Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1975. 10. 10.
Produkció: Martin Birch & Deep Purple
Az album hossza: 37.16 perc
Műfaj: Hard Rock / Heavy Rock
Értékelés: 9.0/10
A „Come Taste the Band” az angol heavy rock titánok, a Deep Purple tizedik stúdióalbuma volt, egyben az úgynevezett Mark IV felállás első és egyetlen lemeze, amelyen a gitáros posztját az amerikai Tommy Bolin (1951-1976) töltötte be. A sokoldalú Bolin, akit korábban leginkább az ismert volt, hogy a legendás Mahavishnu Orchestra dobosával, Billy Cobhammel dolgozott együtt annak „Spectrum” (1973) című szólólemezén, ami a jazz rock fusion egyik mesterműve, megbecsült alkalmi zenész volt, korábban pedig a Zephyr és a The James Gang tagja. A jazz, de leginkább a funk iránti szeretete révén hamar megtalálta a közös hangot a Deep Purple énekes-basszusgitárosával, Glenn Hughes-szal, aki a gitárvirtuóz Ritchie Blackmore távozása után jóval szabadabb kezet kapott ahhoz, hogy funkos elemeket oltson a hagyományos, hard rockos Purple-hangzásba.
A fiatalon elhunyt, csiszolatlan gyémánt Bolin állítólag az első próbálkozásra megkapta a Purple gitárosi posztját, pedig a meghallgatásra tollakkal a színes hajában, az oldalán pedig egy félmeztelen hawaii lánnyal állított be. Ragyogó, összetett és teljesen egyedi gitártechnikájával pillanatok alatt levette lábáról a négy jelenlévő Purple-tagot, akiknek ekkor már torkukig volt Blackmore diktatórikus, sokszor kifejezetten bizarr szeszélyeivel. A négyes sajnos még álmában sem gondolta, hogy Bolin heroinfüggő is, pedig ha időben tudomást szereznek róla, megelőzhettek volna egy nagy tragédiát. A drogfüggőség a hasonló zenei ízlés mellett azt is elősegítette, hogy Hughes-szal gyorsan testvéri viszony és nagy kölcsönös megértés alakult ki közöttük.
A legendás énekes-basszusgitáros ugyanis a magánéletét tekintve kifejezetten sötét korszakot élt, szinte folyamatosan kokainozott. Ez a nem túl egészséges közös pont Bolin és Hughes között döntően meghatározta a „Come Taste the Band” hangulatát és szövegeinek többségét. Bolin heroinos tragédiája alig egy évvel később véget ért, de amikor 1975-ben a többiekkel stúdióba vonult, hogy felvegye a „Come Taste the Band”-et, kiváló gitárformában volt. Ez az album a két szólólemezével, a „Teaser”-rel (1975) és a „Private Eyes”-zal (1976) együtt a korán elhunyt gitárvirtuóz életművének központi hagyatéka, aki más körülmények között még rengeteg izgalmas zenét hozhatott volna össze.
Ez a lemez egy olyan zenekaré, amelyet a rajongók többsége Blackmore távozása után már csendben el is temetett, mert nem tudták, hogy David Coverdale énekesnek sikerült meggyőznie a két eredeti tagot, a billentyűs varázslót, Jon Lordot és a dobos Ian Paice-t, hogy folytassák, új és kiszámíthatatlan kihívások felé. A Los Angelesben és Münchenben zajló felvételeket számos nehézség kísérte, a „Come Taste the Band” mégis kiemelkedően jó stúdiómunka lett, amely évtizedes mellőzöttség után, főleg Bolin gitáros hagyatékának köszönhetően, csak mostanában kezd nagyobb elismerést kapni a rajongók és a kritikusok körében. Minden dalból friss lendület és hajtóerő érződik, így ma már szinte nehéz elhinni, hogy ez volt a Deep Purple utolsó lemeze az 1970-es években, és egyben utolsó stúdióalbumuk egészen a „Perfect Strangers” (1984) diadalmas visszatéréséig.
