Start Something

 1997-et írtak, amikor Ian Watkins dobos és Mike Lewis gitáros megalapította a Lostprophets zenekart. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Mike Chiplin gitáros, aki nem sokkal később dobra cserélte a gitárt, Ian pedig a dobot mikrofonra, továbbá még egy gitáros, Lee Gaze, Stuart Richardson basszusgitáros és Jamie Oliver billentyűs. Mint minden banda, a Lostprophets is demofelvételekkel kezdte a már 10 éves pályafutását, és ezeken még érezhető volt egy kis plusz popzene. Az első megjelent demójuk a ‘Here Comes the Party’ volt, amelyben pop, ska és hiphop keveredett, ráadásul gitárpörgetés és Ian pörgős rapelése is társult hozzá, amit ma (szerencsére!) már nem hallunk. Még felvettek néhány demót, majd 2000-ben megjelent az első lemez thefakesoundofprogress címmel. Ezzel már viszonylag ismert névvé váltak, nekivágtak néhány kisebb turnénak, és szorgalmasan rögzítették a dalokat a következő albumra. Elhagyták a szülőföldjüket, Walest, átkeltek a tavon Los Angelesbe, és ott készült el a második stúdióalbum, a Start Something. A történet az album megjelenése után megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy a srácok még nagyobb sikert arattak, ami az egész működésük és alkotásuk egyik legjobb dalának, a ‘Last Train Home’-nak köszönhető. Kiváló videoklipet is forgattak hozzá, maga a dal pedig az Egyesült Királyságban és az USA-ban is a listák élére került.

A második album megjelenése után nem tértek haza, hanem az Egyesült Államokban maradtak, és Hawaiira utaztak, ahol nekiláttak az új album elkészítésének. Ezen Ian énekes is ült a dobok mögött néhány ütés erejéig, mert Chiplin dobos ezekben az időkben kilépett. A pótlást elég gyorsan megtalálták: csatlakozott hozzájuk a 17 éves Ilan Rubin, és vele fejezték be a harmadik stúdióalbumot, a Liberation Transmission-t. Újabb világot megőrjítő sláger volt a ‘Rooftops’, amihez egy igazi klipet is forgattak egy háztetőn. Ezt egy nagyobb európai és amerikai turné követte. Hozzánk legközelebb a szomszédos Ausztriában, a Nova Rock Festen jártak 2006-ban.

Elég volt a bandáról, koncentráljunk a második albumukra, a Start Something-re, amelyen tizenhárom fűrészelő, pörgős dallam mellett punkot, rockot és sok emo coret is kimerülésig hallgathatunk, bepótolhatunk. Nos, „kezdjünk valamit”, ahogy mondják: az első dal a ‘We Still Kill the Old Way’. Már a nehéz gitárhangokkal induló kezdés is odavág, elég gyorsak és dallamosak, az üvöltözés pedig persze nem marad el (és szerintem soha nem is fog). Jó kezdés! A következő a ‘To Hell We Ride’. Tetszik az eleje, rengeteg vinnyogó gitárdallammal. Sok lendület és üvöltés a remek refrén elején. Még egyszer: KIVÁLÓ!

Ahogy már korábban sokat írtam és említettem a lemez slágerét … nos, elérkezett az ideje! ‘Last Train Home’ lassú, dallamos gitárkezdéssel, a dal elején pörgetéssel és üvöltéssel, ami azonban nem annyira kifejezett. Először szólalnak meg a billentyűk gyengéd, lassú ritmusai is. Röviden: dallamos, énekelhető, pörgős és egyszerűen fantasztikus! Tényleg nem csoda, hogy éppen ez a szám foglalta el a listák első helyeit. A zárása összekapcsolódik a következő dallal, a ‘Make A Move’-val, ami annyira lendületes, hogy reggel simán felébreszt. ‘Burn Burn’ az album ötödik dala. Egy újabb gyors, dallamos nóta, ezúttal a legtöbb számot díszítő elektronikus hozzáadások nélkül. ‘I Don’t Know’, ‘Hello Again’ és ‘Goodbye Tonight’ olyan dalok, amelyekről azt mondhatnánk, hogy nagyon hasonlítanak egymásra; mind lassabb, csak a refrénnél pörögnek fel, mégis odaütnek, és ezúttal is van bennük egy kis elektronika, végül pedig hallani valamit a volt tagjuk, DJ Stepzak hozzájárulásából is. Tényleg nem tudom, mi ütött beléjük, mert megint minden dal összekapcsolódik egymással. És már jön is egy újabb sikerszám, a címadó ‘Start Something’. Az eleje főleg elektronikus, dobokkal megtoldva, aztán elkezdődik a hihetetlen, odaütő gitárok őrült nyúzása az összes létező gitáron. A vége meglepően lassú. Ajánlom, remek!

Az ‘A Million Miles’ című dalban egyesül minden kiegészítő hang, amely az alaphangszereken túl a teljes lemezen hallható. Most sem megy üvöltés nélkül. Következik egy újabb sikerdal, amellyel elbűvölték a világot, engem is. Kissé a ‘Last Train Home’ folytatására emlékeztet – legalábbis a hasonló címe alapján – ‘Last Summer’. Lassabb, de mégis odaütő, 80-as évek stílusú dal. A dobok, az ének és a vokálok kerülnek leginkább előtérbe, közben pedig meglep egy elég magas gitárszóló, amit akkor is hallunk, amikor a többi hangszer is becsatlakozik. Nagyon dallamos és énekelhető. Jön az utolsó előtti szám, a ‘We Are Godzilla, You Are Japan’, ami nagyon pörgős és elég hangos. Pár szóval le tudom írni: sok üvöltés és agresszív ritmus. Megszokott éneklés alig van benne, a vége pedig kissé jazzes színezetű. Érdekes! És még az utolsó, 13. dal, amely szerintem a leggyengébb az albumon – ‘Sway …’. Már az első percekben elvette a kedvem a hallgatástól (az egész 10 perc hosszú). Meditációhoz jó dal, de koncertre nem való, mert az emozenék hívei még depressziósabbak lennének, mint amilyenek amúgy is. Nehogy félreértés legyen: nem a szöveg miatt, hanem a zene miatt.

A szövegek vallomásosak, tele vannak emlékekkel és pozitív töltetű érzelmekkel, szerzőjük Ian, a frontember.

Az album hallgatása közben úgy éreztem, hogy a zenekar nagyon különböző zenét játszik; az egyik végletből a másikba mennek át, vagyis a tiszta rockból és az emo coreból a popba, sőt akár (de csak egészen kicsit) a rapbe. Mégis úgy játsszák és fordítják az egészet, hogy odaütősen szól, és még mindig emo stílusban. Lehet, hogy ez a gondolat csak azért fúródott a fejembe, mert szinte az összes dalban sok az elektronika. A srácok már az első hallgatásnál meggyőztek, és egyetlen dalra sem mondhatom, hogy rossz, kivéve a ‘Sway …’-t. Nehéz összehasonlítani őket más előadókkal, mert tényleg saját játékstílusuk van, és ez jó, hiszen nem hasonlítanak azokra a zenekarokra, amelyek vakon követik a példaképeik zenéjét. A lemez kiváló, és szerintem érdemes lenne ebben a stílusban folytatniuk, mert a karrierjüknek még közel sincs vége, hiszen épp hogy felkapaszkodtak a csúcsra.