Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Degradead
Kiadó: Metalville Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 40:39
Értékelés: 3/5
Az egykor hatalmas melodikus death metal színtér nyomorult származékainak telített atmoszférája után már csak kevés felderítetlen szürke folt maradt, ahol az ember átélhetné az érzékek teljes katarzisát. A legtöbb zenekarnál, mint a Soilwork vagy az In Flames – korábban és szívesebben az At The Gates, a The Haunted – az új és kevésbé ismert nevek tengere maradt feltáratlan a zenei színtéren. Az egyik ilyen a Degradead, amely fiatalságával és viszonylag rövid, tízéves működése alatt minden egyebet kínál, csak üres parafrázisokat nem abból, amit már hallottunk. A három eddig megjelent album pedig azt bizonyítja, hogy a stockholmi fiatalok nem akarnak a régi dicsőség babérjain elaludni, hanem arra vágynak, hogy a melodikus death metal elit első osztályába repüljenek.
A zenekar már 2000-ben elkezdte írni a történetét, Septima néven. Degradead néven hat évvel később törtek új utat a zenében, miután sikeresen együttműködtek az In Flames mára már volt gitárosával, Jesper Strömbladdal. Vele hozták létre a telivér debütálást, a Til Death Do Us Apartot, és útjuk azóta csak felfelé ível. Lassan, de kitartóan építik tovább az ősi göteborgi death metal hangzás receptjét thrasheres betétekkel, és a svéd ötös brutális, élvezetes keveréket kever ki a modern metalforma dallamosságából és az adrenalinnal átitatott kemény zenéből, ami fellendíti az amúgy is elkényeztetett hallgatóságot. A zenekart nem szabad csak úgy leírni, és a földrajzi származása miatt sem érdemes skatulyázni, hiszen itt nem a földrajz, hanem a tehetség számít. Ebből a Szücs – Nyström gitárduónak egyáltalán nincs hiánya, és a Degradead tüzérségének többi tagja sem marad le mögöttük.
Annak ellenére, hogy az elmúlt pár évben alaposan betelltem az In Flames, a lángokba írt zenekar Anders Fridén-féle morgó dallamaival, Mikael Sehlin még olyan fiatal, hogy nem tartogat erőt a második-harmadik körre, mint idősebb kollégája és példaképe. Ő az első pillanattól kezdve mindent egy lapra feltéve vág bele a csatába, és a torokhang mellett vokális regisztere jó adag érzéket mutat a hangzatosság és a dallamosság iránt, de ezzel semmiképp sem esik túlzásba. Ezt bizonyítja a lemeznyitó, mérgesen robbanékony, bár kissé kiszámítható szám, a Human Nature is. A zenei szántás elve, ha az előző két kiadvány mellé tesszük, látszólag változatlan, de számos divatos kiegészítővel. A gitárok így néha már túlságosan is a billentyűkre emlékeztetnek, a gitártorzítások istenkáromló metamorfózisa pedig egy teljesen különálló elektronikus csontvázra akaszkodik. Ezzel a fiatalok ugyan nem esnek túlzásba annyira, mint például a Raunchy, de a szélesebb (főleg a gyengébbik nem köréből érkező) közönségnek való megfelelés vágya nyilvánvalóan túl erős volt ahhoz, hogy ellenálljanak ennek az értelmetlen egyensúlyrombolásnak. És itt újabb vádfalba ütközünk! A refrének az egésznek az a része, ahol az élettelen elektronikus anyag hideg érintése a leginkább szúrja a fület, és hogy a mérték teljesen betelljen, a Degradead úgy döntött, hogy mindezt megfűszerezi még bőséggel tiszta vokállal és többszólamúsággal. Szexi? Ha a tisztavérű emo macsósabb, kevésbé picsogós zenei ikonográfiáját kedveled, akkor nem túlzottan. Mindennek ellenére az egészben akad néhány ízletes gyümölcs, amelyek mellett szinte elfelejted a félresikerült, csalódást okozó pillanatokat. Az egyik ilyen kétségkívül a Final Judgement, amit viszont elcsúfít a Broken nyafogósan semmitmondó eleje. Ezt a szeptikus kitérőt az általánosan elfogadott locsogás sugárútján az ember a divatos egynapos szeszélyek számlájára írná, a túlzott tupékkal és a kiadók által megparancsolt nyaktetoválásokkal együtt, de a death metal harcosoknak nehezen bocsátjuk meg az ilyen botlást. Az efféle akrobatikus mutatványokból pedig az A World Destroyer lemezen egyáltalán nincs hiány.
https://www.youtube.com/watch?v=pAmtEKmQRIA
A zsenialitás, az ihlet és az ostobaság közötti egyensúlyt valóban nagyon könnyű egyetlen mozdulattal felborítani. A fentiek ellenére az egész nagyon szépen hallgatható, és bár jó negyven perc hallgatás után az ember egyszer csak olcsónak és perverzen divatorientáltnak érzi magát, a lemez minden, csak nem a semmiségek üres parádéja. Az album működik, és hiszed vagy sem, nem akad meg, mint a csont a torkon, hanem minden egyes pillanattal és minden számmal egyre jobban lenyűgöz. Nem annyira az élvezetről és a vágyak teljes kielégüléséről van szó, mint amit mondjuk a Lazarus A.D. amerikai gyöngyszemének hallgatása közben átélsz, de a Degradead harmadik ütése után azt reméljük, hogy a vikingek végre lerázzák a divatos kiegészítőket, és a negyediken felesleges hangzatosságok nélkül dörögnek majd.
Felállás
Michel Bärzén – basszusgitár
Kenneth Helgesson – dob
Anders Nyström – gitár
David Szücs – gitár
Mikael Sehlin – ének
Producer
Jonas Kjellgren
Számlista
1. Human Nature
2. A Taste Of Destiny
3. A False Hope
4. The Final Judgement
5. Broken
6. Part Of The System
7. No One Prevail
8. Cold Blood
9. Near The End
10. Kept In The Dark