A főleg funkos színezetű elődhöz, a „Stormbringer”-hez képest a „Come Taste the Band” megint kicsit keményebb anyag, több hard rockos elemmel, bár funk- és soulpillanatból így sincs hiány, ezeket elsősorban Hughes és Bolin hozta. Lord és Paice a hagyományos, ütős Purple-hangzás védelmezője és megőrzője volt, Coverdale pedig valahol középen helyezkedett el, és férfias, blues-os báj járta át hangjával tartotta fenn a megfelelő egyensúlyt a két véglet között. Ezúttal David és Glenn egyetértésben osztotta el egymás közt az énekes szerepeket az egyes dalokban, így énekes duett csak az album legvégén születik. A „Comin’ Home”, a nyitó heavy rock boogie-ritmusú zongoravariációkkal, Coverdale hatalmas éneke szárnyán száll, amit Bolin vonyító vokális harmóniái nemesítenek. Ez a párosítás Bolin markáns és hosszú gitárszólójával, amelyet erőteljes dobtörések támasztanak alá, a legjobb Purple-hagyományokat idéző, temperamentumos albumnyitányt eredményez.
A „Lady Luck” (eredeti szerzője Jeff Cook) újabb hard rockos romboló funkos beütésekkel, amelyben Coverdale átélt hangon háborog a női csábítás megbízhatatlansága miatt, miközben Bolin összetett gitárvariációi és Lord szellemes orgonabetétei kísérik. A „Gettin’ Tighter” funk rock sztenderdben, ahol az énekes stafétát a „funky man” Hughes veszi át, hedonista hangulat uralkodik a pattogós motívum jóvoltából, amely huncut gitárriffre és ugrándozó dobokra épül. A középső részben Bolin szellemes és összetett funkos gitárimprovizációja dominál, Hughes pedig energikusan tartja életben a megkapóan dallamos refrént.
A „Dealer”, amelynek szövege egyértelműen Hughes és Bolin drogdílerekkel kapcsolatos kalandjaira utal, újabb funk rock sztenderd, amelybe Coverdale blues-os hangszínű éneke végig komoly hangot visz, mintha az ilyen életmód zsákutcáira akarna figyelmeztetni. Egy rövid, álmodozó részről Bolin váratlan vokális betétje gondoskodik, ami személyes hangot is hoz a drámai atmoszférába, a pazar gitárszóló pedig megint igazi csemege a fülnek. Az „I Need Love”-ban, ahol a hagyományos hard rockos árnyalatok és a funkos ritmusbetétek egyensúlyban vannak, Bolin temperamentumos gitárriffje áll a legközelebb Blackmore újszerű gitárfrázisokat alkotó stílusához. Coverdale éneke remekül illeszkedik a „love” szót tartalmazó címhez, és klasszikus bluesos modorban vadul szórja szanaszét megzabolázatlan hormonjait. Bolin szólóimprovizációját funkos ritmusok és soulos vokalizációk támasztják alá.
A kemény rock „Drifter” újabb „Come Taste the Band”-örökzöld, amely nem enged a hiperaktív hangulatból, fölötte pedig Coverdale fékezhetetlen, romantikus színezetű, a csavargóról szóló vallomása őrködik tekintélyt parancsolóan. A refrénben Hughes csatlakozik hozzá többszólamú énekkel, Bolin pedig egy rövidebb gitárszóló után, kíméletlen dobtörések támogatásával gyorsabb ritmikai árnyalatokba vezeti az egészet. A középső, nyugodtabb részben Lord orgonaszólója és egy újabb újító Bolin-improvizáció uralkodik, míg a gördülő dobok ritmusán hirtelen véget nem ér a dal.
Az ütős örökzöld, a „Love Child” újabb remek alkotás, amelyben Bolin hűen követi Blackmore szellemét, perzselő és ikonoklaszta gitárfrázisokat alkotva, miközben Coverdale a kíméletlen dobmeanderek kíséretében újra valóságos énekes orgazmusokat él át, ahogy a friss szerelmi kalandokról mesél. Egy csipetnyi progresszív rockos kísérletezésről a rövid, de összetett hangszeres rész gondoskodik, Lord szellemes szintetizátorszólójával. A megrázó szvit, a „This Time Around/Owed To ‘G’” technikailag a legcizelláltabb és legösszetettebb „Come Taste the Band”-klasszikus, ahol az énekes stafétát megint a remek formában lévő Hughes veszi át. A nyitó, jazzes színezetű rész melankolikus, zongorára épülő ballada, ahol Hughes vigasztalhatatlan hangja lassan építi a kivételes hangulati drámát, és így ismét megmutatja elképesztő énekes sokoldalúságát és határtalan érzelmi kiterjedését. A második, hangszeresebb részben a dráma a temperamentumos gitárfrázisok és a hatalmas orgonavariációk hirtelen betörésével csak fokozódik, míg Bolin egy újabb érzéki gitárszólójával el nem éri a csúcspontját.
