Előadó: Wolf People
Kiadó: Jagjaguwar Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 42:55
Értékelés: 4.6/5
London lila dombjain, ahol kék a fű, narancsszínűek a fák, és szivárványszínű madarak röpködnek, a Wolf People a fekete bárányoknak játszik. Hol szomorúan, hol boldogan: egyszer lassú siratódalokat, máskor vidám ugrándozókat. Mindezt megszámlálhatatlan szín kíséri, amely a környező dolgok folyton változó formáin árad át: a felhőkön, amelyek a londoni külvárosokat alkotják, és a londoni külvárosokon, amelyek valójában felhők. A brit alternatív színtér nemrég gazdagodott egy zenekarral, amely intelligens frissességével a pszichedelikus rock krónikájában új évtizedet iktat a hatvanas és a hetvenes évek mellé.
A brit eklektikusok a modern, újító rockszemlélet ellenére természetesen nem tagadják le a múlt század hatvanas és hetvenes éveinek számtalan hatását. A mókamester Captain Beefheart, a pszichedelikus Can, a népi jazzes Pentangle és így tovább, vagyis egy csomó igazi zenei újító, mindegyik a maga módján egyedi – mind hozzájárult a maga módján a Wolf People teljes hangzásához. A legnagyobb párhuzamot valószínűleg a legendás Jethro Tullal lehet vonni, elsősorban a torzított gitárszólamok mellett megszólaló fuvola és a sajátosan különleges ének miatt, bár a Wolf People elutasítja a „Tullokkal” való összehasonlítást – az interjúkban az összevetéseken még meg is lepődtek, hiszen egyikük sem holmi megszállott Tull-rajongó. A fúvósok használatát leginkább a Breakout, a Traffic, a Family és a Mighty Baby zenéjében csodálják.
Ha tehát ismered a felsorolt zenekarokat, már el tudod képzelni a Wolf People debütalbumának, a „Steeple”-nek a távoli, tompa hangjait. Anderson népies éneke és fuvolázása, a Traffic és a Family szürreális hanghártyái… de abban a pillanatban, hogy felcsendül Sharp selymes, libabőrt fakasztó hangja, amnéziát kapunk, és csak a Wolf People marad. Ki is az az Ian Anderson? Sharp lágy, megnyugtató hangja, amely egyébként rendkívüli szélességekre, magasságokra és még néhány további dimenzióra képes, gyorsan megteremti a zenekar stílusát, ugyanakkor számtalan más összetevő itatja át a „farkasemberek” felismerhetőségét, akik nem csak az énekre helyezik a hangsúlyt, és ettől a zenekar megismételhetetlen egyéniség.
Így aztán már az első lépések a „Steeple”-ben is egyedülállóan mámorítóak. Minden szám más, mégis az elsőtől az utolsóig mind Wolf People. A nyitó „Silbury Sands” a háton végigfutó, talán rég elfeledett borsózással mutatkozik be, ami Sharp csodás hangjára újra meg újra visszatér, az álmodozásból ébredve pedig, ahogy mondtam, hamar észrevesszük a britek népies, torzított pszichedelikájának további összetevőit. Az időnkénti súlyos gitárriffek, amelyek maszatos, lüktető effektek garmadájára akaszkodnak, valamint az őrült fuvolamenetek és -szólók olyan hangképet formálnak, amely belevésődik a hallgató gondolatmenetébe, és együtt egyetlen tudatot alkotnak. Az album (éppen a megfelelő pillanatokban) ugyan vissza-visszaadja a hallgatót saját tudatának, de aztán a csúcspontokkal – amelyek közé a nyitószám mellett a Tiny Circles, a Morning Born (ez a személyes kedvencem) és az epikus lezárás ikerpárja, a Banks of Sweet Dundee tartozik – visszaröpít Sharp földrajzi álmaiba, nem létező fantáziatájakra, pasztellszínű helyekre, soha nem látott természettel, és ennek a tudatrablásnak soha nem állunk ellen. Ha megpróbálnánk, akkor sem sikerülne.
A Wolf People így szakadatlanul átugrál az újítás és a retrospektív szemlélet, a modernitás és az elavultság, a már hallott, otthonos érzést keltő és a meglepő, ismeretlen közötti határon. Ez a határ mindig elmosódott, látszólagos, mindig újra és máshol rajzolódik meg. Mindez szimbiózisban és szimmetriában áll azzal a hang- és szövegfestészettel, amely a tudatunkban újabb és újabb tájakat rajzol, ahol mindig biztonságban vagyunk, otthon.
