Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1981
Értékelés: 5/5
Amikor a Camel kiadta a „Nude”-ot, valószínűleg nem is sejtették, hogy hosszú idő után ismét az egyik legnagyobb remekművüket alkották meg, egy olyan lemezt, amely a 80-as évek eleji progresszív rock egyik legjobb albumaként vonul be a történelembe, abban az időben, amikor a rokon zenekarok többsége már rég átnyergelt a popra és az AOR-ra. A „Nude” ugyanis stílusbeli fordulatot jelentett vissza az epikus kompozíciókhoz, és jókora elmozdulást az előző, „I Can See Your House From Here” (1979) c. albumon uralkodó AOR-hatásoktól. Emellett jóval ambiciózusabb projekt is, hiszen ez volt a zenekar első konceptlemeze a legendás „The Snow Goose” (1975) óta, amely lényegében kijelölte a Camel minőségi mércéjét. A „Nude” így hosszú idő után ismét kiterjedt improvizációkat, zenekari részeket és még néhány világzenei hatást is tartalmaz. Ez utóbbiakat az első lemezük óta hiányoltuk. Én mindig úgy gondoltam, hogy a világzenei, főleg keleti hatások kivételesen jól állnak a Camel hangzásának, és ezek a „Nude”-on is érezhetők. A „The Snow Goose” óta ez volt az első albumuk, amelyen nincs hosszabb epikus tétel, helyette több rövidebb, egymásba jól kapcsolódó darab szerepel. A lemezen számos new age elem is megjelenik, valamint néhány ritka AOR-kísérlet, amelyekről egyszerűen nem tudtak lemondani, bár már akkor tudták, hogy ezzel soha nem érnek el nagyobb kereskedelmi sikert. Ezek az elemek, amelyek az albumot jellemzik, jelentősen hozzájárultak a neo prog kibontakozásához, illetve a 80-as években ahhoz, hogy újra felélénküljön az érdeklődés a progresszív rock iránt.
A Camel az amerikai billentyűs Kit Watkins kivételével – akit a szintén kiváló Duncan MacKay (ex-Colosseum II, The Alan Parsons Project, Budgie) váltott – megtartotta az előző album felállásának zömét, és számos érdekes vendéget is bevont, köztük Jan Schelhaast, a zenekar egykori hivatalos tagját, aki ezúttal csak zongorázik. A zenekar tagja lett ismét a hosszú évek óta fuvolázó és szaxofonozó Mel Collins is, akinek hivatalos tagsága a számos más zenekarnál vállalt közreműködései miatt sosem volt magától értetődő. Bár az albumon többnyire az egymásba áttűnő instrumentális darabok dominálnak, énekes pillanatok is akadnak. Ahol vannak, ott Andy Latimer pályafutása néhány legjobb énekteljesítményével örvendeztetett meg. Mint már annyiszor, ezúttal is az ő gitárja a zenekar hangzásának felismerhető, tartóoszlop hangszere, hiszen ismét nem fukarkodik azokkal a rá oly jellemző, rendkívül finom szólókkal. A ritmusszekció, különösen Ward dobolása, ismét irigylésre méltó szinten teljesít, és kár, hogy ez a lemez jelenti az utolsó fejezetét a zenekarral. A billentyűk szintén újra fontos elemei a Camelnek, a szimfonikus hangszerelések pedig hosszú idő után megint kiválóak. A Camel tehát visszatért a gyökereihez, de a 80-as évekre jellemző produkcióval.
