Előadó: Metallica
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 2003
Voltál már valaha olyan szakadékban, amelyből nem láttál kiutat? Vitt már úgy az élet, hogy a kétségbeesés mindent véget akart vettetni veled? Bohócnak néztek a környezetedben, vagy csak egy újabb lúzernek?
Voltak-e a tetteid valaha értelmetlenek, a szavaid pedig, amelyeket büszkén ejtettél ki, megvetettek és kinevetettek?
Ébredtél már éjszakáról éjszakára az örökké ismétlődő rémálmokból, amelyekből gyakran nem tudtál felébredni, de vissza sem akartál menni beléjük, ezért egész éjszakákat virrasztottál végig?
Álltál már valaha a szakadék szélén, fél lábbal a túloldalon?
Ha minden válaszod NEM volt, akkor a St. Anger lemezt semmiképp sem fogod megérteni, ha viszont nem, akkor sok mindent újra meg újra át fogsz élni.
Az út a szakadékba, bolyongás, a kiút keresése, majd maga a kiút. Nem kijárat, menekülés!
Kétség bőven akadt – előbb a zenekart hagyta ott az energikus hajtómotor, Jason Newsted, nem sokkal később pedig James Hetfield, a ritmusgitáros, énekes és fő szövegíró is elment alkohol- és pszichés függőségek kezelésére.
Mi lesz a zenekarral? Mi lesz a heavy metal isteneivel?!
James először akkor tűnt fel a nyilvánosság előtt, amikor az Aerosmith tavaly MTV Icon lett, aztán suttogni kezdtek egy új basszusgitáros keresésről és a lemez felvételéről is.
A lemezről szóló szóbeszéd szokatlan volt, még zongorákról és tamburinokról, teljesen akusztikus számokról és más igen furcsa dolgokról is szó esett. Bár a Metallicától már minden kitelt!
Az új basszusgitáros Robert Trujillo, aki viszont azután csatlakozott, hogy a lemez teljes anyaga már fel volt véve. A basszusgitárt a felvételeken a zenekar producere, Bob Rock játszotta, és a hallottak alapján kiváló munkát végzett.
Robert mindenképp különbözik mindkét elődjétől (ha az első basszusgitárost, McGovneyt természetesen figyelmen kívül hagyom) – a néhai Cliff Burtontől és az elbocsátott Jason Newstedtől. Az elsőtől megvan benne a rengeteg technikai tudás (ujjal játssza a basszust, ami a heavy metalban igencsak szokatlan), a másodiktól pedig a karizma és az elképesztő mennyiségű energia.
Minden tekintetben méltó csere, főleg azok után, amit a múlt vasárnap volt alkalmunk látni a Rock am Ring színpadán (az MTV Icon gálán látott felvétel sajnos túl rövid volt, bár az is ugyanilyen kiváló).
A lemezről szóló szóbeszéd is megváltozott – zongorák és tamburinok már szóba sem kerültek, akusztikáról pedig végképp nem. Nyers erő és újra brutális heavy metal, olyan, amilyet a Metallica akkor játszott, amikor a nyolcvanas évek elején még terrorizálta San Francisco klubjait.
Kill ’em all-stílusú zenét ígértek, mindenesetre elmozdulást a Loadtól és a Reloadtól.
A St. Anger címadó számához készült klip, amelyet az Egyesült Államok egyik legrégebbi börtönében, a hírhedt kaliforniai San Quentinben forgattak, már megmutatta, hová tért vissza a Metallica. Energiában és brutális erőben mindenképp vissza a nyolcvanas évekbe. Az éneklésben az utolsó lemezek szintjén maradtak, a szövegek pedig illenek mindahhoz, ami az elmúlt két évben történt.
Tele haraggal, dühvel, felháborodással, csalódással és megváltással is.
A lemez… nem éppen kiváló, hiszen igazán kiválónak csak az első három lemezt nevezhetjük, inkább az …And justice for all és az utolsó két lemez keresztezésének mondanám. A St. Anger mindenesetre nyersebb és erőteljesebb, mint a Kill ’em all zenéje, a szövegek viszont a számtalan kételyről, árnyakról, egyszóval mindarról szólnak, ami egy emberrel nagyon rövid idő alatt megtörténhet.
Igaz, hogy a lemezen nincs igazi gitárszóló, de dübörgő és ütős Kirk Hammett-riffektől duzzad, bőven lesz dolga a feltörekvő dobosoknak is, akik Lars Ullrichot akarják majd utánozni, a basszusgitár pedig mint mindig, most is rányomja a bélyegét.
Balladák nincsenek, igazi rádiós slágerek sincsenek. Vagyis a zenekar két másik ígéretét is betartotta. A hallottak alapján (a St. Anger és a Frantic élőben) van energia a negyvenes éveiket taposó fickókban, és az új számok miatt a zenekar visszatért a Kill ’em all-repertoár játszásához, a többi dal is jóval nyersebb és gyorsabb lett.
A koncerteken újra számíthatunk a Whiplashre, a Motorbreathre, a The Four Horsemenre és a Fight fire with fire-re, az utolsó két stúdiólemez számait viszont ritkán hallhatjuk majd (kivétel a Fuel).
A zenekar újra egyként működik, a színpadon és azon kívül is. Remélhetjük, hogy ez így is marad.
Külön érdekesség persze a második DVD-lemez, amelyen megnézheted, hogyan játssza el a zenekar mind a négy számot próba közben, valamint egy kód, amellyel különleges tartalmakhoz férsz hozzá – élő számok mp3-ban, videófelvételek, kiadatlan fotók és hasonlók.
A végkövetkeztetés?!
A lemez sokaknak nem fog tetszeni, mert túlságosan személyes és zajos is. A számokat a rádióban sem fogod gyakran hallani, mert túl hosszúak és túl zajosak, vagyis – nem rádióbarátok. És ez így van rendjén.
Csak nehogy úgy járjanak, mint a Black Sabbath (a mai napig az igazi, klasszikus heavy metal úttörőinek számítanak) a hetvenes évek végén, amikor Ozzy a közönségnek magyarázta, mennyire szereti őket. Persze, ma Ozzynak a családjával együtt saját tévéshow-ja van, amely gyakran túllépi az egészséges ízlés határait.
A Metallicától továbbra is egy egészséges Metal up your ass! hozzáállást várunk.
Felállás
James Hetfield – vokal, kitara
Kirk Hammett – kitara
Rob Trujillo – bas kitara
Lars Ulrich – bobni
VENDÉGZENÉSZ:
Bob Rock – bas kitara
Produkció
Metallica & Bob Rock
Számlista
1. Frantic
2. St. Anger
3. Some Kind Of Monster
4. Dirty Window
5. Invisible Kid
6. My World
7. Shoot Me Again
8. Sweet Amber
9. Unnamed Feeling
10. Purify
11. All Within My Hands
