Előadó: Big Life
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 62:22
Értékelés: 4/5
A Big Life két zenész projektje, amely visszahozta az élők sorába a látszólag már leírt brit énekest, Mark Thompson Smithet. Az ürge a Praying Mantis 1993-as „Only Children Cry” EP-jén nyújtott vokális teljesítményével, valamint az 1998-as, kiváló szólólemezével, az „A Far Cry From New Yersey”-vel írta be magát a rocktérképre. Hogy Mark esetében nem holmi átlagos csicsergőről van szó, azt mutatja, hogy behívták a hetvenes évek legendás glam rockereinek, a The Sweetnek a soraiba is: segített nekik lezárni a 2005-ös turnéjuk skandináv szakaszát. A projekt másik fele a brit zenész, dalszerző, hangszerelő és producer Steve Newman, aki a Newman nevű zenekarából ismert, és hét stúdióalbummal a zsebében érkezett. A két zenész barátsága régi, Mark Thompson Smith pedig egy tucat Newman-albumon közreműködött vokalistaként.
Az album a fent említett páros remek együttműködésének csúcspontja, állítólag mindössze két hét alatt vették fel. Thompson-Smith megmutatja, hogy a hangjából az évekig tartó szünet alatt semmi sem veszett el, és nem is „rozsdásodott be”: az album során kiváló artikulációs fegyelemről tesz tanúbizonyságot, végig erőteljes, határozott, magasan szárnyaló dallamos énekkel, amely rendkívül rugalmas, amikor a közép fekvésből a magasabb és a legmagasabb régiókba kell emelni a hangot. Nem csoda, hogy átmenetileg be tudott ugrani „Heli rikoltozója”, Tony O’Hora helyére a The Sweetnél (vicces, hogy a Tony O’Hora név a Praying Mantis diszkográfiájában sem ismeretlen).
Az album anyaga néhány dalban – főleg a refrén-dallamokra gondolok – nyugodt szívvel szolgálhatna mintául azokhoz a refrénekhez, amelyekkel a Praying Mantis a mai napig dolgozik, de természetesen (és ez teljesen logikus) leginkább a Newman stílusához áll közel. Ha Steve Newman énekelne, gyakorlatilag egy új Newman-albumot kapnánk.
A lemez a brit melodikus rock tipikus képviselője: a dallamosságban nem ismer tréfát és könnyelműséget, ritkábban kacérkodik a blues elemeivel és/vagy az rock n’ roll dübörgésre épülő triviális alapokkal, ami az amerikai iskolára gyakran jellemző. A hangulati burok végig enyhén melankolikus, misztikával és persze rejtett vágyakozással telített, és nagyon hitelesen hat. A produkció klasszikus. A nyolcvanas évek természetesen abszolút példakép, ugyanakkor ez a klasszikus „eighties” iskola át van emelve a mai korba. Az album kristálytiszta hangzású, mégis hihetetlenül élénken lüktet és ránt egyet rajtad, főleg a remekül megszólaltatott mélyeknek köszönhetően, a basszusvonal jól kihangsúlyozott, dallamos gerincével.
Ahogy az minden egészséges melodikus rock esetében megszokott, a dalok úgy vannak felépítve, hogy bennük fokozatosan emelkedik a hangulat. A refrének atmoszferikus csúcspontjait mesteri háttér-többszólamú dallamok erősítik, amelyek Steve és Mark énekvonalainak harmonikus keverékei. A középső fekvések tehát optimálisan ki vannak töltve, és ez éri el azt, ami a melodikus rockban a legfontosabb. Ez a magas, vibráló hangulat az, amelyen az album magasra hullámzik, és szorosan magánál tartja a hallgatót.
Az album első fele a kompozíciós kifejezőerő tekintetében erősebb a másodiknál, amelybe becsúszik néhány olyan dal is, amely „tartaléknak” várhatott volna, és egy másik lemezre, más időkre kerülhetett volna. Már a nyitány, a titokzatosnak indított, de a pompa remek megjelenítésével készült Dying Day azonnal szilárdra húzza a hangulatot. Smith kidolgozott vokálját bőségesen támogatja a billentyűkollázsok (a nyolcvanas évek szintetizátorhangzásának jellegzetességei) és a gitárriffelés ravaszul felépített, harmonikus áradása. Az első felében az album egyáltalán nem tud és nem is akar engedni a rendkívül vibráló, ultra-pompás hangulatból, amelyet a tökéletesen dallamos, kidolgozott motívumok iránti kiforrott érzék diktál. Az album ebben az elemben folyamatosan erősödik, és a harmadik szám, a Better Man tipikus példája annak a dalnak, amely a nyolcvanas évek közepén mega rádiós sláger lett volna, olyan merészen van összerakva az optimális dallamosság érdekében, hogy elsőre beleül a bőröd alá. Ezután újra erős hangulatváltás következik a misztikus Calling felé, amelyben a drámai elem kap hangsúlyt, és amely szintén az album legjobb refrénjei közé tartozik.
Steve Newman ezúttal nagyobb hangsúlyt fektetett a gitárra, főleg a szólókra, és mindezt finoman, ízlésesen és szaftosan terítette be billentyűkkel. Hangzásban az album egy hajszállal keményebbnek hat egy tipikus Newman-lemeznél. Az akusztikus pillanatok természetesen nem maradnak ki. Ezek közül a legsikerültebb a Deep Water, az album legváltozatosabb hangszerelésével és egy váratlan kitéréssel, amelyet a hosszabb instrumentális kifutás testesít meg, gyönyörű gitárszólóval.
A gyengébb pontokat a második félben találjuk. Az első az At The End Of My Rainbow, ahol a versszakban torzító effekten átvezetett vokál kicsit idegesítő könnyedséggel hat. Az érdekességből a második részben a nyugodt dalok egymásutánja, a Leaves és a Stop In Time is elvesz, ami az ismétlés érzetét kelti, mintha néhány már megtett lépést újra megtennénk. Szerencsére az album a vége felé még egyszer alaposan odacsap a felpörgetett Takin’ Me Down című számmal, amely az album egyik legkarcosabb és legközvetlenebb dala, és új adag adrenalint pumpál a vérbe. Itt kellett volna véget érnie a lemeznek, mert még két dal követi, amelyeket az első hat szám hangszerelésével összevetve könnyen nélkülözhetnénk. A gond persze az, hogy a CD-formátum egészen 80 percnyi játékidőt tesz lehetővé, így megengedett a „túlzás” is, bár nem mindig kívánatos, nemhogy szükséges.
Ahogy csűröm-csavarom, remek albumról van szó, amelyet melegen ajánlok mindenkinek, aki bbukik a kidolgozott, azonnal ható melodikus rockra. Hadd jegyezzem meg, hogy az új Newman-album a küszöbön áll, és érdekes lesz párhuzamokat vonni a kettő között, főleg abban, mennyi kifejezőerő maradt még tartalékban Steve Newmannek, aki az együttese új albumát fogja képviselni és megvédeni.
Felállás
Mark Thompson-Smith – ének
Steve Newman – gitár, billentyűk, vokál
Rob McEwen – dob, ütőhangszerek
Produkció
Steve Newman
Számlista
1. Dying Day
2. Close To You
3. Better Man
4. Calling
5. I’ll Still Be Here
6. Feel Alive
7. Deep Water
8. At The End Of My Rainbow
9. Leaves
10. Stop In Time
11. Takin’ Me Down
12. Nothing Without You
13. Special Relationship (rejtett szám)
