Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 36:31
Értékelés: 5/5
A „Stormbringer” a brit hard rock-legenda, a Deep Purple kilencedik stúdióalbuma, egyben a Mark III felállás második és utolsó lemeze volt, amelyen két kiváló énekes, David Coverdale és Glenn Hughes osztozott a főszólamokon. Az album és a nyitódal címét Coverdale szavai szerint egy mitológiai lény ihlette, akit a remek borítón a görög mitológiából ismert szárnyas ló, Pegazus ábrázol. David csak a lemez megjelenése után tudta meg, hogy így hívják azt a titokzatos fekete kardot is, amely Elricnél, a legendás brit sci-fi- és fantasyíró, Michael Moorcock fantasyregényeinek főhősénél található; Moorcock egyebek mellett a Hawkwind és a Blue Öyster Cult szövegírásában is közreműködött.
Az album eredeti címe „Silence” lett volna, egy meglehetősen bugyuta, glamúros díváról készült borítóval, de végül szerencsére a tagok többségének romantika és miszticizmus iránti vonzalma győzött. A remek borító és a zenekar valaha volt legjobb logója fontos szerepet játszott a funkos beütésű „Stormbringer” sikeres eladásában, amely a kitűnő zenei tartalom ellenére sok szempontból még ma is a Deep Purple egyik legelhanyagoltabb albuma, pedig a kultikus hard rock zenekar egész pályafutásának néhány legszebb örökzöldje szerepel rajta.
A legendás ötös, amely ezúttal Münchenbe utazott felvételezni, az új stúdióanyag hangzásának kialakításakor a remek előd, a „Burn” (1974) tőkéjére építkezett, azzal a fontos különbséggel, hogy a hagyományos hard rockos ütőerejük megőrzése mellett a „Stormbringer”en sokkal szabadabb utat engedtek a funk elemeinek. Ez a banda minden tagjának megfelelt, kivéve a zseniális, ám szeszélyes gitárvarázslót, Ritchie Blackmore-t, aki egyre elégedetlenebb volt az új irányvonallal, és csendben már kitervelte, hogyan hagyja ott az együttest, amely világhírnevet hozott neki.
A blues nagy rajongójának számító Blackmore-nak, aki akkoriban egyre jobban lelkesedett a klasszicista, főleg barokkos hangszerelésekért és a hagyományos népzenéért – ezt későbbi projektjein valósítja majd meg –, az idegeire ment, hogy a funk, főként Hughes, de Coverdale érdeméből is, hangzásban uralkodóvá kezdett válni, kiszorítva az ő Deep Purple-vízióját, amelyben nem sok teret engedett a demokratikus döntéshozatalnak. Az album készítése közben mindenáron rá akarta erőltetni a többiekre a progresszív rockot játszó Quatermass „Black Sheep Of The Family” című klasszikusának feldolgozását, de végül el kellett tartogatnia jövendő projektje, a Rainbow bemutatkozó lemezére. Mivel a fekete ruhás férfi ekkor már fejben a Rainbow-nál járt, amelyet a legendás énekessel, Ronnie James Dióval (1942-2010) alapított, igazi csoda, hogy a „Stormbringer” végül ilyen jól sikerült, és néhány csodálatosan újszerű ötletet tartalmaz, amelyeken a banda minden tagjának erényei megcsillantak.
A nyitó és címadó kemény rockdal a „Burn” stílusbeli folytatásának is nevezhető, hiszen elég hasonló a szerkezetük és a főriffjük, azzal a különbséggel, hogy a „Stormbringer” a legendás billentyűs virtuóz, Jon Lord (1941-2012) színes szintetizátoros felvezetései miatt kicsit kifinomultabb, és egészen más természetű fő refrént kapott. Coverdale hatalmas hangja, amely a mitológiai viharhozó apokaliptikusan fűszeres érkezéséről mesél, egy dübörgő gitárfrázison és Ian Paice masszív dobfutamain szárnyal. Hughes kissé szemérmes vokálbetétei némi soulos bájt visznek a dalba, míg Blackmore melankolikus gitárimprovizációi a tüzes dobkataklizma támogatásával a temperamentumos hangulatot a forráspontig hevítik.
