Szerző: Rok Klemše
Előadó: Ugly Kid Joe
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: year_month
Játékidő: 21:43
Értékelés: 3.8/5
Ha a múlt század kilencvenes éveiben nőttél fel, és legalább fél szemmel az MTV-t nézted (ami akkoriban még emészthető zenével büszkélkedhetett, szemben a maival), nem is kellett külön kerülgetned a kaliforniai Ugly Kid Joe klipjeit a Cat’s in the Cradle és az Everything About You című dalokhoz, amelyek a kilencvenes évek eleji (alter) zene legnagyobb slágerei közé tartoztak. De az Ugly Kid Joe több volt két slágernél – a lazán kaliforniai „leszarom” hozzáállással, a hard rock, a heavy metal és a funk remekül szóló keverékével, valamint egy adag eszement humorral könnyedén meghódították a tömegeket és a listákat. Már az első EP-jük, az As Ugly As They Wanna Be is több mint egymillió példányban kelt el, és dupla platinalemez lett, ugyanez sikerült a nagylemezes bemutatkozónak, az America’s Least Wanted-nek is. A következő albumok, a Menace to Sobriety és a Motel California komolyabb irányával sajnos (igazságtalanul, mert jó lemezekről van szó) az eladások is visszaestek, és az Ugly Kid Joe 1997-ben a történelembe vonult. Egészen tavalyelőttig, amikor bejelentették, hogy visszatérnek az élők sorába, és ezt a nemrég megjelent comeback EP-vel, a Stairway To Hell-lel koronázták meg.
Ez a legjobb munkájuk? Nem, ezt a címet még mindig az America’s Least Wanted viseli, de a Stairway To Hell ördögien jó darab. Az Ugly Kid Joe rajta nem szól olyan pajkosan és szatirikusan, mint a kezdetekkor, hanem érettebben, felnőttebben és komolyabban. Az EP dalainak többsége ezért „sötétebb” színezetű – ez a tulajdonság a „búcsúlemez”, a Motel California számaihoz közelíti őket. Már a nyitó Devil’s Paradise-szal az Ugly Kid Joe jókedvűen és őszintén felfedi, hol vannak a legnagyobb hatásai: az ördögi paradicsom az AC/DC-t idéző „groovy” riffekkel úszik be a fülbe, és énekben is a még mindig fenomenális Whitfield Crane idézi meg Bon Scottot. Crane megőrizte fantasztikus énekhangját, amely a zenekar korai éveiben a fiatalabb generáció egyik legjobb énekesévé tette, az évek tapasztalata pedig ragyogó vokális parancsnokká érlelte Whitfieldet. A dühös You Make Me Sick kivételével Crane már nem orrhangon énekel (legalábbis nem ilyen mértékben), hanem rendkívül tiszta, dallamos hanggal csillog, ami a legszebben a fülbemászó No One Survives refrénjében hallatszik, ahol tisztelettel meghajol még egy nagy hatás (a zenekarra és saját magára egyaránt) előtt – a Black Sabbath és Ozzy Osbourne előtt. Ha az EP első fele pillanatokra inkább az Another Animalra emlékeztet, mint az UKJ-re, a második dalhármas már otthonosabban szól, és erősen közelít a kaliforniai srácok, a Pretty Boy Floyd gyökereihez (hehe). Ha a Stairway to Hell-nek van mit felróni, az az, hogy a fiúk ezúttal biztonságosabb vizeken evezenek, mert a szemétkedés, a társadalomellenesség és a „fuck-off” hozzáállás nagy részét a múltban hagyták. Leginkább egy ilyen attitűddel teli dalt hiányolok, amely a Sandwich vagy a Neighbor típusú klasszikusokra emlékeztetne. Ehhez a fiúk a funkos szerelmes balladával, a Love Ain’t True-val közelítenek, amelyben Whitfieldhez csatlakozik a Fishbone-ból Angelo Moore és Dirty Walt, leginkább pedig a záró akusztikus sörhimnusszal, az Another Beerrel, amellyel a lépcsőn lemasírozunk a pokolba, kivesszük a hűtőből a jéghideg sört, és a kanapén csatlakozunk az Ördöghöz, aki a tévében a Beavis & Butt-head maratont nézi.
A Stairway to Hell rendkívül szolid darab, amelyből még nem érződik teljesen a kiforrott Ugly Kid Joe-íz, de átkozottul jó 15 év csend után újra új anyagot hallani Crane-től és bandájától. Bár az EP-vel az UKJ kissé más vizeken mozog, mint amihez tőlük hozzászoktunk, a lényeg, hogy érezni, a tagok között még mindig megvan az egyedi kémia. Az EP-ből hiányzik egy kis lazaság, főleg pedig egy „feel good” szám, amiből nyári alter himnusz lehetne. Ennek ellenére a Stairway To Hell bizonyíték rá, hogy az Ugly Kid Joe nem csupán „nostalgia act”, hanem megérett zenészek, akik tisztában vannak a gyökereikkel. A kis koszos taknyos pedig ismét büszkén fejébe húzta a sapkáját, és magasra emelte a középső ujját.
Felállás
Whitfield Crane – ének
Klaus Eichstadt – gitár
Dave Fortman – gitár
Cordell Crockett – basszusgitár
Shannon Larkin – dob
Produkció
Ugly Kid Joe
Számlista
1. Devil’s Paradise
2. You Make Me Sick
3. No One Survives
4. I’m Alright
5. Love Ain’t True
6. Another Beer
