit borús, a misztikum érintését hordozza, és természetesen sajátos megközelítéssel építi az epikus ízesítést. A változatosságból nincs hiány, valahányszor a kísérő köpeny kialakítására tekintünk, amely Hughes vokális sajátosságaihoz igazodik. Rugalmasan simul Hughes énekmegközelítésének minden pillanatához, erre közvetlen példa a kiváló Love Song versszakának és refrénjének kettőssége, amikor a „nyolcvanas évek” szintetizátorainak intenzitása elárasztja a versszakot, és Gary kifinomult hangja önti beléje, egészen a bombasztikusan fülbemászó refrén kiteljesedéséig, ahol markáns gitárriffek vágnak közbe. A billentyűk és a gitár párbeszéde az új albumon rendkívül erős és hatásos. A „Stormwarning” ebben bizonyosan megérett a Ten eddigi összes albuma közül. Az olyan dalok, mint a Center Of My Universe, a Kingdom Come vagy a címadó, bizonyítékai az összes tényező (a hangzás megalkotása az énekkel együtt) kivételes kompaktságának, amelyek sikeresen feszült, drámai színházi hangulatot teremtenek az albumon, egyúttal mesterien elbánnak a dallami fülbemászóság elemével, amely az „első hallásra” megragadó, kézenfekvő hatással működik.
Az album utolsó dala, a The Wave az a pillanat, amely egy kicsit megnyugtatja a lemezt. Itt a szimfonikus (vonós) hangszerelések megelőzik a riffelést, a szerzemény kibontakozása pedig sokat köszön a The Beatles hagyatékának. A Ten ezzel a lépéssel semmiképp sem veszíti el a fókuszt, és ebben a számban is nyerő pókerkézzel, ászokkal játszik. A dal kivételes zárása ennek a valóban intenzív albumnak, amelyet szinte szétfeszítenek az erősen vibráló hangulatok. A The Wave pozitív vibrációval, mesterien oldja a lemez színházi feszültségét, alapszerkezetét tekintve pedig olyan dal, amilyet a Ten kaliberű zenekar egy ilyen album zárásaként csak kívánhat magának.
A „Stormwarning”ban ne keressük a Ten első albumait, amelyek sajnos megismételhetetlenek, ám a Ten ezzel a lemezzel hozza ki magából a maximumot abban az állapotban, amelyben a 2001 utáni időszakban találták magukat. A zenekar 2007-ben már közvetlenül a feloszlás szélén állt. Burns zsenialitása továbbra is hiányzik, ám Hughes elegánsan kompenzálja ezt a hiányt a fülbemászó szerzemények megalkotásának elemi érzékével, Fraser pedig új gitárosként, a régi motoros Paul Hodson billentyűs mellett, több mint sikeresen teljesíti az elemi ütőerő és dallamosság újraalkotásának minden alapfeladatát, amely mindig magas minőségi színvonalat képviselt a Ten kifejezésmódjában. A „Stormwarning” tehát az az album, amely „harmadszorra” (a „Return To Evermore” és a „The Twilight Chornicles” után) sikeresen megszilárdította a Ten új zenei víziót az új időkre, és csak remélhetjük, hogy a zenekar a következő albumokon is szilárdan kitart ezek az irányok mellett, és tovább ápolja, építi őket.
Felállás
Gary Hughes – ének, gitár, vokál
Neil Fraser – gitár
John Halliwell – gitár
Paul Hodson – billentyűk, programozás
Mark Sumner – basszusgitár
Mark Zonder – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Johnny Gibbons – gitár
Jason Thanos – vokál
Produkció
Dennis Ward
Számlista
1. Endless Symphony (7:26)
2. Centre of My Universe (6:07)
3. Kingdom Come (5:35)
4. Book of Secrets (5:18)
5. Stormwarning (5:39)
6. Invisible (5:38)
7. Love Song (7:07)
8. The Hourglass and the Landslide (4:49)
9. Destiny (6:13)
10. The Wave (5:32)