A „Nude” – mint említettem – konceptalbum, amely egy szokatlan és drámai történetet mesél el egy japán katonáról, aki a 2. világháború vége után még sokáig „csapdában” maradt egy magányos csendes-óceáni szigeten, anélkül hogy tudta volna, hogy a háború már rég véget ért. Nude egyszerű fiú, aki kissé unalmas városi életet él (City Life/Nude), amíg be nem hívják katonának (Drafted), és a többi katonával együtt egy közeli kikötőbe nem irányítják (Docks), ahol hajóra szállnak, amely messze a Csendes-óceán felé viszi őket. Ott partra szállnak egy ismeretlen szigeten, ahol hirtelen csata tör ki az ellenséggel. Nude eközben véletlenül elszakad az egységétől, és bevándorol egy közeli erdőbe anélkül, hogy egyetlen lövést leadott volna az ellenségre. Aztán a csapata hosszú napokig tartó hiábavaló keresése után hirtelen rájön, hogy elveszett, hogy a csata közben már rég véget ért, és hogy a bajtársai nélküle hajóztak el (Beached). Rájön, hogy teljesen egyedül maradt a lakatlan szigeten, ahol egy lélek sincs, ezért felfedezi a környéket (Landscapes/Changing Places). Eközben egy barlangban telepedett le, és napközben teljes harci felszerelésben végzett rutinszerű túrákat. Időnként felment a szigetcsoport legmagasabb csúcsára is, ahol szertartásosan kitűzte a zászlót és jelzőtüzet gyújtott (Pomp & Circumstance). Látogató azonban sehonnan sem érkezett, miközben évek teltek el abban a meggyőződésben, hogy a háborúnak még mindig nincs vége. Egy napon repülőgépet pillantott meg maga fölött, amely szórólapokat kezdett dobálni. Azokon az állt, hogy a háború már véget ért, és hogy az ismerősei évek óta lelkesen keresik, hogy hazavihessék (Please Come Home). Számára azonban a háború sosem ért véget, hiszen valójában soha nem is kezdődött el (tekintve, hogy egyetlen lövést sem adott le), és ezekben az években teljesen beilleszkedett új környezetébe, távol az elvadult „civilizációtól” (Reflections). Így volt ez addig, amíg egy napon, amikor ismét a hegy tetején állt, meg nem lepték az idegenek, akik injekcióval elaltatták, és elvitték a szigetről vissza Japán felé (Captured). Amikor magához tért, ismerős arcokat látott, tele színlelt mosollyal, akik nemzeti hősként fogadták, és elmondták neki, hogy hazaérkezésekor ünnepélyes felvonulást rendeznek számára. Ez valóban megtörténik, a „régóta eltűntnek hitt háborús hős hazatéréséről” szóló pagonyos újságcímekkel, miközben Nude-nak egy kicsinosított, képmutató menetben kell masíroznia a tömeg lelkes ujjongása közepette (The Homecoming). Nem sokkal később a hatóságok háborús veteránként egy idősotthonba irányították, ahol ketrecben tartották, felügyelet alatt, azt a hamis látszatot keltve, hogy gondoskodnak a „díszpolgárukról”. Nude egyre jobban felismerte a modern társadalom képmutatását és mesterkéltségét, és vágyakozva gondolt a szabad napokra a szigetén, mivel a 30 évnyi távollét után semmiképp sem tudott beilleszkedni a társadalmi keretek közé (Lies). Amikor születésnapja volt, az otthon vezetői egy szigetet formázó nagy tortát sütöttek neki, részben hogy enyhítsék vágyakozását, részben viszont a sorsán való gúnyolódásból (The Birthday Cake). Éjjel Nude drámai döntést hozott: megszökött az otthonból, és reggel felszállt egy bárkára a közeli kikötőben. Másnap reggel, amikor az igazgatók, vagyis az ápolók megnézni jöttek, felkelt-e már, a „háborús hősnek” már nyoma sem volt. Az újságok a következő napokban azt írták, hogy a megtalált hős ismét ismeretlen helyre tűnt el. Nude ugyanis visszatért szeretett szigetére, ahol boldogan és gondtalanul élt élete végéig (Nude’s Return).
A nyitó „City Life” alapvetően kiváló AOR-szám, amelyben még slágerelemek is vannak, és amelyet rendkívül természetes dallamvilág jellemez. A Camelnél ez viszonylag szokatlan dal, az egyetlen az albumon, amely ilyen módon készült, és arra utal, hogy még mindig volt bennük némi ambíció a rádiós játszásra. Különösen érdekesek a szaxofonbetétek, valamint Latimer ultradallamos énekhangszíne és tördelt gitárszólói. Közben egy rövid instrumentális szám, a „Nude” következik, amely a következő dalhoz vezet át. A „Drafted” c. ballada eleinte látszólagos egyszerűsége ellenére rendkívül ambiciózusan felépített. Latimer ismét elállítja a lélegzetet melankolikus gitárszólóival és énekével, amelyek összefonódnak a zongorával és a fokozódó ritmusszekcióval. Ezután a Camel egy időre átadja magát a szimfonikus progresszív rocknak a legjobb formájában. Majd jön a „Docks”, amely kiválóan dramatizálja a hangulatot rendkívüli zenekari hangszerelésekkel, elsőrangú gitárszólókkal és meneteléssel. A