Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Accept
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2012
Játékidő: 56:32
Értékelés: 4.5/5
Ez az album maga a méreg!!! Elkoptatott alapmotívum, de az Accept stílusához kézenfekvőbbet aligha találhattak volna! A hajdani és ismét mostani Volgográd. Sztálingrád! És az Accept! Ezek a remek, vén iskolás acélmunkások, akik egy fantasztikus visszatérőlemezzel, a „Blood Of The Nations”-szel (2010) támadtak fel halottaikból – a RockLine-kritika ITT olvasható. Nem időzünk sokat az elmúlt két évnél, ami a zenekar tevékenységét illeti; elég annyi, hogy az Accept remek világturnén népszerűsítette a „Blood Of The Nations” albumot, és ennek keretében tavaly nyáron Szlovéniába is ellátogattak a tolmini Metal Camp fesztiválra. Mindazoknak, akik az utolsó két-három évet átaludták, hozzátenném: az Accept új énekese Mark Tornillo, aki már a második Accept-albumon tölti ki Udo Dirkschneider cipőjét. Már maga a borító is érdekes a „Stalingrad” esetében. A két lángoló, keresztbe tett Flyin’ V Gibson gitár motívumát, amely az album címlapját díszíti, az Accept ugyanis nem először használja a diszkográfiájában. Emlékezzünk csak a „Restless And Wild” (1982) borítójára.
Az Accept a 2010-es és 2011-es turné koncertszínpadain rendkívüli játékkal és szinte kielégíthetetlen vággyal mutatta meg, mennyire kívánja a fellépést, a játékot, a heavy metal alkotását. Mint a kisgyerek, aki hosszas keresgélés után újra megtalálta a kedvenc csörgőjét. A zenekar kreatív magja, mondhatni a szüntelen megújulás tüze továbbra is a Hoffmann – Baltes – Frank háromszög, amely a riffek zömét hozza az Accept zenéjébe. Talán feleslegesnek tűnik, hogy a zenekar legutóbbi turnéjának hangulatáról írok, pedig ez nagyon fontos tény: az Accept a „Blood Of The Nations” turnén úgy szántotta fel a világ színpadait, ahogy kevés metálbanda (a jóval fiatalabb generációkra is célzok) – elszántan és vérszomjasan! Bizonyított tény. Ez a rendkívüli kreatív energia bizonyítéka, amely felhalmozódott a zenekar körül, és friss vérként hajtja évek óta. Így nem nehéz új zenét írni. Mindez pedig rámutat az mai Accept egy újabb fontos alapjára: a szilárd bajtársiasságra és a tagok közötti nagy barátságra.
A „Stalingrad” a „Blood Of The Nations” útjának folytatása. Rögtön leszögezem: megőrzi elődje kifejezőerejét, és megtartja a „Blood Of The Nations” minden minőségi jegyét! Az elsőt vártuk, a másodikat szerettük volna! Ha átrágod magad a játékidején, az összbenyomás az, hogy a „Stalingrad” még könyörtelenebbül harap, szúr és tép, és hangzásában még vörösebbre izzított, mint az elődje. Isten hozott az acélöntöde rémisztő kohójában! Igen. Összhangban a címmel, amely a totális háború gondolatát, a második világháború borzalmait idézi! Pontosan ebben a stílusban szól. Azonnal világos tehát, hogy az Accept elérte a célját. Képzeld magad elé a Katyusák rakétazáporát, a német Tigrisek tankágyúinak tüzét a körülzárt város fölött, amikor elsötétül az ég, és végtelen Heinkel- és Junkers-rajok zúdulnak rá, a megperzselt holttestek szagát, amelyeket kiéhezett, kóborló emberek tépnek, miközben a csípős levegő marja a légutakat. Csak egy kiút van. A biztos halál… A „Stalingrad” album egy szóval: totális pusztítás.
