Helyszín: Orto bar, Ljubljana
A koncert dátuma: 2007. 02. 27.
Látogatók száma: 30
Jegyár: 0 €
A Stubborn című bemutatkozó lemez, amely már tavaly hangosan felharsant a Nova Gorica melletti Ozeljanból, meghallgatása után sem lett más a helyzet: a szélesebb szlovén zenei közönség füle süket maradt erre a tengermelléki hívószóra, pedig már az első hallgatásra is bármi más, csak nem silány hangzavar és fusimunka. A srácok végül a múlt héten mégiscsak felutaztak a fővárosba, hogy a koncertek szempontjából legkiéhezettebb közönségen kipróbálják, vajon a kémiájuk a helyieket is megmozgatja-e. Kanal ob Soči nincs éppen ezer fényévre, a tengermelléki fiataloknak mégis jó egy évnél kicsit többre volt szükségük, hogy eljussanak a központba. Mivel a debütálás legalábbis nekem kellemes emlék maradt, a dalokat pedig a dallam, a tartalom és az az érzés köti össze, hogy a srácok tényleg tudják, hogyan kell felszolgálni a „zenélés” nevű tárgyat, egyértelmű volt, hogy a szerda épp megfelelő nap egy újabb Orto bar-beli látogatásra. A közönség pulzusának ellenőrzése után – mellesleg: a Naio Ssaion gitárosát és a Siddharta Tomiját lehetetlen volt nem észrevenni a jelenlévők között – tízkor lassan csak felkapaszkodtunk az első emeletre, a koncertterembe. A színpad még jó háromnegyed óráig üresen állt, úgyhogy már enyhe kétely kezdett motoszkálni bennem, vajon tényleg fel akarnak-e lépni a srácok. Ehhez a sztárallűrhöz még túl korán van. Az akadémiai negyedórát még valahogy lenyelem, de mivel az Orto barban drága a sör, a fülnek pedig legalább egy-két előzenekarral be kellene melegednie… A nagyjából harminc elkószált lélek, első benyomásra többségében meghívottak és barátok, nem szaporodott meg különösebben, amikor kinyíltak az ajtók. A színpadra Y-Knot osont fel. A bemutatkozás kezdődhetett.
A hatfős csapat a koncertet egyszerűen a lemez sorrendjében kezdte. Misztikus nyitány: álmodozó gitár a ‘Struggle’ bevezetőjében, és Denis, a majdnem kopasz énekes a túl kicsi színpadon suttogás, éneklés és kontrollált torokhangú ágyúzás sorozatába kezd. „You are my sanity / And I’m so scared / How can’t I be / Now that I’m set to show you / Sides you can’t believe…” A perfekcionizmust ki lehetett érezni, de igazán átérezni nem. És nem a rossz játék miatt. Nem is azért, mert elcsuklott volna a hang, mint ahogy más bandák szokták. Dehogy. A srácok a megfelelő adag tudással, érzékkel, kifinomult zenével érkeztek Ljubljanába, sőt azzal is, amit a szlovén zenekaroknál (főleg a fiataloknál) hiányolok: szinte igazi színpadi fellépéssel, ami a Father előadására emlékeztetett. Na jó… A rijekai Fatherben azért jóval több energia és mágnesesség volt, de azért. A gondot a túl halk hangosítás jelentette, amely miatt az Orto bar amúgy is üres terem harmadik sorában szinte normálisan lehetett beszélgetni. A padló nem remegett. A srácok a riffek és a ritmus legjobb kínálatával szolgáltak, de a hangzás langyosan és kielégítetlenül hagyott. Az ‘Invoked’ egy rövid köszönet után ugyanazt a történetet folytatta. A zenére összpontosítottam, amit hallani lehetett ugyan, de olyan hangos volt, mintha szobahangerőn hallgatnám, és követtem a képletes metamorfózisokat, a vedlést, amelyekből ki lehet hámozni a szépséget. A közönség mozdulatlansága ellenére a srácok méltósággal tartották magukat, de az én ízlésemnek túl statikusan. „Nothing breaks me / Nothing tears me down / I’m way too proud…” Mintha azt mondanák: „If we go down, we go down in flames.” Éppen emiatt a hozzáállás miatt sajnáltam a fiúkat. Nem volt jobb a helyzet a magabiztosan lenyomott, Dream Theater-es ágyúzásnál, a ‘Breakdown’ nál sem, de a nekem nagyon tetsző, Faith No More és a dallamos Dream Theater közti keresztezésnél, a ‘9’-nél sem. Túl sok volt a hallható igyekezet, és túl kevés az élvezet. Részben azért is, mert a taps és az éljenzés sovány volt. A ‘Blind’ képes elvarázsolni