Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1984
Értékelés: 3/5
A „Stationary Traveller” volt a Camel utolsó albuma, mielőtt a zenekar a volt menedzserével folytatott pereskedés miatt közel hét évre váratlan „pihenőre” vonult. Aki abban bízott, hogy a Camel a „The Single Factor” (1982) után abbahagyja, hogy a hangzását az akkor még friss digitális technológiákhoz igazítsa, tévedett. Az album ezért tipikusan a korának terméke, és bár érezhetően ambiciózusabb, mint az elődje, hiszen a hidegháború által kettéosztott Berlin életét dolgozza fel koncepcióként, a zenekarnak ezúttal sehogy sem sikerül újabb koncepcióalbum-remekművet letennie az asztalra. A koncepció és a szövegek szerzője, Susan Hoover, egyébként Andy élettársa, már a kiváló „Nude” (1981) lemezen bizonyított, most azonban a koncepció – főleg ma, amikor már nem aktuális – valahogy nem tud igazán életre kelni az egyes dalokban, pedig az album egész lüktetése meglehetősen szentimentális. A Camel a „The Single Factor”-hoz hasonlóan messze került a klasszikus, szimfonikus és jazzes színezetű hangzásától, és ebből a szempontból közelebb áll az art rockhoz és a pop rockhoz. Ennek ellenére az album érezhető előrelépés a régi dicsőség visszaszerzése felé vezető úton; a produkció valamivel élesebb és kevésbé szintetikus, mint az elődön, a hangszeres témák többsége pedig szintén jobban felépített. Végre lemondtak a rádiós slágerek hajszolásáról is, ami több kárt okozott nekik, mint hasznot.
Ezúttal sem sikerült stabil felállást kialakítaniuk, hiszen ez csak az albumbemutató turné végéig élt. Ekkorra a Camel már minden kétséget kizáróan kiváló gitárosának, énekesének (alkalmi fuvolásának) és alapítójának, Andy Latimernek a zenekara volt, aki – ahogy az néhány dalon látszik – egyre jobban a szívére vette azokat a (jogtalan) kritikákat, hogy az ének mindig is a zenekar gyenge pontja volt. Ezért néhány dalra ismét meghívta közreműködni Chris Rainbow-t (The Alan Parsons Project). Azon a két dalon, ahol Chris énekel, a zenekar a legkevésbé hasonlít önmagára, hiszen Latimer hangja kétségkívül nélkülözhetetlen ahhoz, hogy felismerjük a zenekart. Latimer segítségére ezúttal a kiváló holland billentyűs, Ton Scherpenzeel (ex-Kayak, Earth & Fire), a basszusgitáros David Paton (aki már az előző albumon is közreműködött) és a dobos Paul Burgess (ex-10cc, Jethro Tull (koncerttagként)) sietett, akik azonban – érezhető hozzájárulásuk ellenére – inkább alkalmi zenészi státuszt kaptak. A Camel a állandó felállás körüli minden gond ellenére szépen alkalmazkodott a 80-as évek új technológiáihoz, és megalkotott egy újabb minőségi albumot, amely egy másik, médiában felkapottabb zenekar gyümölcseként bizonyára kereskedelmileg is sokkal sikeresebb és feltűnőbb lett volna. Az egyetlen kissé zavaró elem – számomra – a ritmusgép időnkénti megjelenése, amelyet korábban sosem lehetett hallani a zenéjükben. Ez és az akkori időkre jellemző szintetikus produkció azonban mégsem öli meg a zenekar lényegét, amely mindig is szívesen kereste az egyensúlyt a dallamosság, valamint a hangszerelés mélysége és összetettsége között.
