Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: In Flames
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 53:58
Értékelés: 3.5/5
Ez a korántsem felszabadító kiindulópont az egykor gondolatilag zamatos és jó csapat, az In Flames új stúdióanyagának meghallgatásához. Pedig a banda, legyünk őszinték, az elmúlt néhány évben már csak szélmalomharcot vív önmagával és azokkal az esztétikai irányvonalakkal, amelyeket maguk is aktívan alakítottak az elmúlt húsz évben a svéd és az egész európai metal krémjéhez tartozó, többé-kevésbé ismert és jól csengő nevek seregével. Rengeteg a briliánsan megszólaló lemez, de hiányzik belőlük a tökösség és az eredetiség, így az olyan korongokon felbukkanó, egyébként briliáns kitörések, mint a Come Clarity, és az olyan lemezek ritka ihletett pillanatai, mint a Reroute To Remain, de még inkább a kivételes Whoracle és Jester Race inkább a ritkaságszámba menő kivételek, mint a szabály. Az A Sense Of Purpose című, dementen összerakott anyag okozta csalódás után, amely olyan, mintha önmagáért lenne, és minden metalrajongót hidegen és közönyösen hagy, az új stúdióanyag bejelentése egy alapító taggal kevesebb mellett még kevésbé volt lelkesítő. De az ember meghallgatja mindazt, amit muszáj, így került a lejátszóba és a boncasztalra a Sounds Of Playground Fading album is.
Ha figyelembe vesszük, hogy az utolsó kudarc óta eltelt pár év, némileg megnyugtató, hogy minden változás egyben esély egy új, friss kezdetre. Amikor tavaly februárban Strömblad kapitulált, és a fojtogató zenekari közegen meg az örökké kimerítő turnékon kívül ment gyógyítgatni a démonait, a teljes lemez megírását Björn Gelotte vette a kezébe. A munkához, legalábbis a hallottak alapján, alaposan és megfontoltan állt hozzá, az összes gitárszólót pedig olyan érzékkel szőtte az egészbe, amilyen az In Flames lovagi asztaltársaságának új vitézéhez, Niclas Engelin gitároshoz is illik. A már kissé megkopott és kicsorbult fenevad új, csillogó protézist és egy szett friss, sértetlen fogat kapott. Ne értsük félre: az In Flames fennállása során végig megőrizte a göteborgi melodic death metal úttörőjének státuszát, de a megszámlálhatatlan azonos klón ellopta a fényük egy részét, és ezért volt az utolsó néhány album, még inkább a koncertfellépések és az In Flames-koncertélmény közelebb egy fáradságos vánszorgáshoz, mint egy értelmes, szívvel teli tevékenységhez. A mindig jelenlévő hűség a saját szívanyaguk állandó átszabásához egyre messzebb sodorta őket a tiszta formától és a korai lemezek kiválóságától, a következő lépés pedig teljes ismeretlen volt. A mostani tizedik stúdiólépés élvezhető és nem megterhelő, a kivételes stúdiómunka gazdag rétegei mögött azonban marad pár pont, ami még mindig zavar és kínoz. Az egyik ilyen az elsőszámú szövegíró és szónok, Anders Friden meglehetősen egyhangú és unalmas éneke. Friden az elmúlt években végleg búcsút intett a torokhangú morgásnak, és a hangszálait egy édesebben visító, torokhangú és tisztább dörmögéshez igazította. A színlelt brutalitás és a tisztán csengő nyafogás idegesítő kettőssége már legalább tíz éve öli az ember férfiasságérzetét, a hangzásbeli melodráma pedig olyan elkoptatottan sirámosra sikerül, hogy csak a divatmetalnak elkötelezett, kielégítetlen szüzek és szüzecskék hordái, az ötletességgel és zseniális agyafúrtsággal betelt zombik, valamint a nagyvállalatok ötlettelen tulajdonosai nedvesedhetnek be tőle, akik új, könnyű pénzforrást keresnek. Az ilyesfajta zenei önkielégítés ugyanis a tömegek elkápráztatásának legegyszerűbb módja: egy jó reklám után még a legobskúrusabb szart is megveszik, a zenénél fontosabbak a szép pólók és az illúzió, a csillogás mögött pedig általában nyomor és neonfényben fürdő díszletekből épített Patyomkin-falvak lapulnak.
