Pisces Iscariot

 Mindössze két album után a Smashing Pumpkinst, a chicagói formációt szárnyai alá vevő Virgin már alaposan megértette, hogy a Pumpkins több puszta egynyári csodánál. Az alternatív zenéből meglehetősen jövedelmező üzlet lett, a vasat pedig mindig addig érdemes kovácsolni, amíg forró és izzik, így megszületett a döntés: talán mégiscsak megérné valami többet kiadni egy szimpla, teljes vérű nagylemeznél. Ideje volt egy újabb transzfúziónak a pumpkins-hangzásból, amellyel még tovább betonozhatják a státuszukat, és a vártnál is több gyümölcsöt arathatnak. A Pisces Iscariot azonban jóval több, mint a Gish és a Siamese Dream lemezekre fel nem fért B-oldalak és maradékanyagok gyűjteménye. A produkció minősége ugyanis annyira szembeötlő, hogy sok zenekar lesütheti a szemét előtte, akárhány albumot is szültek meg nehezen, vergődve és főleg igazi ihlet nélkül.

Billy Corgan – ezen nem érdemes sok szót vesztegetni – nagyon hamar elvált a pózerek tömegétől azzal, hogy a maga különös zenéjében jóval több volt a „velő”. Tiszta ötletekről van szó. Ugyanakkor ez az ítélőképesség intenzív ügye is. Egy Pumpkins-lemezen Corgan, a mastermind szemében csak a legjobb elég jó. A Pisces Iscariot dalai pedig csak egy hajszállal maradnak el attól a minőségi szinttől, amely ezen mércék szerint a legjobbat jelenti.

