Előadó: Winter, Johnny
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 33.45
Ha valaha azt hitted volna, hogy a blues unalmas, sőt nyomasztó muzsika, amely folyton ugyanazokat a „trükköket” ismételgeti, gondold át még egyszer! Johnny Winter, a sovány, kancsal albínó hosszú, gyapjas hajjal, tüzes, férfias (ha úgy tetszik, „baszós”) hozzáállásával gyorsan meggyőz az ellenkezőjéről. Johnny zenéje – brit kollégáival ellentétben – mindig inkább a klasszikus bluesra épült, és soha nem érte el az olyan gitárosok hírnevét, mint Eric Clapton vagy Jimmy Page. Pedig meg kellett volna!
Johnny Winter a maga módján játssza a bluest. Több benne a nyersesség, de az érzelem is, amellyel a kíméletlen, helyenként szinte részeg hangja ellenére is az egész albumon át az egykedvűség és a melankólia gyengéd ölelésében tart minket. A blues-a természetesen tele van érzéssel, sőt inkább érzelmes, mint technikás, ami viszont nem azt jelenti, hogy a mi „red neck” barátunknak ez bármikor is hiányozna. És ha már a technikánál tartunk: érdemes megemlíteni, hogy Winter egyebek mellett az egyik jobb „slide” gitáros, amiről az I’m Yours And I’m Hers című dalban meg is győződhetünk – a mókás cím sokat elárul Johnny nőkhöz való viszonyáról. Itt különösen nem lehet szó nélkül elmenni igazán egyedi hangja mellett, amely bár nem épp felkavaró, a dalnak hihetetlen energiát ad. A basszusgitár és a dob is hozzáteszi a magáét ehhez az „ódához a szerelemhez”: erős, triókra jellemző ritmust tolnak, amelyen át Johnny időnként „slide”-mesterműveivel szólal meg. Olyan zene ez, amitől az embernek nagyon megjön a kedve, hogy igyon egy sört, és átadja magát a gitár további gonosz csábításának. Az album egyik csúcspontja mindenképp a következő szám, a Be Careful With A Fool, ahol hosszú gitárszólót kapunk, amelynek gyors és főként precíz kivitelezése ma Winter számos „aláírásának” egyike. És persze ez az a pont, ahol a fent említett sörről az ember kötelezően „átvált” valami erősebbre, ami elengedhetetlennek tűnik a dal megértéséhez. A mindenütt jelen lévő erotikus töltet, déli „bad ass” hozzáállással alaposan keverve, egész sor valóban elképesztő gitárfutamot csal ki Winterből. A szenvedélyek lecsillapodnak az akusztikus Dallasszal, amelyben Winter finom „slide”-dal, valamint egyszerű és mulatságos szöveggel szórakoztat, ami a vokális megközelítés mellett elég viccesen hat. Öröm megfigyelni a gitárjáték sokszínűségét, amellyel Johnny hatásosan „kiszabadítja” a hallgatót a boogie–blues ritmika nyitó, vad tombolásának öleléséből, amely a két nyitódalban olyan szépen bemelegített minket. Johnny-val tényleg nem lehet viccelni: a Mean Mistreater is tovább püföl minket az „ördögtől” kölcsönvett ritmusával, amelyért az akusztikus basszuson maga Willie Dixon felel!! Ez a valóban lenyűgöző fekete-fehér keverék szépen jelzi a ritmus fokozatos emelkedését, amelynek csúcspontját a tipikusan délies fűszerezésű Leland Mississippi Blues és a Good Morning Little School Girl jelenti. Boogie blues ez, a csípős szaxofonaranzsmanokkal szoros együttműködésben, amelyek rendesen felpörgetik a hallgató vérét. Szintén szilárdan szól a Johnson-féle When You Got a Good Friend feldolgozása, amelyben Winter főleg énekben kerül nagyon közel az eredeti változathoz. Az irigylésre méltó teljesítmény ismét megmutatja Johnny – ezúttal vokális – sokoldalúságát, amiről őszintén szólva, a „gonosz” hozzáállását figyelembe véve, nem mertük volna állítani, hogy egyáltalán megvan benne. És ha már a zenéje sokoldalúságánál tartunk: szebb példát az I’ll Drown In My Own Tears-nél nem találsz ezen az albumon. Johnny itt a főszerepet a zongorabillentyűknek engedi át, amelyek a finom fúvósaranzsmanok és a természetesen kellemesen „megviselt” ének kíséretében mélyen a kékbe borult világba vezetnek minket. A női kísérővokálokkal együtt szó szerint a szó legjobb értelmében vett mestermunkát kapunk. Nos, mivel Winter a szomorú „bölcselkedés” mellett főként a nőket és az alkoholt szereti, az album végén a Back Door Friend című dallal ismét az alapblueshoz tér vissza, és ez a „koszos” album így túl gyorsan ér véget.
Johnny Winter azon zenészek egyike, akik úgy vágtak bele a veszélyes útba, hogy a saját feltételeik szerint alkotnak. Hasonlóan későbbi ír kollégájához, Rory Gallagherhez, ő sem törődött soha az örökké változó zenei trendekkel, és a mai napig hű maradt a bluesez, ami valóban csodálatra méltó. Winter az elsőlemezével mindenesetre bebizonyította, hogy a blues bizony lehet nagyon is érdekes, még azoknak a zenerajongóknak is, akik amúgy nem különösebben vonzódnak ehhez a műfajhoz.
Felállás
Johnny Winter – gitár/ének
John Turner – dob
Tommy Shannon – basszusgitár
Vendégzenészek:
Willie Dixon – basszusgitár
Edgar Winter – zongora/altszaxofon
Stefan Sefsik – altszaxofon
Albert Butler – tenorszaxofon
Norman Ray – baritonszaxofon
Karl Garin – trombita
Peggy Bowers – ének
Carrie Hossel – ének
Elsie Senter – ének
Produkció
Johnny Winter
Számlista
1.I’m Yours And I’m Hers
2.Be Careful With A Fool
3.Dallas
4.Mean Mistreater
5.Leland Mississippi Blues
6.Good Morning Little School Girl
7.When You Got A Good Friend
8.I’ll Drown In My Own Tears
9.Back Door Friend