a szinte keleties díszítésekkel. Aztán jött a nekem legkedvesebb dal a zenekar eddig bemutatott életművéből – a ‘Caught In Me’. Dicséret illeti a két csodálatos gitár kiegyensúlyozott képét, ahogy párbeszédet folytatnak. Marko Špacapan kezében a Fender masszívan és nyersen, mégis szépen szól. Robert Korenjak ötletes szólókkal és technikailag hibátlan megoldásokkal szolgál. Peter Mozetič dobolása dühös és pontos, mint egy Singer varrógép. Hibátlanul követi a basszus színezése Marko Bratina ujjai alól. Andrej Martinčič a billentyűkön ugyan nem mutat éppen virtuozitást, de a hangzatok zamatosak. A tengermelléki remények főszereplőjének, a központi dalnoknak, Denis Premrlnak a hangszálai kitartanak a setlist végéig, egészen az érzésekkel, érzékiséggel teli, epikus zárlatig. A ‘His Prison Cell’ kétségkívül adu ász, amelyre a srácok habozás nélkül rátehetnek. A fülnek kellemes dal hihetetlen fényt, tökösséget és zenei ízt tartogat. Eljátszották szinte az egész Stubborn lemezt (csak a zongorás záró ‘Time to Leave’ maradt ki, amely Tomit, a Siddharta tagját arra emlékeztette volna, hogyan szólna az ‘Orion’ jobb angol kiejtéssel…), méghozzá a címhez illően: makacsul és tisztán, sebészi pontossággal a végéig. Mivel azonban a hangzás ezúttal nem éppen a szövetségesünk volt, a program fő része inkább szolidan kivitelezett technikai gyakorlatnak hangzott, nem pedig érzéki, szenzuális balettnek. Mivel még egy kis játékot ígértek, jöttek a feldolgozások. Először egy Silverchair-dal: ‘Lever’. Hmmm… Nehezen mondanám, hogy az átlagközönség többsége ismeri. Ennek megfelelő volt a fogadtatás is. Taps – taps, aztán csend. Valamivel több szenvedélyt váltott ki az Y-Knot-féle értelmezése a seattle-i veterán Pearl Jam legendás slágerének. Az ‘Alive’ igazi hangulat és hangerő nélkül csak karaokeváltozatként szólt. Mint egy segélykiáltás. Mint egy kísérlet, hogy megragadják a bóklászó, távozó „tömeg” utolsó atomjait is. Aztán egy kellemes meglepetés, amely valóban megérintett. Ennyi idő után a Faith No More feloszlása óta a tengermellékiek még mindig őrzik a banda zsenialitásának, őrült szépségének és erotikájának emlékét. A ‘Digging the Grave’ és a bizarr gyémánt, a ‘Gentle Art Of Making Enemies’. Nagyon szolid, de Patton zsenialitásának a bokájáig sem ér, sajnos. Azért dicséretes, és több mint merész! Zárásként megerőszakoltak minket a Silverchair-es ‘Slave’-vel, majd a letagadott szíveket puhították fel a creedes balladával, a ‘Beautiful’-lal. Mindenki kapott valamit. Az este éjfélkor kissé kerekség nélkül ért véget, enyhén kesernyés ízt hagyva a racionalizálásból és az önmeggyőzésből, hogy legközelebb csak jobb lehet, meg egy érzelmi hiányérzetet, amely gyorsan hazafelé kergetett.
Ha összegzek: a koncert valahol a szuper és a „szar” között volt félúton. Szuper volt az előadás. Ez a szlovén garázs„sztárok” többségének szintje fölött járt. Valamivel kevésbé lelkesítő volt, hogy a srácokból hiányzik egy csipet karizma és szerencse, meg egy áttörő marketing, amellyel biztosan több embert győznének meg, mint azt a pár tucatot, aki a színpadaink alatt kóborol. A mai minőségi értékelés másik végletét, a negatív ellenpólust pedig a már annyiszor emlegetett hangzás jelenti – igazi hang nélkül egész egyszerűen merénylet lehet minden igyekezet és az egész, közösen született zene ellen. A mostani bemutatkozás tehát szisztifuszi munka volt: lenyűgöző, szórakoztató, vonzó, de valódi eredmények nélkül. Legközelebb több szerencsét és merészséget!
Setlista
1. Y-Knot – Struggle
2. Y-Knot – Invoked
3. Y-Knot – Breakdown
4. Y-Knot – 9
5. Y-Knot – Blind
6. Y-Knot – Caught In Me
7. Y-Knot – Sacrifice
8. Y-Knot – Fate
9. Y-Knot – His Prison Cell
10. Silverchair – Lever
11. Pearl Jam – Alive
12. Faith No More – Digging The Grave
13. Faith No More – Gentle Art Of Making Enemies
14. Silverchair – Slave
15. Creed – Beautiful
Képgaléria
