Előadó: Serpentine
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 53:56
Értékelés: 4.5/5
A Serpentine friss melodikus rockformáció, amely tavaly kellemesen meglepett az „A Touch Of Heaven” című, igen színvonalas kiadvánnyal; a debütalbum világszerte remek kritikákat kapott, többek között a RockLine-on is. Az együttest az énekesi poszt teszi izgalmassá: a mikrofonnál a Shy egykori vokalistája, Tony Mills áll, aki ma a norvég TNT-ben énekel. Annak ellenére, hogy Mills nem sokkal a debütalbum megjelenése után bejelentette, hogy kilép a csapatból, és a zenekar tagjai közé be is vették az újonc Matt Blacket, a sors úgy hozta, hogy az új album vokáljait ismét Tony Mills énekelte fel. A háttértörténetet nem ismerem, de ha lelkes AOR-mániások vagytok, és kíváncsiak vagytok rá, hogyan működik a Serpentine Blackkel, szerezzétek be az új album japán kiadását: ez tartalmaz egy bónuszszámot Lonely Nights címmel, amelyben Matt a főénekes.
Az új lemez a csapat története szempontjából az „A Touch Of Heaven” által lezárt történet folytatása. A Serpentine az új albummal még sikeresebben tölti be azt az űrt a mai brit melodic rock/AOR színtéren, amely akkor keletkezett, amikor Mills távozott a szuper melodikus AOR-formáció Shyból, amelynek alkotói tespedése már hat éve tart, új lemez nélkül; és némiképp áthidalja azt a szerencsétlen tényt is, hogy a TNT az elmúlt néhány évben igencsak átlagos kiadványaival nem képes kamatoztatni Tony Mills rendkívüli énekesi képességeit.
A Serpentine tehát a „Living And Dying in High Definition” albummal vehemensen elfoglalta a Shy helyét a brit melodikus rockszíntéren. Ráadásul rendkívül hatékonyan. A zenekar második stúdióalbuma a klasszikus nyolcvanas évekbeli AOR-hangzás még pontosabb körvonalazásával büszkélkedhet, a produkció természetesen a mai idők szellemében szól. Az új lemezen még kidolgozottabbak a versszakok és a refrének vezérmotívumai, amelyek mesterien olvadnak egy fülbemászó, ultramelodikusan ragadós egésszé; a „Living And Dying in High Definition” az első másodperctől az utolsóig ezt testesíti meg. Mindenekelőtt a szintetizátorok, a klasszikus zongora és a dinamikus gitárriffelés játéka győzedelmeskedik. Azt a hangzást, amelyet valaha a Journey alapozott meg mesterien. A Dreamer a rádióbarát rock tökéletes definíciója, és hibátlan dallamosságával, kidolgozottságával azonnal elvarázsol.
És ha közel áll hozzád a Shy stílusa, közel áll hozzád a Journey is. Egyik a másik nélkül nem megy, hiszen a pápa katolikus, nem igaz? A Love Is Blue hihetetlenül közel jár azokhoz a „fogásokhoz”, amelyek Jonathan Cain billentyűs munkáját jellemzik a Journey-ben. Fantasztikus, ütős ballada, amelyhez egyáltalán nincs mit hozzátenni, annyira tökéletesen csiszolt a dallama. A gitárok a Shy hangzására jellemző atmoszférához közelítenek, ez igaz a gitárdíszítésekre és még a szólózásra is. Hihetetlen. A hangzás kristálytiszta, az egyes elemek jól elkülönülnek, a hangzási egyensúly tökéletes, így a hangkép teljes spektrumát kihasználja. A középtartományt a vokális harmóniák erősítik, amelyek fokozzák a hangulatot a csúcsra csiszolt refrénekben, ahol a dalok sorra elérik atmoszferikus csúcspontjaikat.
Mivel a stílus nagyon élesen körvonalazott, kifejezésmódban is eléggé korlátozott, így a dalok között különösebb stiláris kitérőkre, kísérletező felvillanásokra végképp nem érdemes számítani. A Nuernberg az a dal, amely kissé kiemelkedik az albumról, főleg a hangsúlyos riffje miatt, amely nem éppen mindennapos a klasszikus AOR-fordulatok készletében, és a dal által megragadott valamivel sötétebb hangulat miatt. A Serpentine a szigorú AOR-gurmandok CD-lejátszóira és „lemezjátszóira” született, akik mindent a dallamos tökéletességre és a fülbemászó atmoszferikusságra tesznek fel, amely már az első hallgatásra megrázza a füleket. Ilyen esetben nehéz kiemelni a csúcspontokat, mivel a dalok hangulatban és kifejezésmódban hasonlítanak egymásra, de semmi gond. A Serpentine hangzása és kifejezésmódja világosan körvonalazott, és egy pillanatra sem képes unalmassá válni. Végig érzed a közeli vagy távolabbi hasonlóságot a Shyjal és a Journey-vel; ennek oroszlánrésze természetesen Tony Millsre jut, aki a Shy eredeti énekese, és már alapvető énekelvében, stílusában és hangszínében is Steve Perryre emlékeztet.
A „Living And Dying in High Definition” kivételes album ezektől a remek walesi AOR-kiválóságoktól, amely mindenben túlszárnyalja az „A Touch Of Heaven” debütalbumot. A produkció teltebb, gazdagon fűszerezett hangzásában, az album egyes pontjainak még nagyobb csiszoltságában és tömörségében, a billentyűk és a gitárriffelés még intenzívebb párbeszédében, főleg pedig a még változatosabb szólózásban és az utolsó refrénismétlés előtti középső hangszeres részekben. Mills ismét brilliáns, dallamos érintése teljes fényében ragyog, és uralja a teret a született érzékkel, kivételes artikulációval, amely különösen a csendesebb pontokon lenyűgöző, ahol a finomságot kell kiemelni.
A Serpentine tavaly sikeres turnét adott a Houston és a Crash Diet társaságában. Az új album tovább erősíti a státuszukat a mai AOR-színtéren, amely ugyan örökre a „föld alatt” marad, de mégis. Akik értitek a hiteles AOR-megoldások mágiáját, ne gondolkodjatok kétszer. A „Living And Dying in High Definition” album, amely több mint testhezálló nektek.
Felállás
Tony Mills – ének
Chris Gould – gitár
Gareth David Noon – gitár, billentyűs hangszerek
Gareth Vanstone – basszusgitár
Roy Millward – dob
Produkció
Sheena Sear
Számlista
1. Deep Down (There’s A Price For Love)
2. Philadelphia
3. Dreamer
4. Love Is Blue
5. Where Do We Go From Here?
6. Cry
7. Best Days Of Our Lives
8. Heartbreak Town
9. Nuremberg
10. Forgotten Heroes
