Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
A Spock’s Beard, annak ellenére, hogy jogosan számít a szimfonikus prog rock klasszikus elemeit, a jazz fusiont, a pop rockot és még néhány más műfajt ötvöző modern mesternek, sokáig olyan zenekarnak tűnt, amely előszeretettel játszik a különböző zenei hatásokkal a progresszív rock határain túl is, anélkül hogy túlságosan a saját, felismerhető hangzására összpontosítana. Mondhatni, ráragadt az örök kísérletező tréfamesterek bélyege, akik a zenei játékosságot és a viccelődést előbbre valónak tartják a következetességnél, az egyes szerzeményeket pedig az egésznél, ami önmagában nem feltétlenül baj, de éppen ez fékezte őket sokszor a zenei fejlődésben és előrelépésben. Nos, játékosak és tréfásak az új lemezen is maradtak, de ezúttal ehhez változatosságképpen jó adag érettséget is hozzátettek, és ez a váltás bőségesen megtérült nekik. A „Spock’s Beard” a zenekar harmadik albuma kreatív zsenijük, Neal Morse távozása után, vagyis a harmadik a dobos Nick D’Virgilio vokális vezetésével. Kilencedik stúdiólemezük címéül ugyan az együttes nevét választották, és állításuk szerint nincs mögötte különösebb nyomós ok, ez a lépés mégis nyilvánvalóan jelzi nagy zenei önbizalmukat a Morse utáni korszakban, és világosan kijelölt jövőképüket. Bevallom, kicsit aggódtam, merre fordulnak majd az „Octane” (2005) után, amely nagyon jó lemez volt ugyan, de a progresszív intenzitást tekintve elég ingadozó, és amelyen jó néhány AOR-hajlamot, vagyis tömörebb szerzemények iránti vágyat mutattak. A kereskedelmi irányba csúszástól való félelmem, vagy attól, hogy ugyanaz a szindróma kapja el őket, mint egykor a Genesist, teljesen felesleges volt, noha időnként még mindig szívesen kacsingatnak a pop rock egyes elemei felé. Ez már régóta a vérükben van, hiszen a The Beatles örökségének hűséges követői.
Az azonos című albummal a Spockszakállúak visszatértek a gyökereikhez, és ezt összekapcsolták a jelenlegi irányvonalukkal, amely az egyéni szólókirándulások helyett a zenekart mint egészet helyezi előtérbe. Az eredmény pályafutásuk egyik legsokszínűbb és legérettebb albuma. Neal távozása óta először érezni igazán, hogy végre megtalálták az igazi zenei irányt, illetve hangzást, amely nagy valószínűséggel a jövőben is meghatározza őket. A „Spock’s Beard” ugyan nem az első lemezük, amelyen bizonyítják rendkívüli képességüket, hogy a klasszikus szimfonikus prog rock elemeit – példaképeik, például a Yes, a Genesis, az ELP, a Kansas és mások stílusában – funkkal, bluesszal, hard rockkal, poppal és jazz fusionnel ötvözzék. Ez viszont az első album, amelyen végre sikerült elérniük azt az igazi zenei egyensúlyt a régóta védjegyüknek számító szimfonikus prog rock hangzás és a többi stilisztikai kitérő között, anélkül hogy a lemez elvesztette volna a fonalat. Egészében rendkívül folyékony, és nem lassítják hosszabb AOR-kitérők, ami természetesen több mint üdvözlendő. A szövegek is érezhetően fejlődtek a korábbi, „az egyszerű amerikai fiú, aki idegen világba csöppen” típusú közhelyekhez képest, bár még mindig az együttes gyengébb oldalai közé tartoznak. Nick éneke technikai értelemben tovább fejlődött az előző albumhoz képest, és még több tekintélyt sugároz, ugyanakkor kaméleonként változtatja, és gyakran éppen az ő éneke a zenekar fő pillére. A hangzásuk is valamivel sötétebb lett, helyenként homályosabb is, ami bizonyára Alan gitáros kunsztjainak nagyobb arányából fakad (egyébként ezt a trendet már a „Feel Euphoria” (2003) óta követik), miközben Ryo billentyűi továbbra is fontos részt tesznek ki a zenéjükben. A hosszabb egyéni szólómenetek ezúttal is átadták a helyüket a fejjel és lábbal bíró kompozícióknak, amelyekben érezni a zenekar minden tagjának kiegyensúlyozott hozzájárulását.
