Minus the Herd

 Nemrég még nálunk, Szlovéniában is jártak. Pontosabban: Laško városában hallhattátok őket, és kétlem, hogy bármi világos lett volna belőle. A kiadó ugyanis nagyon meggyőzően nagyjából így mutatja be őket: képzeljétek el a legborzasztóbb balesetet, egy vonat kisiklását, és ti vagytok az egyetlen túlélő. Némán, tájékozódási képességetek elvesztve bolyongtok a megcsavarodott lemez, a vér és az égő hús kaotikus romjai között. És az egyetlen dolog, ami kiránthat a káosz acélmarkából a valóságba, az százak közös üvöltése és hörgése. Valójában már az sem lep meg senkit, hogy a következő infó ez: az extrém deathcore-os ötös, amely a brutális zúzásba math core- és metalcore-elemeket is belevisz, az észak-amerikai kontinens legszéléről származik – a kanadai Montrealból. A meglepetés erejét már a földijeik, például a Strapping Young Lad vagy a Despised Icon is tompították, és még sorolhatnánk, de az kétségtelen, hogy rendkívül tehetséges és pontos zenészek bandájáról van szó, akik az első, 2003-as megjelenéseik óta forgatják fel a kedélyeket. A név sokat elárul: ez a rajongók, a zenei szélsőségesek és audioterroristák csapata, a nevük pedig Ion Dissonance. A Breathing Is Irrelevant (2003) és a Solace (2005) után eljött a totális nihilizmus és pusztítás ideje. Ideje a hallószervi mészárlásnak, tizedik hatványon, amellyel megritkítanák a felesleges, hitetlen birkák nyáját. Itt az idő a Minus The Herd számára.

A metalcore-ba és a math-core-ba sorolt, death metalos ízekkel megspékelt bandák és albumok többségének az a baja, hogy vagy túl lapos és egy húron pendülően dallamos az egész, vagy szinte hallgathatatlan, szétesett és erőltetetten „művészieskedő”. Az Ion Dissonance két pontosabb és technikailag zseniális, de kevésbé meggyőző album után egyszerű receptet választott: új mikrofonguruval frissítették fel a tüzet okádó fenevad kénes leheletét. Kevin McCaughey nyers és extrém hangzású gurgulázó vokálokat tol. Mintha egy extra pár hangszála lenne a torkában, amelyet esze ágában sincs biztonságban tartani. A kimerítő melót kiválóan elvégzi, a napalmfürdő egésze pedig pont jól van fűszerezve a Meshuggah, a Converge, az A Life Once Lost vagy mondjuk a Dillinger Escape Plan rajongóinak. Kell ennél még több ahhoz, hogy átadjátok magatokat az elakadozó ritmus áradásának, és új adag propént fecskendezzetek az ereitekbe?