A „Pressure Points” című nyitó instrumentális szerzemény rövid, de remek nyitány az albumhoz, és Latimer gitárzsenijének újabb gyümölcse, amely már az elején felvázolja az egész lemez ellentétes elemeit. Messziről felismerhető, rétegzett és melankolikus szólója a lüktető ritmusszekcióra és a digitális billentyűkre építi a hangulatot. A „Refugee” szinte tökéletes AOR, az The Alan Parsons Project stílusában. Fülbemászó a lüktetése és intelligens a szerkezete, mégis ritkán tud igazán lelkesíteni, mert hiányzik belőle az a valódi tűz, amelyet egyébként megszoktam a Cameltől. A „Vopos” a Camel zenéjének újabb végletét jelenti, mert még mélyebben belemerül a szintetikus popos szerkezetekbe, amelyeket egy blueszos színezetű gitár üdítő hozzájárulása fűszerez. Latimer kétségtelenül az album fő sztárja, és az ő játéka menti meg a zenekar becsületét. Kifinomult szólói gyakran többet tesznek az egyes dalok jó hangulatáért, mint az album énekeinek többsége. A „Cloak And Dagger Man” Chris Rainbow-val az éneken, ritmusgéppel, digitális szintik erőteljes hangjával és hard rockos színezetű gitárral az egész albumon az AOR-hoz, illetve a pop rockhoz áll legközelebb, és az efféle zenekarok – például a Boston, a Journey vagy a Foreigner – rajongói megnyalhatják utána a szájukat, miközben sok klasszikus prog-rajongó a fejéhez kap attól, amit hall, mert a zenekart ezúttal szinte lehetetlen felismerni. Latimer rendkívül ütős, hard rockos megszólalásai is meglehetősen szokatlanok tőle. Az ilyen kísérleteket szerencsére a jövőben elkerülték. A címadó szerzemény ezzel szemben remek, álmodozó instrumentális, amilyet egyetlen más zenekar sem tud úgy megalkotni, ahogy a Camel, és ahol a lemez nagy részénél sokkal természetesebb dobhangzásnak örülhetünk. A romantikus és melodramatikus hangulatot teremtő szintik összhangjában – a hangulat akkor tetőzik, amikor beszáll a „síró” gitár is – az album egyik érzelmi csúcspontja. E csúcs után a zenekar ismét visszatér az alapképletéhez. A „West Berlin” melankolikus refrén és lassú, monoton ritmus keveréke, a 80-as évekre jellemző lüktetéssel, néhány érdekes billentyűs betéttel, de hiányzik belőle a plusz ihlet. A „Fingertips” melankolikus, szolid alkotás, amelyben az öreg róka, Mel Collins szaxofonos vendégszereplése nyűgöz le, és amely erősen emlékeztet egy 80-as évekbeli detektívfilm zenéjére, amikor a főhős este megérkezik a bárba, és elgondolkodva üldögél a pultnál. Két instrumentális következik. Az első, a „Missing”, teljes egészében Latimer keze munkája, a hangeffektekben pedig vendégként Haydn Bendall működik közre. Remek gitárszólója és jó billentyűs csúcspontja van, amely meglehetősen álmos ritmusra épül. A második instrumentális, az „After Words”, amely Scherpenzeel zongorájára épül, rendkívül melankolikus lüktetésű, de sajnos a produkcióban olyan halkra keverték, hogy az alacsony hangolású hangosítás mellett alig hallani. A „Long Goodbyes” remek power ballada és az egész album szentimentális csúcspontja, amely jól zárja le a lemezt. Bár Chris Rainbow énekel rajta, elég felismerhető Latimer-gitárt és jó szintiket tartalmaz ahhoz, hogy ne süllyedjen valami émelygősen édesbe. Hangulatában kissé az „Afterglow”-ra és a Genesis „Follow You Follow Me” című dalára emlékeztet, bár az akkori Genesis ölni tudott volna egy olyan gitárszólóért, mint ami a szám utolsó részében hallható.
A „Stationary Traveller” összességében mégiscsak nagyon szolid és kifejezetten jól hallgatható album, sok jó pillanattal, és a zenekar mércéjével mérve meglehetősen közepes „The Single Factor” után előrelépést jelent. Ha nem terhelem magam a 70-es évekbeli munkáikkal, azt mondhatom, hogy ez az album egy kicsit alulértékelt is a zenei kortársaik akkori alkotásaihoz képest, és hogy a Camel jobban vészelte át a prog rock számára javarészt sivár 80-as éveket, mint a kortársaik többsége, mert ahelyett, hogy égették volna magukat, valamiféle középutat választottak a progresszív rock és a pop között. A hangzásukat modernizálták, de nem odáig, hogy cserbenhagyták volna a lényegüket, mint tette azt például a Genesis. Sajnos az albumról hiányzik az az ihlet és tűz, amely egyébként olyan jellemző a zenekarra. A progresszív rock rajongóinak többsége nem marad le semmiről, ha nem hallja, a zenekar igazi rajongójának viszont hiba lenne, ha nem lenne meg a gyűjteményében. Mint az akkori jó albumok többségénél, a „Stationary Traveller” kedvelhetősége is leginkább azon múlik, zavarja-e a hallgatót a ritmusszekció mechanikus minimalizmusa és a műanyag produkció.
Felállás
Andy Latimer – gitár, ének, fuvola
David Paton – basszusgitár, vokál
Ton Scherpenzeel – orgona, szintetizátor, zongora, billentyűk, melofónium, vokál
Paul Burgess – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Mel Collins – szaxofon (7)
Cris Rainbow – ének (4,10)
Haydn Bendall – billentyűk (1,3,8)
Producer
Andy Latimer
Számlista
1. Pressure Points (instrumental) (2:10)
2. Refugee (3:47)
3. Vopos (5:32)
4. Cloak and Dagger Man (3:55)
5. Stationary Traveller (instrumental) (5:34)
6. West Berlin (5:10)
7. Fingertips (4:29)
8. Missing (instrumental) (4:22)
9. After Words (instrumental) (2:01)
10. Long Goodbyes (5:14)
Az album hossza: 42:14