A szórakoztató blues-funk rock hibrid, a „Love Don’t Mean a Thing” remek alkalom, hogy Coverdale erotikától fűtött énekstílusa szárnyra kapjon, hiszen a legendás énekesnek mindig rendkívül feküdt minden dal, amelyben szerepelt a „love” szó. Szívszaggató énekteljesítményét, amelyben a szokásos módon egy végzetes nő áll, akinek ezúttal nem elég szépnek, hanem gazdagnak is kell lennie, Hughes fűszeres soulos manírjai teszik teljessé, és remek kontrasztot teremtenek a két énekstílus között. Ritchie blues-os gitárfrázisai az álmos ritmikai árnyalatok mellett meglehetősen egyszerű szerkezetet adnak, de rendkívül intenzív atmoszférát is, amely egy pillanat alatt az amerikai Közép-Nyugat sivatagos síkságait idézi.
A „Holy Man”-en, egy újabb érdekes funkkísérleten, amelyet amerikai prédikátorokkal való találkozás ihletett, a főszólam jogarát a remek hangulatú Hughes veszi át, és felejthetetlenül érzelmes produkciót nyújt. A gitárszólamok és a kibontakozó billentyűk közti melankolikus harmóniák valóságos nirvánát jelentenek, kifejezetten nosztalgikus hangulatot teremtenek, amely a hatalmas refrénben csúcsosodik ki. Az örökzöld „Hold On”, amelyen hatalmas vokálharmóniák és a két fő énekes harmonikus váltakozása uralkodik, a „Stormbringer” egyik legfestőibb standardje. Ezt a pajkos erotikával fűszerezett funk-blues hibridet összetett ritmikai árnyalatok és kifejező refrén jellemzik, amelyben romantikus többszólamúság keveredik. Coverdale és Hughes ismét versenyez, melyikük önt több, egymással szüntelenül viaskodó érzelmet a kiszemelt végzetes nő ablaka alatti, szexuális indíttatású turbékolásba, míg Blackmore ínycsiklandó gitárszólójával rövid időre átveszi a főszerepet, és Lord finom zongorafutamaival még tovább szélesíti a huncutul fűszeres általános hangulatot.
A következő klasszikus, a „Lady Double Dealer” változatosság kedvéért ütős kemény rock, dübörgő gitárfrázisra, harcias dobokra és Coverdale dühös énekére épül, amely az egyszerű, de hatalmas refrénben csúcsosodik ki. Hughes a festői vokálharmóniák segítségével nem állja meg, hogy Coverdale ezen dühös, egy alattomos nőről szóló vallomásának közvetlen és ütős hangulatába némi funkos kifinomultságot ne csempésszen. A „You Can’t Do It Right” teljes funkos diadal enyhe blues-os utóízzel, ahol a tempót erőteljes basszusvonalak és remekül időzített dobkrosszok diktálják, míg az egészet újszerű gitárriff és finom billentyűréteg köti össze. Miközben Coverdale éneke ismét a klasszikus bluesos vigasztalanság fő forrása, Hughes énekstílusa a szokásos funkos hedonizmusát hozza a szerzeménybe. Lord szintetizátor-improvizációi kissé megpaprikázzák az elég egyszerű ritmusvázat, amely fölött remek vokálharmóniák uralkodnak.
A gyors tempójú „High Ball Shooter”, amelyben ismét különféle stílusirányok keverednek, újabb hiteles Purple-klasszikus, és ma is a Mark III egyik legszórakoztatóbb darabja, amelyen Blackmore egész pályafutásának egyik legújszerűbb, egyben legviccesebb gitárriffjét szolgálja fel. A ritmikai árnyalatok ezúttal a nagyobb dobmozgékonyságnak és a dallamos basszusbetéteknek köszönhetően kicsit összetettebbek, míg a hatalmas refrén a két énekes főszereplő színes, végig energikus párharcának végeredménye. Lord briliáns Hammond-orgonaszólója mannaként hat, és olyasmi, ami az album első felében szinte krónikusan hiányzott.