hangulat hallgatás közben igazán felkavaró, és egy rövidebb jazzes improvizációt is tartalmaz. A dráma tovább fokozódik az ultradrámai „Beached”-del, amelyben a rendkívül gyors Bass/Ward ritmusszekció és Latimer gyorsujjú gitárszólói a hangszerek valódi csatáját teremtik meg, ami hozzájárul a koncepcióhoz is, amikor a part menti csata kezdetét veszi. Következik az ezoterikus, new age-színezetű „Landscapes”, amely kellemesen megnyugtatja a hangulatot kiváló billentyűs hangszerelésekkel, fuvolával és azzal, ahogy Andy egy hiteles japán húros hangszeren, a kotón játszik. A keleti motívumok bevonásával valódi szigeti-csendes-óceáni hangulatot idéz. Ez a különleges légkör még mélyebbé válik a „Changing Places”-ben, amelynek Ward ütőhangszerei és Latimer fuvolája révén igazi csendes-óceáni etno ízt kap. A Camel sikeresen játszadozik a new age elemekkel a „Pomp & Circumstance”-ben is, amely igazi trópusi idillt varázsol elénk. A „Please Come Home” zongorára épül, és Andy melankolikus, de szándékosan kissé gúnyos hangú énekére. Ez az egyetlen szöveg az albumon, amelyet ő maga írt, a többit a felesége szerezte. A „Reflections” újabb ezoterikus pillanat, amelyben megnyugtató soundscape-ek uralkodnak, és amelyek a hallgatót könnyedén érzései magasabb szintjére emelik. A hangulat azonban a „Captured”-del hirtelen ismét feszültté válik, ez a dal a billentyűk, fúvósok és gitár lélegzetelállító instrumentális részeinek egész palettáját kínálja. „The Homecoming”, amely olyan fúvós indulók hangját tartalmazza, amilyen általában az utcai díszmenetben fogadta a háborús győzteseket, kiválóan illeszkedik az album koncepciójába, amikor Nude hazatér. A „Lies” kétségkívül az album egyik csúcspontja, amelyben a Camel ismét kiválóan ötvözi klasszikus szimfonikus-űrzenei motívumait az elsőrangú jazz fusionnel. Latimer itt csúcsformában van énekben és hangszerjátékban egyaránt, sírós slide gitárszólói egyszerűen összeszorítják az ember szívét. Rendkívül érzelmes énekével pedig azt is bizonyítja, hogy énekesként mindig kissé elsiklottak felette, és a gitárosi képességei árnyékában maradt. Következik „The Last Farewell” szvit, amely két részből áll. A „The Birthday Cake” ismét rövid instrumentális szám, amely a záró, hangulatában diadalmas „Nude’s Return” EP-vel kapcsol össze, amikor Nude visszatér szeretett szigetére. Érdekes, hogy ez a kiváló alkotás sok olyan elemet tartalmaz, amelyeket ma neo prog rocknak neveznénk, a szintetizátorok, a síró gitárfutamok és a menetelő ritmusszekció kiváló összefonódása révén. Ez kivételes lezárás, amely a hallgatót könnyedén azzal a vággyal hagyja magára, hogy újra meghallgassa ezt a kiváló albumot.
A „Nude” a zenekar egyik legnagyobb gyöngyszeme, amely kétségkívül a legjobb alkotásaik közé tartozik, és szerintem a rajongók többsége kissé elsiklik fölötte. Én kétségkívül az első négy lemezük, a „Camel” (1973), a „Mirage” (1974), a „The Snow Goose” (1975) és a „Moonmadness” (1976) mellé tenném, azok mellé a remekművek mellé. A „Nude” ugyan nem éri el a felsorolt albumok szimfonikusan epikus dimenzióit, mégis semmivel sem kevésbé atmoszférikus és teljesen egyedi lemez, amely a rendkívül meggyőző történetével, ami magától, pusztán a zenén keresztül elevenedik meg, az elejétől a végéig lenyűgöz. A Camel valóban büszke lehet rá, hogy ezzel az albummal a 70-es évek kevés legendás progrock zenekarának egyike volt, amelynek sikerült megismételnie klasszikusai szintjét, és egyúttal létrehozni az egyik legfontosabb albumot, amely döntően hozzájárult a progresszív rock újjáéledéséhez. Ez a hirtelen visszafordulás a gyökerekhez ugyan nem tartott sokáig, és a zenekarra hamarosan nehezebb idők vártak (köztük például az eredeti dobos, Andy Ward távozása és a kommercializmushoz való visszatérés), de abban az évben kétségkívül a tegnapi progresszív rock élén jártak.
Felállás
Andrew Latimer – gitár, ének, fuvola, koto, billentyűk
Colin Bass – basszusgitár, vokál
Andy Ward – dob, ütőhangszerek
Mel Collins – fuvola, szaxofon
Duncan Mackay – billentyűk
VENDÉGZENÉSZEK:
Jan Schelhaas – zongora
Chris Green – cselló
Gasper Green – ütőhangszerek
Herbie Flowers – tuba
Produkció
Camel, Tony Clark és Haydn Bendall
Dalok listája
1. City Life (4:41)
2. Nude (0:23)
3. Drafted (4:13)
4. Docks (3:50)
5. Beached (3:32)
6. Landscapes (2:39)
7. Changing Places (4:10)
8. Pomp & Circumstance (2:05)
9. Please Come Home (1:13)
10. Reflections (2:39)
11. Captured (3:12)
12. The Homecoming (2:48)
13. Lies (4:58)
The Last Farewell:
14. The Birthday Cake (0:30)
15. Nude’s Return (3:41)
Az album hossza: 44:52