Az album egy gyengéd, introspektív akusztikus nyitánnyal indul, a ‘Soothe’ című dallal. A szám egyébként már évekkel korábban megjelent a Disarm kislemez kiegészítéseként, amelyet az angol vásárlók már pár évvel előbb a polcukra tehettek. Akusztikus gitár és Billy törékeny hangja. „Hold me / hold me again…”. A fájdalom és sebezhetőség parabolája pont a megfelelő felvezetés. Két fő téma: a világos nyitórész és a sötétebb felhangokkal teli záró. Aztán jön a ‘Frail And Bedazzeled’. Rögtön világos, hogy ennek a számnak a Siamese Dream dalaival kellett felvennie a versenyt. Rétegzett gitárok energikus robbanása. Vad dobok, amelyek jazzesen szörföznek az elemek között, természetesen és erőltetettség nélkül. Kusza szólók és zsíros gitárok roncsolják a Corgan elvesző hangját. Aztán a törés. A cappella, amelyet szakszerűen aláaknáznak az utolsó refrénnel és a robbanékony gitárfal ismétlődésével. Az érzelmek tábortüze. Az őrület tánca. Kissé homályosabb kép tükrözi a lelkiállapotokat a ‘Plume’ című dalban, amely még a Gish idején született. A lelassított ritmusok és a masszív gitárok egyre mélyebbre húznak, mintha a Kaszpi-tenger mélyébe süllyednél. Csak a enyhén torzított hang sűrűsége. A melankólia tengere és sashing-os különcség. Szépség. A hangingerek pedig hullámzanak a kellemességtől, az élvezettől a lomha tévelygések és a provokáció felé. A ‘Whir’ a Siamese Dreammel megcsillanó stílusújjászületés szépségével és erotikájával tölti meg a völgyeket. Reggeli napfény és harmat az édes fájdalom és a magány végtelen síkságain, amely sosem szólt még ilyen kristálytisztán és szépen. És már látod is, ahogy milliónyi gyöngy tükröződik a tenger felszínén szétporladó napfényben. A már amúgy is jócskán megrakott tortához újabb és újabb rétegeket adó, ötletes kompozíció a végtelen kozmikus lebegés új képébe csap át, és pont ez a fokozatosan elcsendesedő vég az, amiért a ‘Whir’ könnyen számolható a chicagói négyes szebb termékei közé. A ‘Blew Away’ erősen countrys árnyalatú tévelygés, amelyben James Iha lép a mikrofonhoz. Valami hasonlót makogott a szólólemezén is, és az első benyomás – legalábbis az én ízlésem szerint – egy meglehetősen összefüggéstelen halom szar. A Smashingek az én belső képzetem szerint mindig is a ritmusról és a torzított gitárok masszív hangzásáról szóltak. Itt csak a szólóban hallod őket, amellyel Corgan egy kicsit javít a meglehetősen áporodott érzésen, hogy Iha mindig is Dolly Partonnal akart duettezni. A ‘Pissant’ egy rúgás a helyes irányba. A düh és a haragos gitárok foltja. Gitárlégicsapás és Corgan falzettje. Az őrület eksztázisa és a szökés vágya. Iha és Corgan csúszkál a gitárnyakakon, D’Arcy elvész, Chamberlain pedig a pillangókat fogdossa egy szilárd egész közös hálójába. A túlmutató elemet a levágott befejezés akadályozza meg. A ‘Hello Kitty Kat’ skarlátos felhanggal hullámoztatja a horizontokat, de a vokálok meglehetősen szerencsétlen masteringje miatt teljesen szétmarcangolt és szinte érthetetlen hangzással, ám érzésre mégis az az „igazi Smashing-vokál”. ‘Obscured’ gyengéd ütősökkel és két halk akusztikus gitár duettjével szelídíti az apokaliptikus széthullás felé törő hajtóerőt. Mintha egy sivatag felett lebegnél. A boldogság homályos érzetének arabeszkje, amely szorosan átszövi a szomorúságot és a szívben lobogó lángok édes kihunyásának érzetét, abba a fonálba fonódik, amely a lemez legszebb akusztikus dalához vezet. A ‘Landslide’ valódi gyöngyszem, amelyben a kevesebb tényleg több. Enyhe delayjel megszólaló akusztikus gitár és Billy elbeszélő jellegű eleme, a dallam abszolút uralma a szavak felett – az öregedés és érés felismerése, még ha valaki más tollából is származik. Az illetőt Stevie Nicksnek hívják. „I’m not afraid of changing / Cause I’ve bulit my life around you / Time makes you older / And even children’re getting older / I’m getting older too …” A Pán Péter-szindrómának még a melankolikusok is áldozatul esnek, mint Corgan. A lemez leghosszabb dallamát az álom, a bódultság, a délibáb, a káprázatok és a tízedik hatványra emelt kozmikusság szavaival lehet leírni. A ‘Starla’ valójában legalább három fő téma, parafrázis és érzet imaginációja, amelyek egyek, és ebben az egységben mégis sokasodnak. A hang teljes kivirágzása után, amely úgy fokozódik, mintha a erősítőn a gombokat a maximumra tekernéd, az erősség spektrumát pedig még tovább nyújtja a csend és az angyali harangok halk csilingelése. A ‘Blue’ minimalista basszusával, amellyel D’Arcy mozgást tudott varázsolni. Majd az Animals-feldolgozás – a ‘Girl Named Sandoz’. Pszichedélia és teljes, bebódult kikapcsolás. A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, kilencvenes évekbeli módra. A bódító anyagok pedig szinte fakadnak minden pórusból. Hogy a már látott reggeli táj feletti ismételt lebegésnél tisztább katarzist élhessünk át. A ‘La Dolly Vita’ e kritérium szerint egyértelműen második vagy harmadik helyet foglal el mindazoknak, akik fiatalon sokat hallgatták a Beatlest. A ‘Spaced’ visszatérés az ismertebb Pumpkins-bolyongáshoz ismeretlen bolygók körül. Távoli szavak visszhangja és végtelen megnyugvás. Minden félelmet kivégeztünk. Minden csakránkat megtisztítottuk. Ideje egy rövid búcsúnak és az új platóra való elindulásnak. Egy új szintre, amely más lesz. A Smashing Pumpkins feliratú szonda elhagyja az eddig ismert világokat, és átlép egy másik dimenzióba.

A Pisces Iscariot korának és szellemi fejlődésének dokumentumaként olyan ékkő, amelyet szégyenkezés nélkül a Smashing Pumpkins-mesterművek sorában a Gish és a Siamese Dream mellé állíthatunk. Kiadatlan felvételek kompilációjaként túlmutat a puszta sorolgatáson és azon a formális feltételen, hogy valamit albumnak tekinthess. Igaz, az egész kevésbé koherens, mint az elődei, de ezúttal nem az volt a cél, hogy bármi újat és frisset közvetítsenek. Júdás csókja itt még nem volt azonnal nyilvánvaló. Megcsókolták régi önmagukat, és lassan elkezdtek búcsút venni tőle. Ez már a későbbi kiadványokon is látszott, de azok teljesen más történet. Egy önálló történet, amely itt még csak a gondolati megépítés fázisában volt. A Pisces Iscariot az egyik utolsó impulzusa annak a tiszta, megrontatlan skarlátszínű fénynek, amely Pumpkinland központjában egy fiatal szívből sugárzott, csak akkor ezt még senki sem tudta …