A nyitó eposz, az „On A Perfect Day” – amelyben megvan a zenekar minden jellegzetessége – már rögtön elárulja a hallgatónak, hogy ez az album ismét kicsit más, mégis hű a saját zenei kifejezésmódjukhoz: könnyedén játszanak a szimfonikus prog, a funk és a fusion elemeivel anélkül, hogy bármelyik számos zenei példaképükre emlékeztetnének. A fenséges szimfonikus futamoktól a robusztus gitárszólókig a szám intenzitása egykönnyen nem enged. A „Skeletons At the Feast” című instrumentális szám szerintem az együttes valaha írt legjobb darabjai közé tartozik: lenyűgözőek benne Okumoto billentyűs csinálmányai, a nyers ritmusszekció és Alan gyakran homályos gitárszólóinak szövevénye, ami igazi instrumentális kataklizmával zárul. A hallgatónak itt tényleg olyan érzése támad, mintha egy haláltánc kellős közepébe csöppent volna, de különösebben sötét hangulat nélkül. Az „Is This Love” című, kissé funkys és hard rockos színezetű rakéta igazi stílusfordulat, amely ütős közvetlenségével elsöpri a hallgatót. Az „All That’s Left” atmoszférikus melankóliájával nynyűgöz le. Nick ismét bizonyítja, hogy legalább olyan jó énekes, mint dobos, és fordítva. A tizenegy perces „With Your Kiss” balladaként indul, tele atmoszférikus billentyűs függönyökkel és remek Nick-énekkel. Valahol a közepén aztán igazi sámánrituálévá alakul, amelyet változatos jazzes ritmus diktál. Különösen ízletes a mellotronos remek zárlat és Alan elsőrangú slide-gitárszólója. E prog rockos orgia után ismét visszatérnek a funkys/hard rockos ritmusokhoz a „Sometimes They Stay, Sometimes They Go” című számban, ahol Nick hangszíne megint teljesen más. Hogy az együttesnek kedvére valók a kiugró kontrasztok, azt „The Slow Crash Landing Man” is megerősíti, amelyben egyaránt előtérbe kerül melankolikus és évődő természetük. A számot remek orgonás zenekari hangszerelés és Alan ragyogó szólója jellemzi. A szórakoztató „Wherever You Stand”, amely időnként úgy szól, mintha a válaszuk lenne a modern Deep Purple-re, még a bluesszal is eljátszik. Ezúttal sem hiányozhat legalább egy ballada, ez pedig a zongorás altatódal, a „Hereafter”, amely pontosan erre szolgál, noha Nicknek kiválóan állnak az efféle vokális betétek. Kétségkívül az album egyik legkevésbé izgalmas pillanata, és egyben az első rész lezárása. Következik – ahogy az már az együttes hagyományaihoz tartozik – egy hosszabb szvit, az „As Far As The Mind Can See”, remek nyitó részével, a „Dreaming In the Age Of Answers”-zel, ami szerintem az egyik legjobb darabjuk. Kiváló neo prog rockos felvezetés ínycsiklandó átmenetekkel és dallamos refrénekkel, amely a második részben fúvós hangszerelésen át valóságos jazz fusionbe csap át. A „Here’s a Man” remekül folytatja az újonnan megszerzett örömüket az elsőrangú jazz fusionnel való játékban. Nick ismét lenyűgöz énekakrobatikájával, miközben Ryo néhány magával ragadó hammondorgona-szólót kínál, amelyek biztosan kielégítik az e hangszer minden rajongóját. A „They Know We Know” remek zenekari hangszerelést kínál billentyűkön és fúvósokon, és egy olyan ritmust, amelyről az együttes messziről felismerhető. Azt mondhatom, ez is egyike azoknak a védjegyszerű daraboknak, amelyeket a kezdetek óta szívesen alkotnak. A „Stream Of Unconscioussnes” pedig igazi csemege az elsőrangú szimfonikus prog minden szerelmesének, terjedelmes zenekari betétekkel, sokszínű gitár- és billentyűszólókkal. A végén meglepő refrént is tartalmaz, amely énekben ismét párhuzamot von a remek „Dreaming In the Age Of Answers”-zel. A Spock’s Beard-nek mindig is kivételes érzéke volt azokhoz a művekhez, amelyek felemelik és megtisztítják a hallgatót spirituális színezetükkel, ezúttal egy szemernyi túlzás vagy fölösleges pátosz nélkül a szövegekben. A záró „Rearranged” az az érzelmes záró progresszív eposz, amelyet az együttes átlagos rajongója szinte csendben már várt, és amelyben sikeresen egyesítik összes stílusbeli átöltözésüket, a keményebb hard rockos kirándulásoktól a szimfonikus futamokig, egyetlen tökéletes egésszé.
A modern progresszív rock mesterei az azonos című albummal rendkívül érett produktumot tettek le az asztalra, ami valószínűleg a legérettebb lemezük is egyben, még ha nem is éri el a Neal-korszak olyan albumainak nagyra törő ambícióit, mint a „Snow” (2002) vagy a „V” (2000), amelyek valószínűleg örökre a legnagyobb mesterműveik maradnak. Mindazonáltal kétségtelen előrelépést jelent zenei fejlődésükben, és egyértelmű igazolása egy olyan zenekarnak, amely végleg belépett új alkotói korszakába, és még bőven tartogat rejtett lehetőségeket, illetve meglepetéseket. A „Spock’s Beard” ezzel a zenekar legjobb albuma a Neal távozása óta, amely már néhány hallgatás után meggyőzi a hallgatót, és biztosan az elmúlt néhány év legjobb progresszív rock lemezei közé tartozik. A „Spock’s Beard” tehát kétségkívül az egyik fő esélyes a 2006-os év prog rock albumára.
Zenekar
Nick D’Virgilio – ének, dob, ütőhangszerek, gitár, basszusgitár, billentyűk
Alan Morse – gitár, vokál
Dave Meros – basszusgitár, basszusbillentyű, vokál
Ryo Okumoto – billentyűk, vokál
Produkció
Spock’s Beard
Számlista
1. On A Perfect Day (7:47)
2. Skeletons At The Feast (6:33)
3. Is This Love (2:51)
4. All That’s Left (4:45)
5. With Your Kiss (11:46)
6. Sometimes They Stay, Sometimes They Go (4:31)
7. The Slow Crash Landing Man (5:47)
8. Wherever You Stand (5:09)
9. Hereafter (5:01)
As Far As The Mind Can See
10. Part 1: Dreaming In The Age Of Answers (4:49)
11. Part 2: Here’s A Man (3:28)
12. Part 3: They Know We Know (3:18)
13. Part 4: Stream Of Unconsciousness (5:23)
14. Rearranged (6:07)
Az album hossza: 77:15