A Sounds Of Playground Fading tizenhárom, egyébként szépen szóló szám sora, amelyek bizonyos értelemben pont olyanok, mint a kartondíszletek: mögöttük a teljes üresség és a már hallott minták szánalmas ismétlése csillog-villog. Friden mindazonáltal túlszárnyalja korábbi önmagát, és egész sok tisztességes dalt tálal a fülünkbe. Főleg azért, mert magabiztosabban és a saját hangterjedelmében hívőbben szól. Nem hiányzik a játék a kivételes múlt receptjeivel sem, így Anders egyebek mellett recitálásnak és klasszikus death metalos morgásnak adja át magát, amit a Jester’s Door című szám idéz meg. A múltra való reminiszcencia posztmodern átalakulásra és a hajdani múlttól való elszakadásra is utal. Az In Flames (megint) új fejezet lapját fordította. Valójában az egész lemezen sok fényes pillanatot hallani, amelyek miatt felületes hallgatásnál átadhatod magad a hullámzó ritmus ringatásának és a vízhatlan dallamvilágnak, amelynek a göteborgi kvintett lángjainak tömegei az ezredforduló és a Colony lemez óta behódolnak. A modern hangzás méhében ott a klasszikus metalélesség árnyalata, de gondosan felhígítva, az új nemzedékek nyafogó picsogói számára szabva, nem annyira azoknak, akiknek a szíve az At The Gates maró keserűségű hangjaiért vérzik. Már a Sounds Of Playground Fading című szám nyitó akusztikája elárulja, hogy Björn az esetleges csorbákat valóban zseniális gitártémákkal szándékozik eltakarni, a nyers élekre kent máz pedig szintetikus csipogásból, pukkanásból és szintetizátor-ropogásból készült.
https://www.youtube.com/watch?v=qL1p5dr3aRk
Az In Flames minden elemében bebizonyította, hogy ügyes iparosok, de a hallgató nehezen szabadul az érzéstől, hogy a mesteri produkció és a atmoszférikus ködfátyol mögött bármi igazán élvezhetően új és forradalmian inspiráló rejtőzne. Igen, a dalok sokkal összefüggőbben vannak megírva, nem szűkölködnek részletekben és kivételes gitárjátékban, Anders is kevésbé nyűgös a szokásosnál, de a lemezen túl sok az elektronikus plasztikázás, és túl kevés a féktelen ötletek teljes kiszámíthatatlansága. Éppen ezért a produkciósan még oly kidolgozott monotónia sem más, mint ez: monotónia és unalom egy valamivel csillogóbb fényben. Mindennek ellenére a Sounds Of Playground Fading nem az az album, amit érdemes lenne kapásból leírni, az In Flames-nek pedig legalább kicsit sikerült enyhítenie a keserű szájízt, ami nálam legalábbis az elmúlt néhány évben gyűlt.
Felállás
Anders Fridén – ének
Björn Gelotte – gitár
Niclas Engelin – gitár
Peter Iwers – basszusgitár
Daniel Svensson – dob, ütőhangszerek
Vendégzenészek:
– Johannes Bergion – cselló az A New Dawn című számban
– Ellen Hjalmarson – hegedű az A New Dawn című számban
– Erika Risinger – hegedű az A New Dawn című számban
– Emilia Wareborn – brácsa az A New Dawn című számban
– David Werthen – nagybőgő
– Örjan Örnkloo – billentyűs hangszerek és samplerek
Producer
Roberto Laghi
Számlista
1. Sounds Of A Playground Fading
2. Deliver Us
3. All For Me
4. The Puzzle
5. Fear Is The Weakness
6. Where The Dead Ships Dwell
7. The Attic
8. Darker Times
9. Ropes
10. Enter Tragedy
11. Jester’s Door
12. A New Dawn
13. Liberation