A nosztalgikus mestermű, a „The Gypsy”, amely szerkezetében és hangulatában már nagyon közel áll Ritchie korai Rainbow-s teljesítményeihez, nemcsak a Mark III egyik legjobb klasszikusa, hanem az egész Deep Purple-pályafutásé. Blackmore romantikus gitárriffje a két fő énekes harmonikus vokális kíséretével, finoman időzített dobfutamok mellett felejthetetlen romantikus hangulatról gondoskodik. Arról, hogy az egész már alaposan Ritchie jövendő zenekarára hajaz, a titokzatos cigányasszonyról szóló misztikus szöveg és a síró gitárszóló is gondoskodik, amellyel a fekete ruhás férfi a fenébe küldi mindazokat, akik ellenálltak diktatórikus követeléseinek.
Legvégül a megrázó blues rock-ballada, a „Soldier of Fortune” következik, szerkezetében a legegyszerűbb, hangulatában viszont a legjobb dal az egész albumon, amely ma sem szűnik meg lenyűgözni romantikus-nosztalgikus intenzitásával. E leírhatatlan melankóliával átitatott klasszikus, amely máig a legőszintébben elénekelt Deep Purple-ballada fő várományosa, „sztárja” Coverdale szívszaggató éneklésével. Ez ritkán hallott érzelmi őszinteséggel büszkélkedik, amelyben egyszerre keveredik a fájdalom és a leírhatatlan nosztalgia az énekes felismerésével, hogy a megállíthatatlan öregedés ellenére mindig a saját szívét fogja követni. Blackmore gyengéd bevezető akkordjai idővel átolvadnak egy síró gitárszólóba, amely pásztori kelta víziókat tükröz, és amelyeket Rainbow-tagként teljesen meg tud majd valósítani. Ezt a halhatatlan balladát keletkezésekor csak ő és Ritchie becsülte, mielőtt a másik három tagnak is megtetszett volna; Coverdale ma is előadja Whitesnake-es koncertjein, és általában ezzel zárja a műsort.
A „Stormbringer” felhős égboltról érkezett, jött, látott és győzött, így a Deep Purple Mark III felállásának utolsó mesterművét hozta el, amely rendkívül szaftos stílusbeli fűszerezéssel büszkélkedik. Magjában ugyan a funk dominál, de a világhírnevet hozó hagyományos hard rock elemek még mind megvannak. A közönség többnyire pozitív hozzáállása ehhez az elhanyagolt, de kiváló albumhoz azonban nem tudta meggyőzni Blackmore-t – aki a néhány kompozíciós kivételtől eltekintve elégedetlen volt a végső hangzással –, hogy ne csomagoljon össze, és ne kezdje el saját hard rock-sagáját Rainbow néven. A megmaradt négy tag – a minden idők egyik legjobb gitárosa, fontos zeneszerző és alapító tag sok szempontból megrázó elvesztése után – nem sokáig tétovázott, és amilyen gyorsan csak lehetett, meghallgatásokon kezdett új gitárost keresni. Blackmore helyét végül a sokoldalú amerikai gitárdrágakő, Tommy Bolin (1951-1976) kapta, és a Deep Purple számára újabb, rövid ideig tartó és igen viharos korszak kezdődött, amelynek sajnos nem lett happy endje.
Felállás
David Coverdale – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Jon Lord – orgona, billentyűs hangszerek
Ian Paice – dobok
Produkció
Deep Purple és Martin Birch
Számlista
1. Stormbringer (4:03)
2. Love Don’t Mean A Thing (4:23)
3. Holy Man (4:28)
4. Hold On (5:05)
5. Lady Double Dealer (3:19)
6. You Can’t Do It Right (2:24)
7. High Ball Shooter (4:26)
8. The Gypsy (4:13)
9. Soldier Of Fortune (3:14)