London lila dombjain, ahol kék a fű, narancsszínűek a fák, és szivárványszínű madarak népesítik be a tájat, a Wolf People a fekete bárányoknak játszik. Hol szomorú hangokkal, hol vidám dúrokkal, lassú siratókat és funkys táncokat keverve, megszámlálhatatlan szín kíséretében, amelyek lassan egymásba olvadnak a környezet folyton változó formáin át, a felhőkön keresztül, amelyek a londoni külvárosokat alkotják, és a londoni külvárosokon keresztül, amelyek valójában felhők az égen. A brit alternatív színtér egy olyan zenekarral gazdagodott, amely intelligens frissességével egy újabb évszázadot illeszt a hatvanas és hetvenes évek pszichedelikus rockja mellé.
A brit eklektikusok a modern hangzásuk ellenére természetesen nem tudják letagadni a múlt század hatvanas és hetvenes éveinek hatását. A mókamester Captain Beefheart, a pszichedelikus Can, a népi jazzes Pentangle és így tovább – mindannyian kivették a részüket a Wolf People hangzásának alakításából. A legnagyobb párhuzam azonban talán a legendás Jethro Tullal vonható, főleg a torzított gitárszólamok mellett erőteljesen használt fuvola és a sajátosan különleges ének miatt, bár a Wolf People elutasítja a „Tullokkal” való összehasonlítást – amikor az interjúkban szóba került a hasonlóság, Jack Sharp meglepődött, hiszen a tagok közül egyikük sem Tull-megszállott. A fuvolahasználatot leginkább a Breakoutnál, a Trafficnál, a Familynél és a Mighty Babynél csodálják.
Ha tehát ismered a felsorolt zenekarokat, már el tudod képzelni a Wolf People debütalbumának, a „Steeple”-nek a hangzását, még ha ezek a hangok távoliak és tompák is. Elképzeljük Anderson népies énekét és fuvolamenetét, a Traffic és a Family szürreális hangzásvilágát… de amint felcsendül Sharp selymes, borsózást okozó hangja, amnéziát kapunk, és csak a Wolf People marad. Anderson? Ki az? Sharp lágy, megnyugtató hangja, amely rendkívüli szélességekre, magasságokra és még néhány további dimenzióra képes, gyorsan megteremti a zenekar stílusát, ugyanakkor számtalan egyéb összetevő is hozzátesz a Wolf People arculatához, hiszen nem csak az énekre építenek, és ettől a zenekar felismerhető, utánozhatatlan egyéniség.
Már az első belépő a „Steeple” világába is egyedi kábulat. Bár minden szám más, mindegyik – ordítva, vagy inkább üvöltve – Wolf People. A nyitó „Silbury Sands” újra összehoz minket a régen elveszett, hátunkon végigfutó bizsergéssel, és miután Sharp hipnotikus hangjától visszatérünk a valóságba, a hallgató gyorsan észreveszi a Wolf People hangzását alkotó többi összetevőt. A rendszeresen előbukkanó súlyos gitárriffek, amelyek rengeteg homályos, iszapos effektre támaszkodnak, valamint az őrült fuvolamenetek és -szólók olyan hangképet alkotnak, amely belevésődik a hallgató gondolatmenetébe, és egyetlen tudattá olvad vele. A zenéjük időnként elenged minket a saját gondolatainkba, de igazán soha nem szabadít el, főleg mert annyi a csúcspont – a Tiny Circles, a Morning Born (a személyes kedvencem) és az epikus páros, a Banks of Sweet Dundee mind az album legjobbjai közé tartozik. Sharp földrajzi álmai, nem létező fantáziatájak, pasztellszínű helyek soha nem látott természettel… sosem akarunk elszakadni tőlük.
A Wolf People szüntelenül átlépdel az újítás és a visszatekintés, a modernség és az idejétmúltság, a már hallott, otthonos érzés és a váratlan, ismeretlen közötti határon. Ez a határ sosem éles, mindig a semmiből jön létre, mindig új helyen. Tökéletes szimbiózisban és szimmetriában működik azzal a hang- és szövegképpel, amely a tudatunkban újra és újra új tájakat teremt, ahol mindig biztonságban vagyunk, mindig otthon.
Felállás
Jack Sharp – gitár, ének
Joe Hollick – gitár
Tom Watt – dobok
Daniel Davis – basszusgitár
Számlista
01. Silbury Sands
02. Tiny Circle
03. Painted Cross
04. Morning Born
05. Cromlech
06. One By One From Dorney Reach
07. Castle Keep
08. Banks of Sweet Dundee Pt. 1
09. Banks of Sweet Dundee Pt. 2