A leszámolás fő fegyvere a nagyfeszültségű sokk pontos adagja az egész szervezetnek. A pusztító kombinációt a szédítő dobakrobatika, a disszonáns gitárriffek, a nagyon érdes és erőszakos ének, az egymásba úszó ritmusok, valamint a szögletes, éles szerkezetű dalok adják. Semmiképp sem való azoknak a finom lelkeknek, akiknek azonnali adag behízelgő popénekre és álszent módon üres, sztereotip locsogásra van szükségük, amiben már senki nem hisz – a zenekarok sem –, mégis úgy fogy, mint a cukrozott puszedli… Az album az első riffnél elkezd fűszerezni. A ‘The Surge’ előzmények nélkül, fokozatosan indul – mint egy hurrikán. Kevin hangja szépen beleolvad a mate­matizált káosz tömör masszájába, amelyet a két gitáros, Sebastian Chaput és Tony Lussier fokoz, a kevésbé feltűnő, de ugyanolyan fontos mély hangszínezés réteit pedig Xavier St. Laurent basszusgitáros és a Jean-Francois Richard nevű mániákus dobgép festi hozzá. Az ösztönös görcs perpetuum mobiléja az első mennydörgés után kissé alábbhagy, és a hallási fogékonyság állapotába juttat. Szinte élvezet. Ha legalább egy kicsit mazochisták vagytok, és elegetek van a ritmikus rendből és fegyelemből. Az Ion Dissonance gyakran kapcsolgat egyik sebességből a másikba, összemaszatolja a tiszta formákat, és szétcincálja a sima éleket. Szándékosan. Hogy a Minus The Herd az apokalipszis és a pusztulás baljós szerenádjaként szóljon. A ‘The Evidence’ nem puhítja fel a teljes szonikus kicsapongás érzetét, de el kell ismerni, hogy kevés a kényelmes, támpontot adó elem, amelyek segítségével valamivel könnyebb és áttekinthetőbb lenne eligazodni a kompozícióban. Nincsenek refrének, a versszakok motívumok sorozatai, amelyek kaotikusan csapnak át egyik végletből a másikba. A ‘Kneel’ a címével jelzi azt a törekvést, amellyel az Ion Dissonance már az első riffnél a földre akar vinni minket, gránittéglákkal péppé verni, és hagyni elvérezni. A lemez az egyetlen sematikus keretbe csúszik, ami rendelkezésetekre áll. A brutalitás és a ritmus kakofóniája, amire nehéz koherensen fejet rázni, és kiadni magatokból a belső dühöt. Az Ion Dissonance valójában mestere annak, hogy a lehangolt hangulat sekélyeiből egyre mélyebbre vezessen titeket – a skizofrénia és a mentális kiüresedés szakadékaiba. A ‘Shunned Redeemer’ után, amelyben a teljes kimerültségig élősködnek rajtatok, jön még egy visszafogott dal – a ‘You Shouldn’t Be Alive’. Nincs menedék, ahol biztonságban lehetnétek. Nincs menedék, ahol tele tüdővel lélegezhetnétek. Nincs vigasz. „You shouldn’t be alive!” Ez az egyetlen refrén a lemezen. A sötétség és az őrület bolygójának megrepedt arcából kitörő magmafeccsek nekrológja, ébredés egy új lidércnyomásba: ez a ‘Scorn Haven’. A negatív diskurzus hardcore-os töltetű. A gitárok túllépnek a poliritmikán, és szántóeszközzé válnak, amellyel a tüskék egyre mélyebbre fúródnak az agykéregbe. ‘Of Me… Nobody’s Safe’. A túlzás abban rejlik, hogy mindenből túl sok van. Ritmusból. Száguldásból. Brutalitásból. És éppen ebben a disszonanciavilágban, a szinkronon kívüli szívveréssel, amely letépi az élet béklyóit, és az egészet mechanikus masszává alakítja, táplálkozik a montreali ötös fenevada. Az ‘Untitled’ zúgás-samplingjével és akadozó dobolásával statikus zajra emlékeztet. Dallam hallatszik. Hallani a szépség és a lágyulás töredékeit. Az élet távoli emlékeit. A pokol harangjainak kongatását. Aztán visszatérés a káosz állapotába. A ‘Void Of Conscience’ a végső leszámolás torka felé vezet. Kegyelemdöfés a türelmetlenek számára egy kicsivel több mint félórás maraton után a ‘Tarnished Trepidation’. A csüggedés elhomályosult. A félelmek elűzve. Ötperces post festum. A leszámolás véget ért. A lemezt kiegyengetik, és a szonikus katarzis szimfóniájával jutalmaznak meg titeket. A pusztulás foltjai eltávolítva. A holttestek elpakolva. Az ajkaitokról pedig csak két dolgot lehet leolvasni: vagy az elégedettséget, hogy vége, vagy a megállíthatatlan vágyat még többre.

El kell ismerni, hogy a Hatebreed, a Shadows Fall és hasonlók után az egyik legmasszívabb produkció áll előttünk, amelyet valaha is a legendás producer, Zeuss készített. A Minus The Herd technikailag tökéletesen, brutálisan és nehézen szól. Mintha fél óra alatt gránitlavina zúdulna végleg a lelketekre. Kétségtelenül új felfedezés az extrém metalzene minden rajongójának, akik semmiképp sem hagyhatják ki. Korábban az Emmure vagy például a sajtó állítása szerint a The Acacia Strain azt hangoztatta, hogy mindent felülmúlt, amit addig a legnehezebbnek, legbrutálisabbnak és legextrémebbnek ismertek el. Ezekkel az önkinevezett „Guinness-rekorderekkel” szemben az Ion Dissonance ezt a célt kétségkívül elérte, és a gyűjteményetekben aligha találtok olyan albumot, amely a megalkuvás nélküliség és a hitetlenek megbüntetése iránti vágy tekintetében elegánsan, könnyedén túlszárnyalná a Minus The Herd lemezt. A hitetlenek nyája pedig ezúttal sikeresen megritkult. Ki mer ellentmondani?