Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Arista Records
Megjelenés: 1985
Játékidő: 41.58
Értékelés: 4/5
A „Stereotomy” a brit art rock-jelenség, a The Alan Parsons Project utolsó előtti stúdióalbuma volt, amely az 1980-as évek elején világszerte ismert pop-rock attrakcióvá nőtte ki magát. Mondhatni, ez a lemez jelentette e legendás formáció végének kezdetét: bár ugyanabban az évben jelent meg, mint a rádiókban akkoriban egész népszerű elődje, a „Vulture Cuture” (1985), mégis a nagy kereskedelmi sikerek alkonyát és a kollektíva elkerülhetetlen felbomlását jelezte. Ebben bizonyára közrejátszott, hogy a TAPP két első embere és alapítója, a producer és időnként billentyűs Alan Parsons, valamint az énekes-billentyűs Eric Woolfson legkereskedelmibb lemezük után úgy döntött, részben visszatér a progresszív rock gyökerekhez, persze az 1980-as évek technológiai vívmányaira támaszkodva.
Az album két dala még a hét percet is meghaladta, ami kétségkívül szokatlan lépés volt egy olyan zenekartól, amely a nyolcvanas években a nagy rádiós slágerek gyártójaként vált ismertté. A produkció ezúttal kicsit keményebb lett, a szintetizátorhangzás a szokásosnál kevésbé csiszolt, a klasszikus rockos vonal pedig, amely kifejező gitárfrázisokra épül, valamivel szembetűnőbb. Az Andrew Powell vezette filharmonikus zenekar ezúttal alig hallható, de ahol lehetőséget kap, valóban megmutatja, mit tud. Woolfson szerelmes balladái eltűntek, az énekhangja is csak ízelítő erejéig bukkan fel, ami a szélesebb közönségnek és a slágerekre éhes rádióállomások többségének bizonyára nem nyerte el a tetszését. Kissé ironikus, hogy a „Stereotomy” zeneileg jobb album volt az elődjénél, kereskedelmileg viszont érezhetően kevésbé sikeres.
Az album címe és koncepciója Edgar Allan Poe klasszikus művéből, A Morgue utcai kettős gyilkosságból ered, ahol a sztereotómia szó a különböző mintákból összeálló képeket jelölte. Ez metafora arra, hogyan formálják a különféle hírességek (zenészek, színészek és így tovább) a „maszkok” segítségével a közszereplői arcukat, mindig az aktuális trendeknek megfelelően.
A címadó dal igazán telitalálat art rock ugródeszka, amelyen a zenekar egyforma mértékben játszadozik elektronikus ütősökkel, ambientes szintetizátor-háttérrel és súlyos gitárfrázisokkal, fölöttük pedig a hosszú ideje velük dolgozó John Miles energikus éneke őrködik. Woolfson kísérő éneke remek kontrasztot teremt. A „Bejaoulis” Chris Rainbow-val (ex-Camel, Runrig) a főszerepben a lemez legkevésbé sikerült szerzeménye. Valójában kifejezetten unalmas, mert egy hajszálnyival túl van ízesítve az olyan nyolcvanas évekbeli anakronizmusokkal, mint az ismétlődő, szintetikus ritmusvonal, de a kísérő énekszólamok sem lettek ezúttal túl lenyűgözőek.
Annál jobban sikerült a TAPP-nak az „Urbania” című instrumentális, amely biztosan a történetük legjobb instrumentális dalai közé tartozik. Az Ian Bairnson-féle finom gitárpasszázsok és az ambientes szintetizátorszínek aránya szépen kiegyensúlyozott, és elég változatos ritmikára épül ahhoz, hogy a szerzemény még ma is érdekesen szóljon. Egy kis jazzes báj is jut bele, a szaxofonnak köszönhetően. Nem meglepő, hogy a „Limelight” a TAPP egyik legszebb balladája, amiben a legnagyobb érdem a vendégénekes, a legendás Gary Brooker (Procol Harum) érdeme. Ő több mint kiváló pótlása volt a most távol lévő Colin Blunstone-nak (ex-Zombies, Argent).
Az AOR himnusz, az „In The Real World” az album egyik kevés dala, amelynek jó kereskedelmi potenciálja van. Amikor a TAPP rockosabb vizekre evez, John Miles hangja rendkívül hatásosan illeszkedik Bairnson gitármesterkedéseihez. A „Where’s The Walrus” több mint hét perc hosszú instrumentális, amelyben a billentyűsök az energikus gitárpasszázsok és a szaxofon segítségével ambientes fenséget teremthetnek, ami olykor már szinte egy film vagy dokumentumfilm aláfestéseként szól. A dal ritmikus lüktetése kissé a „Welcome To Pleasure Dome”-ra emlékeztet, az akkoriban hipernépszerű Frankie Goes To Hollywoodtól. Ez a festői szerzemény 1987-ben a zenekarnak még Grammy-jelölést is hozott a legjobb rockinstrumentális produkció zenekarral kategóriában.
A „Light Of The World” power ballada kétségkívül az album legjobb, központi dala, amelyért ezúttal a fenomenális Graham Dye (Scarlet Party) a legfőbb felelős, akinek hangszíne nagyon emlékeztet a legendás John Lennonéra. A finom, zongorára épülő dallam remekül fonódik össze a drámai refrénnel, a hatalmas szimfonikus hangszerelések és a többszólamú éneklés pedig még tovább emelik ennek az időtlen klasszikusnak az átfogó fenségét. Az album végén még két, egyenként egyperces instrumentális található, a „Chinese Whispers” és a „Stereotomy Two”, amelyben újra felbukkan a címadó dal központi motívuma. Ez tovább erősíti az album koncepcionális jellegét, amely egyébként leginkább a szokatlan borítón hangsúlyos.
A „Stereotomy” albummal a The Alan Parsons Project hirtelen felhagyott a rádiós slágerek hajszolásával, és részben visszatért a gyökereihez. Az eredmény egyik legelfeledettebb lemezük lett, amelynek igazi értéke csak sok évvel később mutatkozott meg. A „Stereotomy” nem tartalmaz nagy slágereket, de az art rock óriások történetének egyik legtemperamentumosabb és legváltozatosabb lemeze, hiszen ők eredetileg nem rádiós slágerek gyűjtögetőiként indultak el az útjukon. Parsons és Woolfson a „Stereotomy” megjelenése után kénytelen volt beletörődni, hogy a nevük lassan eltűnik a legkelendőbb és legtöbbet játszott lemezek listáiról, de valahogy mégis találtak elég erőt és összetartást ahhoz, hogy a nyolcvanas évek végéig még két nagyon szilárd közös stúdióprojektet létrehozzanak.
Felállás
Eric Woolfson – zongora, billentyűk és kísérő ének
Alan Parsons – billentyűk
David Paton – basszusgitár
Stuart Elliott – dob és ütősök
Ian Bairnson – gitár
Richard „Trix” Cottle – szintetizátor és szaxofon
Gary Brooker – ének
John Miles – ének
Chris Rainbow – ének
Steve Dye – ének
Andrew Powell és a londoni filharmonikus zenekar
Produkció
Alan Parsons és Eric Woolfson
Számlista
1. Stereotomy (7:15)
2. Beaujolais (4:27)
3. Urbania (4:34)
4. Limelight (4:39)
5. In The Real World (4:17)
6. Where’s The Walrus? (7:34)
7. Light Of The World (6:22)
8. Chinese Whispers (1:02)
9. Stereotomy Two (1:18)