A teljes album, és vele a rövid életű Mark IV felállás csúcspontja azonban a záró mestermű, a „You Keep On Moving”, ahol az intenzív atmoszférában a kivételes nosztalgia végig leírhatatlan melankóliával vegyül. Hughes és Coverdale itt hosszú idő után újra kiegészíti egymást szenvedélyes, egymásra épülő vokális harmóniákkal. A hangulat lassú kibontakozása a nyugodt bevezető rész ringató ritmusára épül, ahol a drámát Hughes kifejezetten melankolikus éneke építi, hatalmas gitárfrázis és a Hammond-orgona suhogó hullámzása támogatásával. Idővel következik az átmenet egy keményebb szekcióba, epikus gitárpasszázsokkal és tüzes dobátmenetekkel, ahol Hughes vokális változatosságával továbbra is lenyűgöz. Lord földöntúli orgonaszólója a legjobb az egész albumon, és utat nyit a dühös Coverdale-éneknek, amelynek szerepe ezúttal Hughesé mellett kisebb, de a hatalmas hangulat megteremtésében semmivel sem kevésbé hatásos. A gitár- és orgonapasszázsok melodramatikus színezetű, szinkronban zajló összefonódása pedig valóságos epikus lezárást ad.
Az eredeti album 35. évfordulójára megjelent CD-kiadás a „Come Taste the Band”-ből néhány érdekes bónuszfalatot tartalmaz, közülük kiemelkedik a „You Keep On Moving” kislemezváltozata és a szolid heavy rock „Same in LA”, a „Bolin/Paice Jam” pedig érdekes hangszeres jam a tragikus sorsú gitáros és a minden hájjal megkent dobos között.
A gyakran figyelmen kívül hagyott klasszikus, a „Come Taste the Band” méltó búcsú a Deep Purple 1970-es éveitől, és Bolin egyedi gitáros tehetségének felbecsülhetetlen értékű végrendelete, mellette Blackmore hiányát egyáltalán nem érzed. Sok rajongó sajnos csak most, amikor Bolin már rég nincs közöttünk, jön rá, milyen bűnösen mellőzött fejezetről van szó a Deep Purple történetében. A Mark IV felállást a turnén sem hagyták békén a gondok, főleg Hughes és különösen Bolin miatt, aki a heroinfüggősége miatt, a még időnként ragyogó játék mellett is, egyre nehezebben tartotta a lépést a többiekkel a színpadon, és nagy zavarba hozta őket.
Miután Bolinnal a soraikban adott utolsó koncertjük 1976-ban Londonban katasztrofális véget ért, Coverdale könnyes szemmel akarta közölni a többi taggal és a menedzsmenttel, hogy visszavonhatatlanul kilép a bandából. Álmában sem gondolta, hogy Lord és Paice, akik már nem tudták nézni, ahogy a legendás zenekar két függő szárnyán saját paródiájává züllik, csendben már hetekkel korábban úgy döntöttek, hogy a Deep Purple-nek lejárt a szavatossága. Coverdale a nagy csalódás után teljes vitorlával vágott neki a szólókarriernek, amelyből hamarosan saját zenekar lett Whitesnake néven, ahová idővel Lord és Paice is csatlakozott. Hughes, aki még hosszú ideig küzdött a kokainfüggőséggel, sikeres szólókarrierbe kezdett, amely a mai napig tart, Bolinnak viszont nem volt ilyen szerencséje, mert 1976 végén, a második szólóalbuma, a „Private Eyes” megjelenésére készülve egy túl nagy adag heroin végzett vele. A Deep Purple nyolc év után ismét összeállt a legnépszerűbb, Mark II felállásban, és 1984-ben kiadta a kiváló „Perfect Strangers” albumot, de az már egy másik történet.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Comin’ Home (3:54)
2. Lady Luck (2:48)
3. Gettin’ Tighter (3:36)
4. Dealer (3:53)
5. I Need Love (4:24)
6. Drifter (4:05)
7. Love Child (3:07)
8. This Time Around/Owed to ‘G’ (6:13)
9. You Keep on Moving (5:22)
Felállás:
David Coverdale – ének
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Tommy Bolin – gitár, basszusgitár a „Comin’ Home”-on, vokál a „Comin’ Home”-on és megosztott ének a „Dealer”-en
Jon Lord – billentyűs hangszerek, zongora, szintetizátor
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