Persze értened kell, hogy a „totális pusztítás” kifejezést ebben a kritikában a megcsontosodott tevton heavy metal iskola, vagyis az Accept-metal mércéjével használom! A zenekar pályafutása legkeményebb albumát hozza össze. Ennek javát a mai stúdiótechnika és a hangzás végső csiszolásának színvonala adja. Ha a kormánynál a kiváló producer, a páratlan Andy Sneap áll, aki régi nagy híve és rajongója az Accept zenéjének, még világosabb, hogy a mai Accept pusztító ereje szó szerint halálos. A „Stalingrad” tehát akár „Blood Of The Nations” is lehetne, vagy fordítva. A különbség az, hogy a „Stalingrad” pusztító feszességében még inkább összeroppantó metalalbum, mint az elődje. Ráadásul még sötétebb is. Ez összefügg a teljes pusztulás ábrázolásának vágyával, amelyet maga az albumcím diktál. A pusztító erőt még egy tényező mélyíti: a dalok szerkezete. Ezúttal nehéz közepes tempójú dalokat találni (lassú úgysem lehet). Az első ilyen a Shadow Soldiers! A második a záró The Galley. Az előbbi az album egyik legjobban sikerült szerzeménye, hála a fantasztikus vezérgitártémának és a zenekar által teremtett kivételes atmoszférának. A másik közepes tempójú dal kifejezetten sötét pontja a lemeznek, a végén azonban a zenekar egy melankolikus, félig akusztikus hangvételű hangszeres részt tesz hozzá, ez az album egyetlen „puha” pillanata. Pontosan a megfelelő helyre téve.
A lemez többi része egy pillanatra sem spórol az üzemanyaggal. Itt vannak a zenekar jellegzetes védjegyei. Epikus, harmonikus férfikórusok a refrénekben vagy a refrénekbe vezető átvezetőkben, ravaszul beszőtt orosz dallamdíszítések (a Stalingrad című dalban a hajdani orosz himnusz motívuma is feltűnik). Míg a Stalingrad című dal a második világháború hírhedt csatájáról szól, ahol a hadszíntéren gyökeresen átrendeződtek a lapok, és megfordult a háború menete, a Hellfire Drezda bombázásának állít emléket, amelyet az amerikaiak a háború vége előtt, bosszúvágyból földig romboltak. Tornillo az új albumon még elkötelezettebb, még „Acceptesebb”, és Dirkschneidert ezúttal csak azok hiányolják, akik az 1980-as években ragadtak, és már rég nem követik a metal újdonságait. Tornillo még mozgalmasabb és találékonyabb a vokális dallamok megalkotásában, még meggyőzőbb az előadásban, és még magabiztosabb, mint a „Blood Of The Nations” lemezen. Itt vannak a Hoffmann/Frank páros újabb kiváló riffjei, Baltes jól kivehető basszusgitárjának acélos tépése és esztergálása, miközben a megbízható Stefan Schwarzmann ismét istenkáromlóan lövi a teret a megszelídíthetetlenül hengerlő dupla lábdobbal. Egyenesen az arcodba!
A „Stalingrad”, ahogy mondtam, megtartja a „Blood Of The Nations” szintjét, és az Accept nem lankad vele. Tősgyökeres Accept-album, amely nem ismer holmi pátoszt abban, hogy a múlt bevált vezérmotívumaira támaszkodna, egy pillanatra sem hat elkoptatottnak vagy önismétlőnek. Egyszerűen az Accept hatalmának újabb, klasszikusan metszett manifesztuma, amely lényegét tekintve nem is lehetne hitelesebb. Ez pedig számít a művészetben, és különösen a heavy metalban. A metal varázsa csak a kiválasztottak előtt nyílik meg. Tudjátok, kik vagytok! A „Stalingrad” a ti albumotok! Gyönyörű rágondolni. A kifejezőerejének hitelességére, az egyediség és az örökkévalóság autentikus példányára, hiszen a tartalma soha nem öregedhet meg, nemhogy meghalhatna! És az Accept? Maradjanak velünk minél tovább! A 2010 és 2012 között látottak után tényleg nem kell tartani attól, hogy ez másképp lenne. A metal öregjeit nem ismeri a rozsda, sem a kopott fogsor, még kevésbé a görbe másolatok. Az idő foga nem képes megrágni őket. Legfeljebb olykor a pohár foga, de az már egy másik téma, nem igaz? Ekkora dühvel a „Stalingrad” után aligha kell tartani attól, hogy az Accepttel nem futunk össze hamarosan egy újabb háborúban!
Felállás
Mark Tornillo – ének
Wolf Hoffmann – gitár
Hermann Frank – gitár
Peter Baltes – basszusgitár
Stefan Schwarzmann – dob
Produkció
Andy Sneap
Dallista
01. Hung, Drawn And Quartered
02. Stalingrad
03. Hellfire
04. Flash To Bang Time
05. Shadow Soldiers
06. Revolution
07. Against The World
08. Twist Of Fate
09. The Quick And The Dead
10. Never Forget*
11. The Galley
*… bónuszdal
DVD (csak a korlátozott példányszámú kiadásban):
„Live At Bang Your Head!!! Festival 2010”:
01. Princess Of The Dawn
02. Pandemic
03. No Shelter
„Live At Masters Of Rock Festival 2010”:
04. Teutonic Terror
05. The Abyss
videoklipek:
06. Teutonic Terror
07. Pandemic
