Szerző: Rok Klemše
Előadó: Zero Hour
Kiadó: Sensory Records
Megjelenés: 2006
A mai MTV-s „metal” zenekarok áradatában már szinte nehéz igazán eredeti, új metalformációt találni. Az egyik ilyen gyöngyszem kétségkívül a kaliforniai Zero Hour. Igaz, a Zero Hour nem új zenekar, messze nem, hiszen 1993 óta működnek, de én, be kell vallanom, eddig nem ismertem őket. Az első lemezcsomagnál, amit recenzióra kaptam, a szerkesztő azzal keltette fel a figyelmemet, hogy a srácok a Control Deniedra emlékeztetnek. Ujjat lehet rá nyalni!
Kissé szkeptikusan, hogy vajon tényleg elérhetik-e a Death és a Control Denied mögött álló mastermind, Chuck Schuldiner nagyságát, betolom a korongot a lejátszóba… Bomba! Azonnali löket egyenesen az agy hallóközpontjába! A Zero Hour tényleg az, amit a fenomenális The Fragile Art of Existence óta kerestem.
A Zero Hour már az 1999-es, azonos című debütalbumával felkeltette a kritikusok és a progresszív metalosok érdeklődését is, a Control Denied-féle progresszív metal, a „Bay Area”-s thrash fogásai és a floridai death metal iskola ütőerejének kiváló keverékével. Három lemez után kilépett az első énekes, Erik Rosvold, de az ő távozása után keletkezett űrt Fred Marshall sikeresen betöltötte, és vokális képességeinek széles skálájával lenyűgözött, sőt, még a Nevermore kiváló énekesére, Warrel Danére is emlékeztetett. Úgy tűnik, a veszett tempót nem bírta, és közvetlenül az A Fragile Mind után távozott a zenekarból. És most mi lesz, kérdezték a fiúk, és a bandához csatlakozott Chris Salinas (a progresszív Power of Omens egykori énekese). Kiváló húzás volt: merem állítani, hogy Salinas a csapat eddigi legjobb énekese, és úgy gondolom, hogy benne rejlik ennek a remek progresszív zenekarnak a nagyon fényes jövője. De haladjunk szépen sorjában.
Az amúgy nagyon jó A Fragile Mind után Chris Salinas érkezésével a Zero Hour útja ismét agresszívebb és erősebb irányba fordult. Míg az A Fragile Mind-on a súlyos billentyűs témák és a dallamosabb énekvonalak dominálnak, az új lemezen újra előtérbe kerülnek a nyers gitártémák és az még technikásabb hangszerelések. A Zero Hour ezzel a lépéssel visszatért a múltba, és azon az úton halad tovább, amelyet a Metamorphosis és a The Towers of Avarice jelölt ki.
A nyitányban felcsendülő, technikailag hihetetlen basszusfutamokkal a Face the Fear a kiváló, technikás progresszív metal szféráiba repít minket. Troy játékától a metal basszusgitárosainak óriása, Steve DiGiorgio sem szégyenkezne. A Jasun, Troy és Mike alkotta triónak, amely remek hangszeres alapot ad, Salinas jelenti a koronát. A progresszív metalban ugyanis gyakran előfordul, hogy az ének csak azért van jelen, mert ott muszáj lennie. Salinas ezt a jelenséget több mint sikeresen cáfolja. A srác fenomenális: magas fekvésben, ahol párhuzamot lehetne vonni a nagy Geoff Tate-tel, ugyanúgy megállja a helyét, mint a közepes fekvésben, ahol igazán kiváló énekesnek mutatkozik. Nemcsak rendkívül széles hangterjedelmével járul hozzá a hangszeres alap dinamikájához, és erőteljes sikolyaival borzolja a szőrt a hátunkon, hanem a csendes, beszélt és suttogott részekkel olyan erős atmoszférát teremt, amilyenhez a progresszív metalban nem vagyunk hozzászokva. Salinas nemcsak énekesként remekelt, a szövegek nagy részét is ő jegyzi.
A zenekar gerincét minden bizonnyal a Tipton fivérek, Jasun gitáros és Troy basszusgitáros adják, akik a metal egyik legjobban képzett, technikás testvérpárjának számítanak. A zene nagy részének szerzőjeként azt bizonyítják, hogy egyaránt képesek progresszív szempontból rendkívül igényes számokat és fülbemászó dalokat írni, amelyek az igénytelenebb hallgatók fülébe is gyorsan befészkelik magukat. Ezt főleg a kiváló instrumentális szerzeményben, az Embrace-ben mutatják meg, amely túlnyomórészt akusztikus, és egy egyszerű, de nagyon hatásos, elektromos gitáron játszott dallammal van megfejelve.
Ha az Embrace az első két szám után kissé lecsendesíti a lemez tempóját, a címadó dal pontosan az ellenkezőjét teszi. A közel 8 perces Specs of Pictures Burnt Beyond biztosan az egyik legnehezebb és legagresszívabb szerzemény, amit a Zero Hour pályafutása során írt. A Tipton fivérek a legjobb formájukat mutatják. Folyamatos staccato riffbombázás, lélegzetelállító arpeggiók és hangsebességű szólók, power chordok fűrészelésével megtámogatva… Mesterei a szakmájuknak!
Kérdezitek, miért nem említettem eddig Mike Guy dobolását? Egyszerű. Nehéz rá szavakat találni. Guy valóban remekelt, és valószínűleg a saját eddigi legjobb teljesítményét hozta ki magából. Mike igazi polip a dobfelszerelés mögött, a átvezetései technikailag kivételesek, a ritmus tökéletesen pontos, és még azt sem említettem, hogy szinte alig hallani 4/4-es időzítést. Különösen azzal nyűgöz le, hogy nem a minél gyorsabb lábdobolásra támaszkodik, ahogy az leginkább a death metalban szokás, hanem dinamikus dobolást nyújt, kihasználva a dobfelszerelés minden részét, a különféle cintányéroktól egészen a tomokig.
Mivel az ilyen fárasztó hallgatás után tényleg szükségünk van egy kis pihenőre, ezt az I Am Here című akusztikus ballada nyújtja, mielőtt jönne a végső csapás az Evidence of the Unseennel. A közel háromnegyed órás lemez végén így nincs más hátra, mint hogy újra megnyomjuk a Play gombot, és átadjuk magunkat az ismételt hallgatásnak. Bár a lemez elsőre ütős, olyan produkcióról van szó, amelyet többször kell meghallgatni, mert csak így szívhatjuk magunkba a zene összes rétegét, amit a négyes kínált nekünk.
A Specs of Pictures Burnt Beyond egy fenséges pókháló, amelyet Jasun és Troy Tipton, Chris Salinas és Mike Guy hangszereinek szálai szőttek. Hagyd, hogy elkapjon…
Felállás
Jasun Tipton: gitár
Troy Tipton: basszusgitár
Chris Salinas: ének
Mike Guy: dobok
Produkció
Dino Alden
Számlista
1. Face the Fear (9:00)
2. Falcon’s Cry (8:00)
3. Embrace (Instrumental) (2:24)
4. Specs of Pictures Burnt Beyond (7:35)
5. Zero Hour (Instrumental) (2:27)
6. I Am Here (4:58)
7. Evidence of the Unseen (8:44)
Játékidő: 43:12
